Nemzeti táncunk a csárdás

ADT kutatásom pályamű

2018. április 26. - arcanum admin

„Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
Im a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet!”
(Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya)

Előzmények

Az 1800-es években kétféle magyar tánc került előtérbe a báltermekben. Az egyik a „korlátos tánc”, a szabályozott „Körmagyar”, Szőllősy Szabó Lajos körtánca. A másik a természetesen szabálytalan magyar csárdás. Mindegyikhez cigányzenészek húzták a talpalávalót. A körtánc volt a híd a félretett és elfelejtett nemzeti táncunk és a külföldi divattáncok között. Az új táncot a köznemesség és a polgárság gyorsan befogadta és pártolta, az egyetemi ifjúság pedig felkarolta azt. Vidéken - táncmesterek híján - nem a körmagyar, hanem a falusi nép csárdáiban járt tánc, a csárdás erősödött meg, de csak később került be az úri tánctermekbe. 1844-ből való Jolin Emilnek a Regélőben megjelent és azóta közismertté vált pozsonyi báli beszámolója:
„A csárdás, vagy más néven néptánc… ez éppen egy és ugyanaz, melyet vasárnaponként az utolsó falusi csárdában is megláthatni, pórleányok által táncolni. Ezt lehet igazán a magyar kedélyt legjobban kifejező nemzeti táncnak nevezni! Ez igazán a szabadjáratú, fesztelen s az ember tagjait rendszeres, kimért állásba nem szedő tánc: úgy izeg-mozog benne az ember, amint kedve tartja, s egy huzamban kiforgathat egy tucat leányt is.” /Regélő, Pesti divatlap, 1844/
A haladó szelleműek a német és osztrák táncokat lassan kizárták a báltermek táncrendjéből, és helyettük a magyar csárdást, valamint a francia és a lengyel nemzeti táncokat helyezték előtérbe. 

csarda.JPG

A magyar nemzeti tánc

A csárdás kialakulásában közvetett szerepet játszottak mindazok a nyugat-európai divathatások, melyek a reneszánsztól a 19. századig fokozatosan meghonosodtak, felhalmozódtak a Kárpát-medence népeinek kultúrájában, s így már a régi típusú magyar táncok változatainak fejlődését is befolyásolták.
 A 18. századi verbuválások során a parasztság körében élő férfitáncok kerültek a közfigyelem előterébe, színész táncmestereink kötött műtánckísérleteit pedig az elemi erővel betörő spontán csárdásdivat szorította egyre jobban háttérbe. A 19. század második felében megerősödő táncmesteri tevékenység a reformkori műtánc-kezdeményezések nyomán egyre szélesebb körben terjesztette az új divatot a mezővárosi, majd falusi tánciskolák útján.
A verbunkot, lassú és frisscsárdást tartalmazó táncciklust tekinthetjük az új táncstílus végső, legteljesebb megfogalmazásának. A 18. században nem volt ritka, amit egy győri levélből idéz Péczeli József 1790-ben:
„Öröm volt látni miként a városiakkal, s némelly nemesekkel a falukból béjött szűrös és bocskoros pórnép is járta aprózva a Magyar táncot az térséges utczákon.”
"Tegnapelőtt a Redoutot az tette különösen nevezetessé, hogy élyféjtájban megjelentek benne a Teátrombéli tánczoló személyek szép muzsikaszóval, hosszú sorban s mind állorczásan. Négy férfiak és ugyanannyi asszonyszemélyek, magyarosan voltak öltözködve. Ezeknek fejeket módos fekete főkötő díszesítette, valamint a derekokat szép pozsonyi váll mellyhez volt alkalmaztatva a szoknya is. Amazok kalpag sárgamente kék dolmány veres nadrág sárga tsizma s nagy taréjos sarkantyú által szereztek magoknak magyaros tekintetet. Legelsőbben is ezek kezdték reá a tánczot, s derekasan is megrakták: minthogy ez a mesterségök.
Sokan tapsoltak nékik. Tsak az volt a kár, hogy a Ballét mester Muzzarelli tanátsot nem kérdett előre a magyar tánczhoz jól értő magyaroktól. Hanem tsupán a maga képzelődése után indult el mely igen szembeötlő hibákat ejtetett vele.
Illyen volt p.o., hogy az asszonyoknak sárga sarkantyús tsizmát készíttetett, s azt adta nékik regulául, hogy mint a férfiak, úgy ők is verjék össze a bokájukat s tsapkodják ugrás közben a lábok szárát. Nem igen magyaros volt a muzsika is. Egyébiránt új bizonyság ezen már második példa arra, hogy a magyar tánczot lehet Bálokon s Teátromokban is szint oly foganattal tánczolni mint más tánczokat.” /Magyar Hírmondó, 1792/

Garay János 1834-ben a Honművész c. folyóiratban jegyezte le az alábbiakat:
„Egy érdemes hazafink T. Kultsár István úr volt eddig tudtomra csak maga, ki szokott nemzeti buzgósággal e hijányról leginkább, gondoskodván midőn láthatta hogy a tehetősek csak idegen földbe szántanak de soha sem aratnak költségeit nem sajnállá ama híres Csermák által hat magyar tánz nótákat készíttetett.
Mellyre aztán Chladek Táncz mester által választott ízlésü Verbunk tánczot alkalmaztatott s 1804 esztendőben az úgynevezett Beleznay palotájában több nemes ifjú által el is a táncoltatott oly reménnyel, hogy talán neki buzdulnak több ifjak is és elterjed e szép táncz.
De miért nem lett ennek a célnak látszatós sikere? Okát abban látom, hogy a szép nem táncza ide nem vegyítetett, következésképpen csak Vitézi táncz vala s így nem társaságba való.”
Garay felsorolja a magyar tánc fő nemeit: első neme vitézi vagy verbunkos, hajdan toborzó, ezt követi a friss magyar vagy lejtős. Voltak még: süveges tánc, vánkus tánc, lapoczka tánc, gombostő tánc, farkas tánc, palotás tánc.
Az ilyen táncról tették a külföldiek azt a sok jeles megjegyzést:
„Mikor a francia háború idején sok ánglus nagy emberek lakának vala Bécsben, egy ánglus az ott lévő magyar ok táncában háromszáz figurát számlált meg. Ezt produkálni s hideg vérrel felszámlálni - csak ánglustól és magyartól telik. Jusson eszedbe, édes magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van: s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat - becsűld meg még az aprókban is magadat!” /Csokonai Vitéz Mihály, 1799/

„Azon fényes négy bál közül, mellyekkel N. M. Gróf Apponyi Antal Császári és Királyi követ Párizsban a főrangú társaságot e folyó 1829. farsangján megtisztelte, egyikében számos vendégeit valami új s Francia-Ország fővárosában mindeddig ismeretlen tüneménnyel akarta meglepni, úgymint, hogy magyar házhoz illendőleg az estvéli mulatságnak egy része magyar tánczból álljon, ami annál könnyebben látszott végbevihetőnek, mivel Herczeg Odescalchi László és Apponyi Rudolf mint honi tánczunkban tökéletesen jártas Urak személlyessen jelenvalának, s ennél fogva segítségekkel még három más derék gavallér és tizenkét szép dáma a magyar tánczba derekasan belétanulván, egy igen válogatott és hatszáz személynél számosabb gyülekezet előtt, melyhez a követ Őexellenciájának a legelőkellöbb tisztviselők és fő Uraságok között szerencséje volt, két királyi herczeget, úgymint az Orleánit és a Wüttembergit nem különben a Bádeni Mark Grófot is számlálni, február 9-én Magyar öltözetben e következő hat gavallér és tizenkét Dáma nagy dísszel állott ki.” /Tudományos Gyűjtemény - 1829, „Magyar táncz Párizsban”/

A népi-nemzeti tánc- és zenekultúra megteremtésének reformkori törekvései is hozzájárultak a korszerű társadalmi páros tánc kultúra kialakításához. Nem különben a nemesség és a polgárság igénye is, mely a nemzeti táncot és zenét tudatosan ötvözte bizonyos nyugati vagy szomszédos divatmintákkal.

"szép csárdásról volt éppen a beszéd,
S sokan fitymálták, hogy fárassza nagyon,
Ez még hagyján! de voltak olyanok is
Kik gúnyolák, hogy a néptől vagyon”
/Pesti divatlap, 1847/

A csárdás divatja - a verbunkos muzsika oldalhajtásaként kialakuló csárdászenével és új stílusú népzenékkel együtt - rohamosan terjedt, és a magyar nyelvterület határain túl is jelentős hatást gyakorolt szomszédaink páros tánc kultúrájára (lásd a szlovák cardas, friska, a román ceardas, hategana, a délszláv madarac és drmes nevű táncokat). A magyar táncéletben a századfordulóra minden egyéb tánctípust háttérbe szorítva vált egyeduralkodóvá és mintegy száz évig uralkodott.

A különféle összefogódzási módok egész sora keveredik a csárdásban: a régies külön táncolás és nyílt fogásmódok ötvöződnek az újabb zárt fogásokkal, néha pedig a legbonyolultabb - főleg osztrák páros táncokból ismert - rafinált tartás-változtatásokkal is.
A lassút leginkább a kétlépéses motívum, a friss részt pedig a függőlegesen lüktető hullámzás, valamint az ún. „lippentős”, „félfordulós” vagy „átvetős” motívum jellemzi, de fontos alkotó elemei a közép-kelet-európai páros táncokra jellemző zárt páros forgások, a nő kar alatti forgatása, emelve ugratása és „eldobása” is. A „növekedés varázsló”, emelő mozdulat, amely az európai páros táncokban már a reneszánsz idején is jelen volt (pl. volta), beépült a csárdásba.

„Egy egészben nött a régi és az új
A nemesség és a nép tánca”

Arany János: Bolond Istók
„Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen)
Komoly-vig táncod, keleti fajom:
Mikor feljajdul rátermett kezekben
A hegedű s méláz a cimbalom;
És olykor a bú fátyola lelebben
S kiront a jókedv táncban és dalon:
Egy élet e tánc, melyben lélek a dal:
Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.”
/részlet, 1850/

A magyar nemzeti tánc megteremtésében leginkább buzgólkodók:
Gróf Széchenyi István, báró Orczy György és húga, Orczy Elise, Kultsár István, Veszter Sándor, Fitos Sándor, Kilányi Lajos, Borzas Farkas József, Szőllősy Szabó Lajos.

A régebbi csárdásokban nem egyszer népdalokat dolgoztak fel. A legszebb csárdások zeneszerzői:
Rózsavölgyi Márk, Sárközi Ferenc, Kecskeméti József, Patikárus Ferkó, Boka Károly, későbben Bunko Ferenc, Berkes Lajos és az öreg Rácz Pál.

A nemzeti zenestílus

A 18. század utolsó harmadától kezdve a magyar nemzeti mozgalom a nemzeti táncot kísérő hangszeres zenének fontos szerepet szánt. Ennek hangzásban mindenekelőtt korszerűnek és virtuóznak kellett lennie, méltónak a híres magyar táncokhoz és a nemzeti törekvésekhez.

A nemzeti mozgalom nemzeti táncaink, a verbunk, a csárdás és a palotás mellett létrehozta a maga zenéjét is, a verbunkos zenét. A nemzeti zenestílust a frissen magyarosodott amatőr zeneszerzők hozták létre. A szerzők nagy számából többnyire három nevet szoktunk kiemelni: a cigányzenész Bihari Jánosét, a cseh származású hegedűs Csermák Antalét és a magyar kisnemes, ugyancsak hegedűs Lavotta Jánosét. Hármuk közül a kottát nem ismerő Bihari volt a legnépszerűbb, nemcsak az ún. kompozícióiért, hanem elsősorban azért, mert cigányprímásként a magyar zenei hagyományt és a magyar közönséget ő ismerte legjobban. A frissen komponált divatos verbunkos darabok között is a neki tulajdonított dallamokban lehet a legtöbb magyar nyomot találni.

„Te pedig Bihari húzd! Énnekem a muzsika
csak magyar nóta legyen, igen tetszik.”
/Berzsenyi Dániel/

Az új táncokhoz az érett, verbunkos zene, a népies műdaltermés, a hangszeres műcsárdás-zene, valamint a parasztdal új stílusa kapcsolódik kizárólagos, egymással összefonódó zenekíséretként. A régi tánczene zömében 2/4-es, 8 ütemes, 2 soros izopódikus periódusok egyhangú füzéréből épül fel, míg az új táncok zenei alapegységei 4/4-es üteműek.

A paraszti csárdás

A csárdás ma már a magyarság szellemi kulturális öröksége. Örök hála tánckutatóink fáradozásainak, amiért sikerült megőriznünk a három táncdialektusunk jellegzetes csárdásait.

A dunántúli csárdás a verbunk tánc közé ékelődött lassú csárdás és friss csárdás forgós, mártogatós, csalogatós mozgáselemeivel alkotott táncpárt, melyet zárt összefogódzással jártak. Később, a múlt század közepén, a verbunk elmaradt, csak a névváltozatai maradtak meg(verbung, verbunk).

Az alföldi csárdás divat már régebben háttérbe szorította a páros táncok korábbi rétegét, és a verbunk férfitánccal táncpárt alkotva jelenik meg. A magyar nyelvterület Alföldi résszén elmosódik a határvonal a lassú és a friss csárdás motívumai között, motívumkincse megegyezik a verbunkéval. A párok kapcsolatát nyílt kézfogások jellemzik.

Az erdélyi csárdás a régi stílusú forgós-forgatós táncokból bontakozott ki. A középkori vonulós formával táncpárt alkotó forgós páros tánc (gyimesi) és a forgatós (székelyföldi, mezőségi) táncok stílusjegyei átkerültek az új stílusú nemzeti táncba, a csárdásba.

Az egy férfi és két nő ún. hármas csárdásának rokon formáit a dél-erdélyi románok (invirtita), a bácskai délszlávok (momacko kolo) és a kárpáti lengyelek (goralski trojka) körében is megtaláljuk.

A csárdás csoportos formája, az ún. körcsárdás főként a magyar nyelvterület keleti felén divatos. A páros táncból a mulatság folyamán alkalmi jelleggel körtánc alakulhat ki, mely főként forgásból áll. Két vagy több pár összekapcsolódásakor a tánc szabályozódik, félig kötötté válik, míg a körtánc újra páros tánccá bomlik. A csárdás e formája megtalálható a leánykörtáncokban is.

A páros tánc szerelmi csalogatás mozzanatát (1000 körül, Dél-Németországban) latin nyelven említik elsőként. A csalogatás már a régi páros táncokban is feltűnik, de Magyarországon főként friss csárdásunk legszebb, legköltőibb mozzanataként tartjuk számon a 19. század óta. Ez szerelmi, játékos táncmódot ad a férfi egyéni táncának, a figurázásnak is, mely a verbunk motívumkincséből táplálkozik.

 Az udvarló szerelmi táncmozzanatokat a magyar csárdáson kívül megtaláljuk a spanyolok, lengyelek, oroszok, grúzok, bajorok, mexikóiak és több távol-keleti nép táncaiban is: ilyen a tiroli Schuhplattler, a spanyol zapateadó, a fandangó, a kaukázusi táncok, a mexikói El Jarabe Tapatio nevű tánc is.

A bejegyzés trackback címe:

https://arcanum.blog.hu/api/trackback/id/tr9113872544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.