Sír és bölcső

Bibó István temetése - 1979. május 21.

2019. május 21. - hacsa.

Negyven évvel ezelőtt közel ezren búcsúztatták az Óbudai temetőben azt a férfit, aki a saját sírjára ezt a feliratot javasolta: élt 1945-től 1948-ig. A közéletben három évtizeddel korábban temették, mint a temetőben. Halála előtt három évig élt, halála óta négy évtizede él benne a magyar közéletben. A temetésével és az emlékkönyvével kezdődött a demokratikus ellenzék története Magyarországon. 

„A félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség 'bérenc'-einek, az 'áruló'-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése." Ez az idézet, mely mindent elmond arról, miért nem halhat ki Bibó a magyar közéletből, első megjelenése után negyven évvel, 1987-ben, a pártállam alkonyán idéződött először az Arcanum adatbázisa szerint a magyar sajtóban. (Szabó Máté: Konszenzus vagy erőszak, Világosság, 1987/5.)bibo_3.jpg

Bibó István születésének századik évfordulójára kiadott emlékbélyeg. Rajta a legismertebb Bibó-idézet. (Magyar Nemzet, 2017. febr. 4.)

Bibó a nem bolsevik típusú, demokratikus és szabadságközpontú, toleráns és jogállami szocializmus lehetőségében hitt, annak legjelentősebb magyarországi teoretikusa volt. Ennek történelmi lehetőségét 1945-ben látta eljönni és 1948-ban látta elmúlni. 1956 októbere újra megnyitotta, novembere újra bezárta ezt a lehetőséget, amely azután sohasem bizonyult valóságos lehetőségnek. A forradalmi Nagy Imre kormány egynapos minisztereként kitartott a szovjet invázió után a parlamentben, kibontakozási javaslatot írt. 1957-ben letartóztatták, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban kegyelemmel szabadult. Mellőzésének éveiben, börtönbüntetése előtt és után könyvtárakban dolgozott. Életének utolsó három évtizedében Magyarországon egyetlen rövid írása jelent meg. (Tanya és urbanizáció, Valóság, 1973/12.sz.) Életművének összkiadását a halála előtti évben kezdte meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Svájcban. "Bibó Istvánon kívül nincs más - oly gazdag és sokrétű életművű - XX. századi gondolkodónk, akinek (több mint háromezer nyomtatott oldalt kitevő) legfontosabb munkái halála pillanatáig ne jelentek volna meg hazájában önálló kötetben." (Noszkai Gábor, Beszélő, 2010. január.)

Bibó István 1979. május 10-én halt meg, felesége temetése után egy héttel.

 

bibo_4.jpg

Bibó István feleségével és sógornőjével az 1940-es évek elején. (Beszélő, 1996. december.)

A temetésről ezt írta Litván György: "Bibó István temetése volt az első nagy, spontán, nyilvános demonstráció ’56 szelleme mellett, 1979 májusában. Az Óbudai temetőben sok száz gyászoló előtt emlékezett meg Illyés Gyula és Kenedi János Bibó Istvánról, az 1956-os forradalom szinte jelképes jelentőségű alakjáról. A tömeg - amelyben a titkosrendőrség hallgatózó és buzgón fényképező megbízottai is jelen voltak - messze nemcsak családtagokból és barátokból, személyes tisztelőkből állt, hanem sok olyan emberből, akik éppen ’56 mellett akartak demonstrálni Bibó István temetésén való részvételükkel." (Beszélő, 2007. január.)

Hanák Gábor történésszel készült interjúból ezt idézhetjük: "- Emlékei szerint mi volt az első alkalom a hetvenes években, amikor a diktatúra szorítása ellenére megmutatkozhatott az azóta felbomlott értelmiségi összetartás?
-
Talán Bibó István temetése 1979 májusában. Jól szimbolizálta a két nagy irányzat lényegi kérdésekben megmutatkozó összetartását, hogy Illyés és Kenedi János mondott beszédet. Ezerfős tömeg szorongott az Óbudai temetőben. Hangosítás hiányában a beszédeket nem lehetett hallani. És a III/3-as fényképezőgépek közepette ez volt az első alkalom, hogy felhangzott a Himnusz és a Szózat, rabtársai az első sorban énekeltek." (Magyar Nemzet, 2008. október 25.)

bibo_5.jpg

Bibó István a világháború éveiben fiával (ifj. Bibó István művészettörténészzel), feleségével, édesanyjával és húgával. (Beszélő, 1996. december)

A képen még karonülő ifj. Bibó is szóba kerül Födes Péternek a temetésről szóló írásában: Bibó "Meghalt, mielőtt a magyar égbolton a hajnal igazán derengeni kezdett. Temetésén, a messzi Óbudai temetőben szinte minden tisztelőjére jutott egy rendőrkopó. Nagyon hiányzik ma mindenkinek, aki a tiszta küzdelem híve, aki a gyűlölet nélküli civil Magyarországot várta, várja. Ifj. Bibó Istvántól 1989 nyarán, Nagy Imre temetése előtt azt kérdeztem: mit gondolsz, ha most édesapád ott állna a koporsók mellett és látná a gyászoló százezreket, mire gondolna, mit üzenne? Íme a válasz! Alapvetően biztosan azt, amit a legkülönbözőbb formákba és helyzetekben annyiszor megírt, hangoztatott: '...a politikában hazudni nem lehet...'" (Magyar Nemzet, 1991. augusztus 7.)

Ugyanebben a lapszámban nyilatkozik a Bibót búcsúztató Kenedi János, az ellenzék első nagy művének, az eredetileg Bibó 1981-ben esedékes 70. születésnapjára szánt Bibó-emlékkönyvnek a kezdeményezője: "1979 legelején kezdtünk hozzá a szervezéshez... csak lassan alakultak ki a kötet körvonalai. Az igazság az, hogy Bibó István hirtelen halálakor döbbentünk rá arra, hogy muszáj megcsinálni. A temetés a Bibó-kötet lehetséges résztvevőinek a számát hihetetlenül kibővítette. Lényegében már ott, a temetőben megalakult a szerkesztőbizottság, s ott lett világossá az is, hogy Donáth Ferenc töltheti csak be a szerkesztő- bizottság elnöki tisztét."

bibo_6.jpg

Bibó 1944 végén fiával, feleségével, sógorával és egy ismeretlen kisfiúval. (Beszélő, 1996. december.)

Kis János így helyezte el a Bibó-temetést az ellenzék történetében: "A népnemzetiek tudták, hogy csak úgy javíthatják alkupozícióikat, ha érzékeltetik: amennyiben a hatalom nem egyezik meg velük, ők egyeznek meg a demokratikus ellenzékkel. A demokratikus ellenzék tudta, hogy csak úgy válhat az országos politika megkerülhetetlen tényezőjévé, ha sikerül áttörnie a köré vont cordon sanitaire-t. Hogy a demokratikus ellenzék kereste a közeledés lehetőségét, annak mélyebb oka is volt. Lehetetlen volt nem sejteni, hová vezet, ha a pártállam bomlása a régi ellentétek mentén osztja meg a politikai táborokat. Azt szerettük volna, hogy Magyarországon ne lehessen ismét szembeállítani a demokrácia ügyét a nemzet ügyével, a társadalom aljára szorult néprétegek ügyét a zsidók egyenjogúságának és magyar voltának ügyével, a magyar kultúra folytonosságának ügyét a nyugati civilizáció meghonosításának ügyével. Ez pedig szívós, türelmes együttműködési gesztusokat kívánt. Két férfinak volt döntő szerepe abban, hogy a párbeszéd kísérlete egyáltalán elindulhatott. Az egyik Bibó István, aki a folyamat kezdetén már halott volt, de a halálát közvetlenül követő években nagyobb hatást fejtett ki, mint életében bármikor. A másik Donáth Ferenc, akinek a halála nagyjából egybeesett a rendszer általános válságára való készülődés lezárulásával. Bibó István ravatalánál már együtt mondott gyászbeszédet Illyés Gyula és Kenedi János. Donáth Ferencet még együtt búcsúztatta Csoóri Sándor és e sorok írója. A két halál, a két temetés jelölte ki az együttműködés történelmi határpontjait." (Kritika, 1992. december.)

bibo_7.jpgBeszélő, 1996. december.

Az akkor 26 éves Szőcs Géza költő (két évvel később az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat szerkesztője, harmincegy-két évvel később Orbán Viktor miniszterelnök kulturális államtitkára majd főtanácsadója) számára szintén emlékezetes volt ez a temetés: "Bibó István temetése napján az Óbudai temetőből eljövet néhányan fölmentünk Törzsök Erika panellakásába. Azon a napon kerültem szoros és máig tartó kapcsolatba az akkor még jelző nélküli s még viszonylag egységes ellenzékkel, pontosabban azzal a zeggel, amely a szellemi, erkölcsi és politikai ellenállást kialakította, hordozta és végül beteljesítette - sikerre vitte - Magyarországon." (Magyar Nemzet, 1994. július 29.)

Könczöl Csaba, a demokratikus ellenzék oszlopos tagja Illyés Gyula naplójegyzetei alapján Szőcs nyilatkozatával nagyjából egyidőben ezt írja: "Több mint megdöbbentő, hogy még magának is szinte büszkélkedik vele, milyen bátor sírbeszédet tartott 1979 májusában Bibó István sírjánál - amelyből 'éppen csak' Bibó életének politikusi oldaláról, ’56-os szerepéről felejtett el szólni, vagy érte be néhány, csak a vájtfülűeknek érthető metaforával. Közben a sírbeszédében éppen erre súlyt helyező Kenedi Jánosra eleinte egyáltalán nem emlékszik (a temetés napján!), és pár nappal utóbb is csak annyit tud róla fölidézni, hogy volt ugyan ott még valaki más is, de túl hosszan beszélt, ráadásul tűzött a nap, ezért nem figyelte." (Népszabadság, 1994. október 19.)

bibo_8.jpg

Beszélő, 1996. december.

Király István, rendszerhű, kommunista irodalomtörténész 1989-ben, a rendszerváltás küszöbén így méltatta az akkor hatvan éves "népnemzeti" irodalomtörténészt, Czine Mihályt: "Nem az érdeket: a feladatot nézte. Egyetlen esetet szeretnék idézni ennek illusztrálására. 1979-ben volt Bibó István temetése. Bibó alakja az ellenzékiség ködébe volt akkor még burkolva: ellenzéki tettnek számított a temetésén való részvétel már pusztán egymagában. Czine tudta, hogy egy újabb rossz pont kerül ezzel számlájára és akadémiai tagsága útjába. Mégis határozott volt az állásfoglalása: 'Barátom volt, becsültem, szerettem: ott kell lennem a búcsúztatásán.'" (Alföld, 1989/4.)

Király 1979. szeptember 19-én ezt jegyezte fel a naplójába: „Knopp /András a pártállam kulturpolitikusa, ekkor oktatási miniszterhelyettes - Hacsa/ hívott fel, hogy beszélnie kell Czinével: miért vett részt Bibó temetésén?" Királyt ez a dolog zavarja. Mert: "Az ellenzék egységfrontot akar kovácsolni a perem-értelmiség és a népiek között. Mi segítünk nekik ennek létrehozásában. Nem látjuk, hogy Révainak igaza volt: az a legfontosabb, hogy a népi szárny és a kommunisták legyenek egységben egymással." (Király István: Napló 1956-1989, Magvető, 2017, 613-614.o.)

bibo_9.jpg

Apósával, Ravasz László református püspökkel 1956 nyarán. (Beszélő, 1996. december.)

A temetésen természetesen jelen voltak és jelentettek róla a a titkosszolgálat besúgói: 
„1979.
V. 21-én du. 1/2 3 h-kor az Óbudai temetőben jelen voltam Bibó István temetésén. Ott találkoztam Szalai Pállal. Rögtön ezután találkoztam Kasánszky Zsomborral /szintén életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, kegyelemmel szabadult '56-os - Hacsa/, és ekkor derült ki, hogy Kasánszky levelet kapott Szalaitól, akinek megtetszett Kasánszky versmondása. Ott volt Bence György is, akinek Szalai bemutatott.
A
ravatalozó sarkában Sinkovits személye tűnt fel. Ott volt Keresztury Dezső is. A temetésen megjelentek Illyés Gyula (gondolom: feleségével), a mai történészek közül Perjés Géza, Szabó Miklós, nevesebb könyvtárosok közül Szentmihályi János, Pajkossy György, írók közül Karinthy Ferenc, továbbá volt politikai elítéltek: Pák Tibor, Németh bor, Lőcsei Pál, Cserbakői Endre, filozófusok-szociológusok közül Bence György, Földvári Tamás, ott volt továbbá meth László egyik lánya stb. Az első gyászbeszédet Illyés Gyula mondta. Méltatta Bibó Istvánt, a koalíciós idők alatti tevékenységét, [a] Válaszban megjelent Bibó cikkeket, a magyar demokrácia elvi bölcseleti kérdéseivel foglalkozó tanulmányokat. Illyés a Válasz betiltására vonatkozó utalással lényegében befejezte a méltatást és 56-ról és azutáni időkről nem szólt. Meg is jegyezte Szalai Pál, hogy a beszéd jellemző volt Illyés gyávaságára. Illyés után Kenedi János beszélt, akiről Szalai azt mondta, hogy milyen bátran, másképpen beszél mint Illyés. Ő is dicsérte Bibót, de beleszőtte 1956. nov. 4-ét, Bibó történelmi jelentőségű írógépét és ezutáni belső száműzetését is a beszédbe. Beszéde - amely a ravatalozóban hangzott el - alatt innen-onnan hangok hallatszottak: Ki ez a fiatalember? Ez már igen stb. Ezután a gyászgyülekezet kivonult a sírhoz. Ott papok énekeltek, majd volt miatyánk is. Ezután Szalai Pál kezdeményezésére a többszáz résztvevő elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. Ezt követően a gyásznép eltávozott. Megjegyzés: A volt politikai elítéltek csendesek voltak, pl. Kasánszky is. Inkább az új szamizdatos társaság produkálta magát (Kenedi beszédet mondott, Szalai előre énekelt). Szociológusok és filozófusok körében található a szamizdat irodalommal összefüggő aktivitás.”
Bp.
1979. V. 24. „Fogarasi István” s. k.  

bibo_12.jpg

Bibó István és Ravasz László tizenegy évvel később, 1967 őszén. (Beszélő, 1996. december.)

 A "Fogarasi István" fedőnéven jelentő ügynök Ungvári Gyula volt, ekkor már hosszú ideje Szalai Pál közeli barátja. 1964-ben izgatás vádjával letartóztatták és két évre ítélték. Szabadulása után pár héttel kezdett jelenteni. Szalai Pált, akiről jelentései jelentős részét írta, a temetés után nem egészen egy évvel, 1980 tavaszán kirúgták a munkahelyéről. Ungvári Gyula a rendszerváltás után, a kilencvenes évek végétől nyilas-náci nézeteket vallott. "Szálasi Ferenc emlékezete" címmel méltatta a nyilas nemzetvezetőt, és lefordította Hitler főművét, a Mein Kampf-ot.

Más is figyelt, más is jelentett:

"... figyeltem az érkezőket, pontosabban azt, hogy

kinek van pofája idetolni a képét és ki nem jön el, 

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat

átengedte figyelmem, az érdem tantuszát, akik bedobták a fénycellába /.../

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.

A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok

valaminek, amiről nem tudok majd beszámolni, úgy éreztem, N.O. és P.Q sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban

a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra,..."

(Petri György: Bibó temetése)

bibo_10.jpg

Beszélő, 1996. december

A bejegyzés trackback címe:

https://arcanum.blog.hu/api/trackback/id/tr3014837026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.