"- Mit gondol, ki lesz a magyar ötszázason? - ? - A Honthy Hanna. És az ezresen? - ? - A Sóbri Jóska. Tudja mért? - ? - Mert akkor itt már kurva betyár világ lesz." Bocsánatot kérünk a nagy primadonnától, de ez a vicc járta Pesten a hatvanas évek derekán. Aztán az évtized vége elhozta az ötszázforintost Adyval, és éppen 35 évvel ezelőtt megszületett a Bartók Béla profilját viselő ezerforintos. Ez lenne itt 35 éve a kurva betyár világ?
Éppen azon a napon, 1983. március 25-én, amelyen Tímár Mátyás, a Nemzeti Bank elnöke aláírta az ezerforintost, egy ezerforintos darabot mutattak be a Madách Színházban. A Magyar Ifjúság a bemutató után egy hónappal ezt pletykálta: "Városszerte hallani, hogy a Macskák előadására 1000, azaz ezer forint egy belépőjegy a feketepiacon. (Pedig a Madách Színház pénztáránál kint a tábla: az I—IX. sortba a földszinten százötven forint egy jegy.) A pesti bennfentesek azt is tudni vélik, hogy a Really Useful Company Limited-del történt megállapodás alapján mindössze ötven előadás lesz — ennyire telik a színháznak! Mások szerint ez az a produkció, amit még unokáink is látni fognak!"
Az akkor 42, ma 77 éves Haumann Péter és az akkor 36 éves, kilenc évvel ezelőtt meghalt Kishonti Ildikó a Macskákban 1983-ban. Magyar Ifjúság, 1983. április 22.
És tényleg. A Magyar Ifjúság akkori olvasótábora már elég sok Macskákra érett unokával rendelkezhet. A Macskákat 35 év alatt eljátszották már vagy huszonöt x ötvenszer, minden rekordot megdöntöttek vele, a szereplőgárda sokszorosan kicserélődött, már másfélszázan léptek föl a Madách Színház produkciójában, mely ma is műsoron van kihelyezve a Kongresszusi Központba. Március 23-án, pénteken a színház honlapján kínálták rá a jegyeket 1900-6500 forintért. Aznap estére és szombat délutánra még volt jegy, de szombat és vasárnap estére már valamennyi elkelt.
Na, de hogy viszonyulnak ezek a helyárak a hajdaniakhoz? Hát, elég jól. A "nemzetgazdaságban foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete" a KSH adatai szerint 1983-ban 4862 Ft volt, 2017-ben 297017, de nem ez számít, hanem inkább a nettó 197500, mivel 1983-ban még nem volt SZJA, csak tébé. Mondhatjuk, hogy a nettó átlagkereset kb. a negyvenötszörösére emelkedett nominálisan 35 év alatt, vagyis akkor egy forintért kb. annyit kellett dolgozni, mint ma 45 forintért. Tehát a Macskákra szóló legdrágább jegyért akkor is annyit kellett dolgozni, mint ma. A feketén vett jegyért viszont hatszor-hétszer többet.
A 150 forintos legális jegyár is brutálisan magas volt abban az időben. A Magyar Nemzet 1983. január 12-én kis körképet adott a színházi jegyárakról. A legolcsóbb jegyek 8-10 forintba, a legdrágábbak negyven-hatvan forintba kerültek a budapesti színházakban. Egyre több előadás ment 20-50%-os felárral. Magasnak számított a 80 forintos jegyár a Csontváryra a Vígben és rendkívülinek a 120 forintos a Miss Arizonára a Thália Studióban. De a Macskák persze még ezeken is túl tett. Egy mai átlagos jegyár egy mai átlagos nettó kereset kb. másfél százalékának felel meg, egy akkori átlagkereset másfél százalékából pedig a drága jegyeket lehetett megvenni, kb. ennyit jelentett a költségek töredékét sem fedező kultúrpolitikai árszabás.
Miss Arizona és férje, Esztergályos Cecilia és Rátonyi Róbert a Thália drága produkciójában
Film, színház, muzsika, 1982. január 2.
A színház politikai árainál a tömegközlekedés és a sajtó árai sokkal politikaibbak voltak. A villamosjegy 1 forint volt, a buszjegy 1,5. A ma 270 forintos Népszava 1 Ft 40 fillér-be került, a Népszabadság szintén, a Magyar Nemzet 1,8 Ft-ba, a hetilapok közül a Ludas Matyi 3 Ft, a Magyar Ifjúság 6 Ft. Összehasonlításul: a szociáldemokrata emigráció patinás hetilapját, az Amerikai Magyar Népszavát ekkor fél dollárért, azaz 20 forintért adták a szegény emigránsoknak a tengeren túl.
Egyetlen lapnak volt itthon komoly ára. Az egyetlen komoly napilapnak, mely a maga területén igyekezett reális képet adni a valóságról és annak problémavilágáról. Ez a Világgazdaság volt, melyet nyilvánosan nem terjesztettek, melyre magánszemélyek nem fizethettek elő, csak vállalatok, intézmények. A Világgazdaság éves előfizetési díját 4200 forintban állapították meg. Ez több mint tízszerese volt a Népszabadságénak, és reálértékben sokkal magasabb, mint a Népszava jelenlegi 49200 forintos évi előfizetési díja.
A fent idézett vicc a Kádár-kor kisemberének félelmét tükrözte a mesterségesen fenntartott árstabilitás fenntarthatatlanságától. Ennek az árstabilitásnak a szimbóluma volt a 3,60-as kenyér. Mire az ezerforintost kiadták ez az árstabilitás már a múlté volt a 3,60-as kenyérrel együtt. Az árstabilitás végpontja az 1979 nyarán végrehajtott nagy áremelés. Akkor, a rendszerváltás előtt egy évtizeddel búcsúztunk el a 3,60-as (fehér) kenyértől is.
A szabadáras termékek köre bővült, a hatósági árakat rendszeresen emelték. 1983-ban már nem is csibészkedtek az "árrendezés" fedőszóval, akkor már áremelésnek hívták az áremelést. Csikós Nagy Béla, az Országos Anyag- és Árhivatal elnöke a Népszabadság 1983. március 31-i számában egyenesen beleírja az olvasó szemébe, hogy "az 1983. évi népgazdasági terv a reáljövedelem 2 százalékos csökkenésével számol", s "a népgazdasági terv a fogyasztói árszínvonal 7,5 százalékos növelését irányozta elő". A cikkben szerepel egy táblázat, mely azt mutatja, hogy noha az alapvető szükségleti cikkek túlnyomó része továbbra is hatósági áras, a "lakossági árúalap" többségét már 1979 óta szabadáras forgalomban értékesítik:
A Népszabadság szeptember 18-i számába be is érkezett a Csikós Nagy elnökölte hivatal közleménye az áremelésekről. A cukor ára 23%-kal drágult. A kristálycukor kilóját 17,50 helyett 21,50-ért adták. (Ma egy kiló kristálycukor a Tesco honlapján 159, illetve 179 Ft., a mai nettó átlagkeresetből kb. ötszörannyi kristálycukrot lehet venni, mint az 1983-asból.) A napraforgó étolaj ára 28,50-ről 34,20-ra nőtt, a negyedkilós Ráma margariné 12,50-ről 13,80-ra. Az immáron nem 3,60-as, hanem 6,40-es fehér kenyér pedig 7,60-ba került szeptember 19-től. A mai átlagfizetésből természetesen jóval többet lehet venni olajból is, margarinból is, (a közönséges) fehér kenyérből is.
A kéthetente megjelenő Autó-Motor rendszeresen közölte, hogy az előző fél hónapban mennyiért adtak el használt autókat. A március 15-i számból mutatunk egy táblázatot:
Mint látjuk, tíz havi átlagos nettó keresetből egy hatéves Trabantot lehetett venni, ma már új autót is lehet, igaz csak egy szerény felszereltségű Dacia Logant vagy valami hasonlót, de hát persze az sem Trabant.
Autózni ma sem muszáj, de lakni 1983-ban is kellett, és az volt a legnehezebb. Aczél Kovách Tamás a Budapest 1983/9. számában bevezeti az olvasót a budapesti lakáspiac rejtelmeibe. "A hirdetésre: 'Kétszobás, jól felszerelt lakás házaspárnak egy évre kiadó' — három nap alatt kétszáztíz érdeklődő jelentkezett. Húszan készségesen vállalták a havi 10 ezerforintos bért, sőt, voltak, akik előre megfizették volna a 120 ezer forintot." Jól olvassuk, a havi átlagkereset kétszerese volt egy kétszobás lakás bérleti díja. (Gondolom, ebben azért már a rezsi is benne foglaltatott, de akkor is. A rezsiköltségek akkor azért elég alacsonyak voltak még.) Az egyszobás öröklakások bére is 5-10 ezer forint között mozgott. Az öröklakások, szövetkezeti lakások négyzetméter ára az olcsóbb városrészekben, Erzsébeten, Csepelen, Kispesten 10 ezer forint körül járt. Budán, Óbudán 20-50-100%-kal magasabb árakkal lehetett számolni. Lakást venni nem volt könnyebb, bérelni pedig sokkal nehezebb volt, mint ma. Tanácsi bérlakásból akkoriban már nagyon keveset utaltak ki. Ahhoz már nagyon szerencsésnek vagy szerencsétlennek kellett lenni. Inkább támogatták olcsó hitellel, munkahelyi hozzájárulással a lakásvásárlást, de ezekhez is csak azok juthattak hozzá, akik három-öt évi átlagkeresetnek megfelelő önerővel rendelkeztek.
A kádári évtizedek lakáshelyzete és lakáspolitikájának alakulása azonban olyan drámai és bonyolult ügy, hogy azzal majd egyszer külön blogban vagy blog-sorozatban kell foglalkozni.
