A jó népnek kis focival is megelégszik, a rossz a nagyot sem becsüli. A magyar labdarúgók évtizedek kemény munkájával javították föl annyira a magyar népet, hogy az utcakőhöz verje a fenekét a boldogságtól, ha nagy nehezen kiharcolják a döntetlent Izland ellen, és csak a 16 között esnek ki nagyarányú vereséggel az Európa Bajnokságból. Egykoron világbajnoki ezüstérmektől támadt fel a fővárost felforgató népharag.

1924-ben a párizsi olimpia első fordulójában 5:0-ra vertük Lengyelországot, aztán 3:0-ra kikaptunk Egyiptomtól. A nép nem örült, hogy kijutottunk az olimpiára, és csak a második körben estünk ki. Hanem: "A csúfos vereség váratlan villámcsapásként hatott híre csaknem forradalmi hangulatot teremtett a főváros utcáin. A Iapok kirakatai előtt várakozó óriási tömegek eleinte nem akarták elhinni, hogy a jóformán ismeretlen, afrikai csapat megverte a magyar csapatot, később azonban, amikor az újabb táviratok megerősítették a fájdalmas hírt, vad elkeseredés vett erőt mindenkin." (Új Barázda, 1924. május 31.) A csapatot fogadó elkeseredett tömegbe bevitte Sándor Pál az ő nagy filmjének, a Régi idők focijának hősét, Minarik Edét is.

Minarik Ede mosodás (Garas Dezső), a Csabagyöngye tulajdonosa 1924-ben, az "egyiptomi csapás" évében. (Forrás: Magyar Ifjúság)

Június 19-én lesz nyolcvan éve, hogy Párizsban világbajnoki döntőt vívtunk Olaszországgal. Sokkal könnyebb ágon jutottunk a döntőbe, mint Olaszország, melynek a házigazda franciákat és a brazilokat kellett legyőznie. Akkor már 13 éve nem tudta megverni a magyar válogatott az olaszt. Tíz év alatt tíz mérkőzést játszott egymással a két válogatott, mielőtt a döntőben találkoztak volna. Ebből kettő lett döntetlen, a többi nyolcat az olaszok nyerték.

A Nemzeti Sport ezzel a versikével hangolta rá olvasóit a világbajnoki döntőre:

Az olaszok csapatát azonban csak másfél évtizeddel később sikerült "kinyírni", a VB-döntőt 4:2-re az olaszok nyerték, akik egyértelműen jobbak voltak, s Az Est szerint csak kitűnő kapusunknak, Szabó Antalnak és az olasz csatárok idegességének köszönhetjük, hogy nem kaptunk ki öt-hat góllal.

A Budapest Hírlap ekképp intette nyugalomra a csalódott magyarokat: "Álmunk, vágyunk nem teljesült: Olaszországnak jutott a győzelem, az eddigi világbajnoknak, a negyvenmilliós nemzetnek, a kis csonka Magyarországnak pedig be kellett érni a második hely dicsőségével és azzal a hódítással, amelyet a francia közönség rokonérzétében aratott. Ha már mi nem győztünk, örülünk, hogy Mussolini népének jutott a világ- bajnoki győzelem világsikere./.../ ...viseljük el férfiasán a vereség súlyát. Ne hajszoljunk bűnbakot, ne szorítsuk kezünket ökölbe és ne kiáltsunk halált a szövetségi kapitányra, aki oly sok nagy győzelemre vezette el csapatát."

Az Est karikaturistája, Byssa Róbert már sejtette, hogy ennek az intelemnek nem lesz foganatja:

A Pesti Hírlap tudósítása szerint ez történt, amikor a Keletibe befutott a csapattal a párizsi gyors: "A sporttársadalom és a labdarúgás számos vezetője gyülekezett, ott volt vitéz Tárczay Feticides Román kultuszminisztériumi tanácsos és Felkay Ferenc fővárosi tanácsnok is, és váratlanul hatalmas közönség lepte el a pályaudvar érkezési oldalát. A hivatalos fogadás a pályaudvar nagy előcsarnokában volt, itt sorakoztak fel a sportvezérek is, hogy szónoklatokkal üdvözöljék a hazatérő játékosokat. /.../ ...abban a pillanatban, amikor a hivatalos üdvözléseknek meg kellett volna kezdődniük, egyszerre riasztó füttykoncert hangzott fel és olyan fülsiketítő zajongás kezdődött, hogy Zsarnóczay János, az első szónok nem jutott szóhoz. Hiábavaló volt Usetty Bélának, a Labdarúgó Szövetség elnökének, valamint a többi sportvezérnek a közbelépése, a tömeget nem sikerült lecsillapítani. Kórusban kiabálták a szövetségi kapitány felé: — Mondjon le! Mondjon le! Ütemesen kiabálták a szerintük jogosulatlanul mellőzött játékosoknak a nevét is: — Turay, Toldi! Nem sokáig tartott a tüntetés, mert a sportvezérek belátva, hogy a fogadtatást nem lehet lebonyolítani, a rendőrök sorfala között a játékosokkal együtt kivonultak a pályaudvar előtti térségre. Itt azonban tovább folytatódott a tüntetés, mert a felsorakozott több mint ezer főnyi közönség még nagyobb zajongással fordult a szövetségi kapitány felé. A rendőrség most már közbelépett, hamarosan szétoszlatta a zajongókat, dr. Dietz Károly kapitány pedig a pályaudvar másik kijáróján rendőri fedezettel távozott. A tüntetés nem ült el egyhamar, mert a szétoszlatott sportrajongók egyes csapatai részben a Rákóczi úton, részben pedig a Fiumei úton újabb tüntetésbe kezdtek, de a rendőrök megjelenésére szétoszlottak."

Akkor is, máig is sokan úgy vélik, hogy azért változtattak a csapaton a döntő előtt, azért hagyták ki Turayt, a kiváló fedezetet és a gólvágó Toldit, hogy Olaszország sikerre éhes diktátorának, Mussolininek a kedvébe járjanak pár hónappal a Felvidék visszatéréséről rendelkező első bécsi döntés előtt. 

Mire Dietz Károly, az egy évvel később lemondott szövetségi kapitány (továbbá nyomozó, rendőrfőnök és ügyvéd, aki 1919 februárjában letartóztatta Kun Bélát) a nyilasok sopronkőhidai börtönét és Mauthausent túlélve visszatérhetett a világ végéről, ahová Rákosiék kitelepítették őt, a magyar labdarúgó válogatott Sebes Gusztáv vezetésével (akit Dietz csak egyszer tett be a válogatottba), a világ élére tört. Négy éve veretlen csapat ment ki a svájci világbajnokságra. A VB előtti fél évben kétszer megverték, mégpedig nagyon az angolokat és 28 év után végre az olaszokat. A VB első meccsein irdatlanul sok gólt rúgtak, soha, egyetlen csapat sem rúgott annyit világbajnokságon, mint a magyarok 1954-ben. Ezúttal nekünk jutott a nehéz ág, a két nagy dél-amerikai válogatotton, két drámai - a sérült Puskás nélkül lehozott - mérkőzésen, Brazílián és a kétszeres világbajnok Uruguayon keresztül vezetett az út a döntőig. 

Második gólunk Uruguay ellen az elődöntőben. A Képes Sport 1954. július 6-i számában részletes beszámolót és sok-sok képet találunk a világbajnokságról.

A Szabad Nép a negyeddöntők előtt a nyolc versenyben lévő csapat esélyeit latolgatja: "Nyugat-Németország labdarúgó «mesteremberei» a szó szoros értelmében kiverekedték a nyolc közé való jutást. De egy fecske nem csinál nyarat és senki sem jósol hosszú jövőt a durván játszó, verekedős csapatnak a világbajnoki tornán."

"25 éve járok futballmeccsre. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy diákkoromat azok a válogatott mérkőzések keserítették meg, amelyeken a magyar csapat nem győzött, pedig jobb volt./.../ gyakran érezte a néző azt, hogy válogatottunk nem tud eléggé küzdeni. Nem tudja azt a végső plusz-erőfeszítést adni, amely a győzelmet jelentheti. A mi mai válogatottunk képes erre a legnagyobb, döntő erőfeszítésre. Ennek a válogatottnak a küzdőszelleme, lelkesedése, szíve — csodálatraméltó. A mai magyar válogatott játékosai nem ismernek elveszett labdát, reménytelen helyzetet, reménytelen feladatot./.../ A magyar játékosok büszkék lehetnek, hogy erre az erőfeszítésre képesek. S a játékosok is, a rádió mellett ülő százezrek is tudják, hogy a mai fiatalok vasárnapjait miért nem keserítik meg olyan válogatott meccsek; amelyeken a magyar csapat jobb, de mégsem győz.
De ez már nemcsak sportkérdés..." Ezt írta a Brazilia elleni mérkőzés után a Szabad Nép Svájcban időző tudósítója, Gimes Miklós, aki majd az '56-os forradalom újságíró hőse és a megtorlások áldozata lesz.

A Francia Kommunista Párt lapjából, a L'Humanitéből idézi a Szabad Nép, hogy mi vagyunk a legesélyesebbek. Sepp Herberger, a nyugat-német válogatott csapatkapitánya is azt nyilatkozta a Szabad Nép-nek, hogy Magyarországnak van a legnagyobb esélye a világbajnoki címre.

A Szabad Ifjúság ezt írta az elődöntő után: "Sokan azt mondták, hogy már nincs is szükség döntőre, hiszen a döntő mérkőzés a mai találkozó volt. amelyen a mi válogatottunk ragyogó játékkal diadalmaskodott. — Már most átadnám a kupát a magyar válogatottnak — mondotta, egy fellelkesült lausannei futballrajongó." 

A Szabad Ifjúság "Ezért is győzzetek!" címmel felidézi a Francia Kommunista Párt kongresszusának anyagából egy lyoni pártmunkás szavait, miszerint azzal kell meggyőzni a francia sportoló fiatalokat a szocializmus magasabbrendűségéről, hogy Magyarország csapata azért győzhette le Angliát, mert a magyar kormány támogatja a sportot, "Magyarországon a sport a tömegeké, a népé". "Gondoljatok a lyoni elvtárs soraira" - ezt üzeni Svájcba a válogatottnak a Szabad Ifjúság.

A Népsportból tudjuk, hogy a Bolgár Kommunista Párt központi lapja, a Rabotnyicseszko Gyelo is ebben a szellemben üdvözölte a magyar válogatott májusi 7:1 arányú győzelmét Anglia ellen: "A hatalmas Népstadion közönsége melegen ünnepelte a magyar labdarúgókat kiváló győzelmükért, amellyel ezúttal is bebizonyították a népi demokratikus országok sportjának állandó emelkedését.“

A döntő 8. percében a magyar csapat második gólja a hálóban. Balra a góllövő Czibor örül, jobbra pedig Kocsis. (Képes Sport) 

A toronymagas esélyes magyar válogatott, mely a B-csoportban még 8:3-ra verte az (azon a meccsen nem a legjobb összeállításban pályára küldött) nyugat-német válogatottat, kétgólos előnyről elvesztette a döntőt. Azóta sem buktak el kétgólos előnyről világbajnoki döntőt.

A Szabad Nép 1954. július 7-én kármentő cikket közölt. "Töretlen a magyar labdarúgás ereje" cím alatt olvassuk: "Méltán lehetünk és vagyunk büszkék válogatottunkra. Az egész nemzetközi sportközvélemény, a külföldi sajtó a világbajnokság döntőjéből szinte kivétel nélkül azt a következtetést vonja le, hogy vasárnapi veresége ellenére a magyar labdarúgó válogatott a világ legjobb együttese./.../Egy hónapig egész népünk figyelme, szeretete kísérte mérkőzésről mérkőzésre a magyar csapat játékát. A magyar fiúk, a mi fiaink: Grosics Gyula, Buzánszkv Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László Tóth II. József, Kocsis Sándor, Hidegkúti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán, Palotás Péter, Tóth Mihály, Szojka Ferenc három hétig tartó nemes vetélkedésben a világ legnépszerűbb sportágában szereztek nagy sportdicsőséget hazánknak. Labdarúgóink sorozatos győzelmeiben nagy része volt e sportág vezetői jó munkájának is./.../ A sportszerűtlenségek ( sorsolási véletlenek, játékvezetői tévedések mind a magyar csapatot sújtották. Amennyíre hazulról a csapat megérkezése előtt meg lehet Ítélni, hozzájárult ehhez az is, hogy a vasárnapi magyar válogatott összeállításánál a csapat vezetői eltértek «a győztes csapaton ne változtass» régi és bevált elvétől. A magyar válogatott sportdicsőségét és nemzetközi hírnevét azonban a vasárnap elszenvedett véletlen vereség nem csorbítja. Az egygólos vereség nem kisebbíti az évek óta szívós küzdelemben elért győzelmek értékét. Azoknak a hangoskodóknak, akik oly sok sportdicsőséget aratott válogatottunk ellen most hangulatot kísérelnek kelteni, méltó módon, méltó hangon válaszól az a sok távirat és levél, amelyekkel dolgozóink hazaérkezésük alkalmából üdvözlik válogatott csapatunkat. A világ legjobb labdarúgóit, kedves fiait üdvözli dolgozó népünk, amikor szeretettel köszönti a magyar válogatottat." Másnap a lap hírt adott arról, hogy hazaérkezett a válogatott, melyet "mindenütt melegen fogadtak".

 Ennek annyi köze volt a valósághoz, hogy a fogadtatás hőfoka valóban magas volt.

A magyar társadalomnak az elvesztett háború és a kommunista diktatúra legrosszabb évei után szinte kizárólag a sport, azon belül is leginkább a labdarúgás adhatott sikerélményt. Ez volt az egyetlen, mely a kollektív büszkeségérzet táplálhatta, ez volt a diktatúra sikerpropagandájának egyetlen eleme, melyet az élet igazolt.

Ekkor még nem rendeztek sem Európa Bajnokságot, sem összeurópai kupasorozatokat a klubcsapatok számára. Nem volt más, csak a világbajnokság négy évente egyszer.

A pártvezetés hatalmas ünneplést készített elő 120-140 ezer ember részvételével. Már elkészítették a Szabad Népnek a világbajnoki győzelmet ünneplő címlapját. Miután mindent megtettek annak érdekében, hogy a sportsikereket az emberek politikai sikerként üdvözöljék, a nagy sportkudarcból is politikai kudarc lett. 

Az 1954. július 4-i döntőt követő budapesti eseményeket Majtényi György írta le a legrészletesebben 2009-ben a Kritikában. 

 Majtényi György tanulmányának címképe tíz és fél focistával és fél bíróval.

"A futball társadalmi legitimációs szerepét érzékelteti, hogy Budapesten a fordulat éveit követően az első nagyobb szabású utcai megmozdulások éppen a berni döntő elvesztésének az estéjén robbantak ki. 1954. július 4-én az emberek felháborodása tüntetésbe torkollt./.../ A vereség olyan döbbenetes volt, hogy a szurkolók azt gondolták, a játékosok, a sport- vagy a pártvezetés adta el a meccset a németeknek. /.../ Az a hír is elterjedt, hogy a szövetségi kapitányt megvesztegették, illetve, hogy amiatt állította be Tóth Mihályt a csapatba, mert a lányának a vőlegénye." Sebes Gusztávnak ekkor nem is volt eladó leánya. "A pesti utcán azt rebesgették, hogy a pártvezetők ötven Mercedest kaptak a német győzelem fejében (ekkor jelentek meg ugyanis a főváros utcáin az első Mercedes Benz gépkocsik), mások vidéken tudni vélték, hogy Németország borsókombájnokat adott a magyar államnak."

A döntő napján a Népstadionban atlétikai versenyt rendeztek. "Az elkeseredett emberek a Népstadionból először a Keleti pályaudvar felé indultak. Összetörtek egy sportboltot a Keletinél, amelynek kirakatában az Aranycsapat tablóját pillantották meg, és bedobták Sebes Gusztáv lakásának az ablakait. Este kilenckor a November 7. téren (Oktogon) a rettegett államvédelem székházának közelében kb. három-négyezer ember gyűlt össze. Először Puskás Ferencet és Sebes Gusztávot szidalmazták, majd újságokból fáklyákat gyújtottak, és elindultak az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) épülete felé, (az V. kerület, Rosenberg házaspár u. 1-ben, a mai Hold utcában volt a székház), innen a rádióhoz, a Bródy Sándor utcába vonultak. Közben újabb és újabb emberek csapódtak hozzájuk, s a tömeg nőttön nőtt. A rádiót biztosította az államvédelem, ám a tüntetőknek mégis sikerült betörniük az udvarra. A rádió vezetősége tárgyalni kényszerült az ostromlókkal. A korabeli rendőrségi feljegyzések szerint a tüntetők fő követelése az volt, hogy rádión keresztül üzenhessenek Sebesnek és Puskásnak hogy 'ne jöjjenek haza, mert ki lesznek végezve'./.../  Miközben az utcán felháborodott szurkolók tüntettek, a csapat a kormánytagokkal vett részt egy protokollebéden. A szakvezető, Sebes Gusztáv –visszaemlékezése szerint – itt szerzett tudomást a tüntetésekről, amikor Piros László belügyminiszter odafordult hozzá, és megkérdezte: 'Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást'./.../Július 5-én már a délelőtti órákban voltak csoportosulások a Nemzeti Színház és a körúti totózó előtt./.../ Este nyolc órakor már ismét három-négyezren lehettek a rendőrségi jelentések szerint, és a tüntető tömeg még tovább duzzadt. Felhangzott az 'aki magyar, velünk tart' jelszó. Korabeli dokumentumok szerint a tüntetők azt kiabálták, hogy 'Sebesből kitört a sváb, majd egyesek azt állították, hogy azért csinálta, mert zsidó'./.../ Felháborodott emberek lepték el a József körutat, a Nemzeti Színház környékét és a Szabad Nép székháza előtti területet. Egy hozzávetőleg kétszáz fős karhatalmi osztag feloszlatta a tömeget, amely azonban a Rákóczi úton és a Lenin körúton (mai Erzsébet, illetve Teréz körút) ismét összetömörült. A részvevők száma a rendőri források szerint ekkor már nyolc-tízezer fő körül lehetett. A tüntetők az útjukba kerülő villamosok áramszedőjét lehúzták, egy autóbusz ablakát betörték, egy személyautót felborítottak és egy totózó ablakait is bezúzták./.../ Július 6-án a Nemzeti Színház előtt ismét összeverődött három-négyezer ember, ekkor azonban a karhatalom a különböző helyszínek ellenőrzésével megakadályozta, hogy nagyobb tüntetés bontakozzék ki./.../ Július 7-én a reggeli órákban egy kivezényelt karhatalmi egység megakadályozta, hogy az emberek összeverődhessenek a Keleti pályaudvar környékén, ám kb. háromezer tüntető mégis összegyűlt a pályaudvar érkezési oldalán. /.../ (A tüntetők a pályaudvaron még mindig a csapat érkezését várták.) A Keleti mellett a népharag három további célpontját, Sebes Gusztáv, Puskás Ferenc és Szepesi György lakását is biztosította a karhatalom." Minderről a magyarországi sajtóban egyetlen szót sem lehetett olvasni, szigorúan megtiltották, hogy a lapok vagy a rádió bármilyen formában utaljon a napokon át zajló utcai tömegtüntetésekre és összecsapásokra. A pártközpont admninisztratív osztályának a Politikai Bizottság számára készített jelentése szerint: „A Népsport, a Szabad Nép, a többi sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a labdarúgósport és a világbajnokság iránt. Helytelen volt a gyárakban a »világbajnoki műszak« szervezése, ami a vereség után visszafelé sült el. /.../ A közvélemény túlzott felcsigázásának, a várakozási hangulat felfűtésének reakciója volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a közvéleményben keletkezett, és amit az ellenség megpróbált zavarkeltésre is kihasználni.” 

Összesen 472 tüntetőt állítottak elő, 461-et 50-100 forintos pénzbüntetésre ítéltek, tizenegyet átadtak az ügyészségnek, hogy indítsanak ellenük eljárást izgatás, közvagyon-rongálás és hatósági személy elleni erőszak miatt. 

Szabó Lőrinc Vereség után címmel terjedelmes ódát írt a tragikus bukásukban is óriás magyar focihősökről: 

Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest.
Soha ne felejtsd, vert Magyar:
nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első,
ha nem áltatod magadat!
Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren,
az olimpiász mezein
küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt
(ki később úgy föléd kerűlt)
s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak,
az tett volt, hősi, igazi!

Szabó Lőrinc (Fotó: Gink Károly) 

A sorozat második része itt olvasható.