"A mindennapi kenyér minősége és mennyisége kétsegbevonhatlan befolyással van nemcsak a puszta életre, de a jólétre, erkölcsiségre, sőt a miveltségre nézve is." (K.T.K., Vasárnapi Újság, 1879.) "Soha ilyen savanyú kenyerünk nem volt. Nem beszélve arról: az olcsó kenyeret felvásárolták takarmánynak. Azzal etették a sertéseket, kevésbé volt költséges, mint kukoricát venni, pláne termeszteni." Így tekintett vissza a szocializmus évtizedeire Vajda János a Népszavában 1990-ben. És tényleg. Soha annyi kenyeret magyar disznó nem evett, mint a szocializmus évtizedeiben. Soha olyan olcsó és soha olyan rossz nem volt a kenyér Magyarországon békeidőben, mint a kommunista hatalomátvétel utáni három évtizedben.
Kenyérhiányról addig írt a sajtó, amíg az - a háború után - természetes volt, és amíg léteztek lapszerű lapok. 1948 után a sajtóban - és csak ott - már nem volt kenyérhiány. 1951-ben például egyetlenegyszer fordult elő ez a szó az Arcanum adatbázisában. Amikor arról írt a Szabad Nép, hogy Pécsett éppen a felszabadulás évfordulóján nem volt kenyér. Ez csakis a városi tanács bűne lehetett, mert miközben az egyéni pékek lisztkiutalását nagyon helyesen csökkentették, a községi kenyérgyárét meg növelték, az üzleteket nem utasították, hogy a rendeléseiket is irányítsák át a kenyérgyárhoz. Ezért a gyárban rohadt a kenyér, ami a boltokból hiányzott. De ez még semmi: "A tanács hibáját még azzal is tetézte: az április 4-e óta eltelt közel egy hónap alatt nem gondolt még arra, hogy e mögött a súlyos mulasztás mögött megkeresse az ellenség kezét." Azért 1952-53-ban sem tagadta a magyar sajtó, hogy milyen súlyos a kenyérhiány - Szíriában, a gyarmati sorban sínylődő országokban és pláne az áruló Tito Jugoszláviájában.
Magyarország 1945 után jó két évtizedre elvesztette önellátó-képességét kenyérgabonából. A vetésterület az ipari növények előtérbe állításával jelentősen csökkent, a kollektivizálási hullámok és az egyéni gazdaságok ellehetetlenítése folytán sok százezer ember hagyta el a mezőgazdaságot. A hátrahagyott földek jelentős része műveletlen maradt. A gabonafélék termésátlagai sokáig stagnáltak vagy alig emelkedtek. A mezőgazdaság termelésének egyre nagyobb részét exportálták. A hagyományos paraszti életformával együtt gyorsan visszaszorult a házi kenyérsütés, viszont az agyontámogatott, irreális kenyérár szinte korlátlan keresletet gerjesztett. Mindebből következett a hiány és a rossz minőség. Sztálin halála és az 1953-as politikai irányváltás kibontakozása után a sajtóban már lehetett írni a gondokról, de azok valódi, strukturális okairól persze nem.
Ludas Matyi, 1954. november 25.
Az 1952-es katasztrofálisan rossz termés miatt 1953 nyarán kiváltképp súlyos volt a kenyérhelyzet. Egy évvel később Szabó Pál népi író a Szabad Népben korholja a népet, amely nem emlékszik már a régi világ kenyértelenségére: "csak a múlt él még benne, a múlt nyár. Amikor is ilyen időtájban sorba álltak az asszonyok a barna, sőt fekete kenyérért. Ezt hánytorgatják, mint valami nagy szenvedést. Az egy nyarat, a felszabadulás óta. Azt már elfelejtették, hogy például a negyvenes évek elején még sorba se lehetett állni, mert nem volt miért. /.../ De most ebben az egy esztendőben nem volt."
A párt 1953 júniusi, az "új szakasz" politikáját meghirdető plénumán Rákosi Mátyás is kénytelen volt elismerni, hogy a kenyérhiányra a lakosság igen hevesen reagál, s a mezőgazdaság területén elkövetett hibák "komolyan meglazították népi demokráciánk alapját". (Múltunk, 1990/1.) Ezután a kenyér hiányáról és minőségéről már szó eshetett a napilapokban, elsősorban olvasói levelekben, de csak úgy, mint jó hozzáállással kiküszöbölhető szervezési hibák, emberi gyarlóságok következményeiről. A plénum után átengedett első kenyérhiányos olvasói levelek egyikét idézzük: "Egyszóval: a faluban nincs kenyér. Azt már nem is kell mondani, hogy az ellenség micsoda hírverést csinál ebből. Az a véleményem, hogy ezért a tűrhetetlen helyzetért mindenekelőtt a községi tanácsot terheli a felelősség. Micsoda tanács az, amelyik így képviseli e dolgozó nép érdekeit?" (Szabad Nép, 1953. augusztus 17.) Ezekre az olvasói levelekre gyakran érkezett az a válasz, hogy a gondokat megvizsgálták, orvosolták, időközönként pedig egy illetékes elvtárs elmagyarázta, miért olyan a helyzet, amilyen. A Mátészalkai Sütőipari Vállalat igazgatójától például ezt a magyarázatot kapta a Népszava: "Nem múlik el nap, hogy ne kapnánk segélykérést a vállalat valamelyik telepéről (melyek sokszor 30—40 kilométerre vannak egymástól): nincs szén, nincs fa, elfogyott a lisztünk. Ez pedig azt jelenti: ha mi nem biztosítjuk a kért cikkeket, megáll a termelés — másnap nincs kenyér. És ez többször is előfordul, mert — bármilyen hihetetlenül is hangzik — vállalatunk egyetlen gépkocsival sem rendelkezik. A TEFU kénye-kedvén múlik, hogy kapunk-e két-három naponként kocsit vagy sem." (A TEFU a Teherfuvarozási Nemzeti Vállalat, mely a magánfuvarozók működési engedélyének bevonása után alakult meg 1948-ban. Az ötvenes évek elején két-háromszáz elöregedett teherautóval kellett volna a az országban a fuvarozási igényeket kielégítenie.)
A helyzet drámaiságát csak a nyilvánosságtól elzárt feljegyzések és szűkebb értelmiségi körben olvasott kis folyóiratok közleményei érzékeltették. Juhász Géza például a debreceni írók folyóiratában, az Alföldben 1954 tavaszán így fogalmaz(hat)ott: "Ha pl. egy hallgató azzal tért vissza az egyetemre a falujából, hogy kiskirály a tanácselnök, tutyimutyi a tszcs vezetősége, embertelen a begyűjtés, nincs kenyér, éhen pusztul az állatállomány, ostobaság decemberben a fagyos szántás tetejére vetni a varjaknak : — az ilyen békétlenkedőre mind rásütötték a narodnyik bélyeget."
A szélesebb sajtónyilvánosság bevett része lett a kenyér-problematika aluldramatizált és a mélyebben fekvő okoktól elválasztott tárgyalása. A kenyérellátás és kenyérminőség a kritika lehetőségét demonstráló témakörré vált, és erre három évtizeden át alkalmasnak is mutatkozott. A karikaturisták is biztosak lehettek abban, hogy ha ezzel viccelődnek, abból bajuk nem lehet.
Ludas Matyi, 1955. február 10.
A búzahiány, a sütőgyári kapacitáshiány már rég elmúlt, amikor a kenyérhiány még mindig nem múlt el. Gál Zsuzsa a Népszavában 1985-ben pontosan le is írta, hogy miért nem: "Az alapállás eredetileg az volt, hogy a kereskedők mértéktartóan rendeltek, nehogy rájuk száradjon a maradék. Ment is ez egy darabig, egészen addig, amíg más körülmények közrejátszása folytán egyszer csak ünnep előtt olyan kenyérhiány támadt, hogy attól volt hangos az egész magyar sajtó. Vagyis kitört a botrány, mire illetékesek nyilatkoztak és ígértek, majd alárendeltjeiktől követeltek, s az eredmény nem maradt el: a következő kettős ünnepet megmaradt, elszáradt, eladhatatlan kenyérhegyek követték. Mi több, a kukák is tele voltak a drága kenyérrel. Természetesen erre ismét a felháborodás kapott hangot: ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak! S újfent a kereskedői mértékletesség nyert polgárjogot, míg ismét elő nem állt a hiányhelyzet, és kezdődött az egész folyamat elölről."
Ebből a leírásból csak az hiányzik, hogy mindez a szocialista hiánygazdaság és a politika által a piactól elorzott ellátási felelősség törvényszerű következménye. Az ismert anekdota szerint Moszkvából küldöttség utazott Londonba, hogy tanulmányozza, miként oldották meg a kenyérellátást egy olyan, Moszkvához hasonló méretű metropólisban, mint London. A küldöttség tagjai látják, hogy Londonban valóban mindig és mindenhol lehet sokféle, jó minőségű kenyeret kapni. Megkérdezik a város vezetőitől, ki foglalkozik náluk London kenyérellátásával. És azt a választ kapják, hogy senki nem foglalkozik ezzel.
Ludas Matyi, 1955. október 27.
Ludas Matyi, 1986. augusztus 6.
1969. szeptember elseje a minőségi ugrás napja volt a magyarországi kenyérkereskedelem történetében. Árkus József a Népszabadságban így helyezte történelmi távlatba ezt az ugrópontot: "Hát ennyit a háborús időkről, amelyek a kenyér és a papír között az utóbbi javára hoztak létre új kapcsolatot. Mivel hivatalos papír nélkül nem lehetett hozzájutni a kenyérhez. Tegnaptól kezdve tulajdonképpen szintén ez lett a dolog lényege, miután papír nélkül tilos kenyeret adni. Csakhogy ez a papír szerencsére nem jegy, hanem csomagolás." Tudniillik ettől a naptól tették kötelezővé, hogy a kenyérhez papírt kell adni. Addig vagy csak úgy meztelenül vándorolt a kenyér csupasz kézből csupasz kézbe, vagy legfeljebb egy apró papírfecnit csaptak a kenyérhez, ha elvágott darab volt, de az sem fedte le a vágófelületet.
Elvágott kenyér pedig sok volt, legalábbis ott, ahol hajlandók voltak elvágni és volt is mivel.
"Nemrég rendelet szabályozta, hogy bizonyos helyeken csak egykilós kenyeret szabad közfogyasztásra forgalomba hozni. A földművelésügyi miniszter rendelete értelmében ezeken a helyeken a mai naptól közfogyasztásra kenyeret készíteni és forgalomba hozni két kilogrammos alakban és súlyban is szabad." Ezt írta a Világosság 1949. február 15-én "Már szabad a kétkilós kenyér" cím alatt. Az egykilós kenyér ugyanis akkor még, miként az előző évtizedekben, teljesen közönséges jelenség volt. De pillanatok alatt eltűnt. És már csak a két kilós volt szabad. A házi kenyér persze mindig több kilós volt és több napig szolgált általában nagyobbacska családokat. Csakhogy a gyári kenyérgyártással a kenyér fogyaszthatóságának időtartama is összezsugorodott meg közben a háztartások is összezsugorodtak. Ezért aztán a kétkilós kenyerek jelentős része a szemétben kötött ki.
A Népszava 1955. szeptember 4-én hírül adta, hogy "kísérletképpen egykilós kenyereket árulnak majd az önkiszolgáló boltokban". De még sokáig nem árultak. A pár évvel azelőtt eltüntetett egykilós kenyér kikísérletezése bonyolult feladat lehetett, mert még hosszú évekig csak a különösen szerencsés vásárlók juthattak egykilós kenyérhez. Ezt panaszolta Hidvéghy Ferenc a Népszava 1958. november 25-i számában: "Nem szoktam nőket megszólítani az utcán, de tegnap délben nem tudtam ellentállni a kísértésnek. A Rákóczi út és Szentkirályi utca, sarkán megszólítottam az előttem haladó nőt, aki friss, formás, ingerlő egykilós kenyereket vitt nylon hálójában: — Bocsánat, hol tetszett venni ezeket a gyönyörű kis kenyérkéket? — Itt, a szomszéd házban, a sütödében. Sietve köszöntem meg a felvilágosítást és ruganyos léptekkel toppantam be a pékboltba. /.../ A sütödében szép szőke kenyerek és szép barna kiszolgálónők fogadtak. Éppen az egykilós kenyereket számolták. Remekbe készült egykilós kenyértünemények mosolyogtak rám a polcokról. Sajnos, a kiszolgálónők nem mosolyogtak rám, mikor a polcra mutatva, szerényen megszólaltam: — Kérem azt a szép szőke kenyeret, balról a harmadikat. — Nem szolgálhatunk vele. — Akkor kérek egy másikat. — Már minden kenyerünk
elfogyott. — Hát ezek micsodák? — mutattam a kenyérhalomra. — Ezek a kávéházak részére kellenek." Hát így. Jó néhány évnek el kellett még telnie, míg nemcsak kisipari Ktsz-ek és kisiparos pékek, hanem kenyérgyárak is képesek voltak egykilós kenyeret gyártani nagyobb mennyiségben.
Ludas Matyi, 1986. december 17.
A Kádár-korszak emblematikus jellegzetességének tekintett 3,60-as (fehér) kenyér nem élte túl a szocializmust. A szocializmus és Kádár János élte túl a 3,60-as kenyeret. Éppen egy évtizeddel1979. július 22-én jelent meg egy nagy közlemény a Népszabadságban az árváltozásokról. Azon a napon zárult le a viszonylagos árstabilitás korszaka. Ez a közlemény adta hírül sok-sok egyéb árváltozás mellett, hogy "az élelmiszerek árszínvonala átlagosan 20 százalékkal emelkedik. Ezen belül: — a kenyér ára 50 százalékkal nő, ennek megfelelően a fehér kenyér új ára kilogrammonként 5,40 Ft."
