A kínai Kohn

A zsidó vicc Magyarországon

2019. november 04. - hacsa.

"Mikor a’német színpadokról kitiltották a zsidó vicceket, akkor meséltem én el, hogy két kínai utazik a vonaton és azt mondja az egyik: — Hova megy, Kohn úr?" (Ojság, 1938. július 10.) "Tanár: Mi a vicc? Móricka: A vicc egy olyan tréfás történet, amelyen a zsidó nevet és a gói nem érti." (Ojság, 1924. december 21.)

Megkérdezték Hevesi Simont, a nagy tekintélyű főrabbit (1868-1943), mit gondol a zsidó viccről. Tudóshoz méltó, alapos választ adott: "...többféle fajtáját tudom megkülönböztetni. Az egyik kiindulva abból a feltevésből, hogy a zsidó okos, ötletes és leleményes, zsidóval mondatja el véleményét, bírálatát emberekről és dolgokról valamely adoma analógiájával. A másik, amely nem jóakaratú forrásból ered, a zsidóknak vélt vagy létező furcsaságait, rossz tulajdonságait pécézi ki. A harmadik a finom zsidó öngúny, aminek talán egy kis jó hatása is van. De van még egy negyedik fajta is, amikor a zsidó humorista vagy előadó azt hiszi, hogy az egész publikum antiszemitákból áll, és azok kedvéért ócsárolja a zsidót, akiknek tetszését óhajtja megnyerni." (Magyarország 1931. december 25.)

A zsidó vicc tehát sokféle. Lehet zsidóellenes, zsidóbarát, zsidógúnyoló és zsidó-öngúnyoló, szólhat zsidóról és nem zsidóról, zsidónak és nem zsidónak, származhat zsidótól és nem zsidótól, lényeg, hogy a zsidó akár tárgyként, akár forrásként, akár mindkettőként érintett legyen benne. A zsidó viccről általában mégis úgy beszélnek, mintha csak az egyik lenne ezek közül. 

zsidovicc_1.jpg

Rajniss Ferenc nyilas lapjában ez volt a zsidó vicc. (Magyar Futár, 1943. január 13.) A békebeli zsidó vicc a zsidók vicce volt, "a mai zsidó vicc" a zsidók üldözőié. Szerencsére az a ma azért nem tegnap volt.

A katolikus egyház folyóiratában, a Magyar Sionban (1887-es évfolyam) ismertetik Franz Hettinger: Aus Welt und Kirche című  könyvét, melyből "kitűnik a szerző genialitása, fönkelt egyháziassága, szellemi emelkedettsége". Idézik a a tekintélyes német teológus megállapításait a zsidó viccről: "Kemény szó ugyan, de igaz: a zsidók által produkált s inspirált ezen irodalom végzetes egész Németországra nézve. Zsidó viczcz és zsidó frivolitás, mint ezelőtt Börne és Heinenél, egyre alá ássa a tiszteletet minden iránt, ami szent; leront minden tekintélyt; nevetségessé teszi népünk minden ideáljait; becsmérli nagy embereinket és sokan a mi míveltjeink közül együtt nevetnek vele, nem sejtve azt, hogy a zsidó csak a kereszténység iránti gyűlöletében és hogy mellette annál mélyebben nyúlhasson zsebeikbe, játssza nekik ezt a bohójátékot."

A békebeli "keresztény szellemiségű" lapok, a Religio, az Alkotmány (a Katolikus Néppárt lapja) szenvedélyesen küzdöttek a zsidó humor ellen. Például: "Zsidó szemtelenség. A zsidó-liberális lapok politikai pletykái között találjuk a következőt: Szentiványi Árpádnak ezt mondta egy néppárti képviselő: — Igaznak bizonyul a betyárvilág politikája, hogy a betyárokból válnak a legjobb pandúrok. — Az lehet — felelt a tréfás megjegyzésre ügyes riposzttal Szentiványi —, de ti még a betyárság stádiumában vagytok. Erre a zsidó viccre a következő megjegyzésünk van: Aki kitalálta, az —úgy látszik— hozzá van szokva az ilyen megjegyzések zsebretételére. A néppárt azonban nincs. A néppárt ilyen inzultust nem vág zsebre." (Alkotmány, 1903. május 7.) Szentiványi Árpád speciel régi nemesi család sarja volt és a gömöri evangélikus egyházmegye felügyelője. Az "ősmagyar keresztény nemes" "ügyes riposztja" attól lett zsidó vicc, hogy "zsidó-liberális" lapok közölték... 

A Budapesti Hírlapban (1908. június 21.), Rákosi Jenő zsidó-liberálisnak aligha nevezhető  lapjában pedig ezt találjuk: "Csontos Andor képviselő úr, mint egy anekdotában olvassuk, olyan kitűnően tud zsidó vicceket — zsargonban — elmondani, hogy Visontai Soma... nem merte tovább hallgatni. — Elmegyek, innen, — mondotta — mert ez a Csontos még — elzsidósit engem." Csontos képviselő, akinek ilyen elzsidósító erőt tulajdonítottak, éppenséggel református egyházmegyei jegyző volt Fejér megyében.

zsidovicc_2.jpg

Nagy Endre konferál (Színházi Élet, 1925/47.).

Lehetett a zsidó humor különböző minőségeihez különböző módon is viszonyulni. Nagy (1900-ig Grosz) Endre volt Magyarországon az első világháború előtti években a kabaré úttörője, az első konferanszié. A Szociáldemokrata Párt folyóirata, a Szocializmus (1910/1.), miközben elítéli a zsidó vicc alpári alkalmazását, kiemeli Nagy Endre történelmi jelentőségét: "A tömérdek varieté, tíngli-tanglí, orfeum, mulató. Itt árulják az olcsó 'művészetet' a 'nép' számára. Piszok, mindennemű pikantéria finomságától megfosztott trágárság, paraszti adomák vagy zsidó viccek, fokos vagy kaftán s ezek a művészi eszközeik. A színészetük szánalmas ripacsmunka, ahol a művészi alkotás legmagasabb fokát a légtornászok vagy a táncosnők magasra rúgott szoknyái teszik. Ez a bordélyház bűzű művészet már hozzáférhető a proletárság számára is, erre bízta a mai társadalom legszélesebb néprétegeínek a nevelését. És most eljutottunk tulajdonképpen való témánkhoz: a Nagy Endre kabaréjához. Azt hisszük, nem becsüljük túl a jelentőségét, ha a színházművészet demokratizálásának kísérletét és sikerét látjuk benne, ha a nagyképű nagy színházak hozzáférhetetlen művészete és a tíngli-tanglí semmis kócnyelése közé ékeljük azzal, hogy a színházaktól átvette művészi eszközeiket, a tínglí-tanglíktól meg átvette néppublikumukat. A Nagy Endre kabaréja ma az egyetlen magyar színház, ahol munkáselőadásokat tartanak. Munkáselőadásokat, miknek a leszállított helyárakkal együtt nem a leszállított művészi nívó a jellemzője, hiszen sokszor szellemesebbek és elevenebbek, mint a nagypénzű közönség kimértebb, feszesebb estéi. De nemcsak ebben látjuk a Nagy Endre színházának a jelentős újságát. Hanem: az egyetlen magyar színház ma, melynek nemcsak pénzügyi meg prímadonnás politikája van, hanem kulturális és szociális politikája is. A mai Magyarország kulturális erejének egy része áll itt a jövő Magyarországának a szolgálatába."

A kabaré elődei az orfeumok és varieték, amelyek a 19 század végén terjedtek el, s amelyek a zsidó humor otthonai voltak. Az egyik legelső orfeumi bohózat, amelyben a zsidó öngúny töményen megjelent, A kalabriász parti volt, amelyet fél évszázad alatt vagy négyezerszer adtak elő, s ki tudja, meddig játszották volna, ha a szereplők nem esnek a zsidó törvények hatálya alá. 

zsidovicc_3.jpg

A kalabriász parti szereplői. Az asztal mögött a híres pesti-bécsi komikus, Ferenc József kedvence, Rott Sándor. (Színházi élet, 1937/44.

Nagy Endre Modern Színpad Cabaret-jának Heltai Jenő, Móricz Zsigmond, Szomory Dezső mellett Molnár Ferenc is írt jeleneteket. Molnárnak kidolgozott elmélete volt a zsidó viccről, amelyet ki is fejtett a Pesti Hírlap hasábjain (1912. február 25.):  "Ha van tudományos, néprajzi értéke a felvidéki tót daloknak és tréfáknak, egyéb nemzetiségi népköltési műveknek, miért ne olvassunk valami szépet és okosat egyszer arról az óriási és mulatságos szerepről, amit a legigazibb magyar társadalomban a zsidó vicc játszik? Hisz tudjuk, hogy az arisztokráciának, de főként a gentrynek micsoda népszerű mulatsága a zsidó viccek hallgatása és kolportálása. Tudjuk, hogy például katonáéknál, németmentes tisztikarokban valóságos gyűjteményei vannak az efajta mókáknak, tudjuk, hogy Magyarországon a híres zsidó-vicc-gyűjtők, e tréfák pompás elbeszélői és specialistái nem is mindig a zsidók, hanem a színtiszta nem-izraeliták közt keresendők. /.../ A zsidó vicc a magyar mulatságban olyan szerepet játszik, mint a cigánymuzsika. A cigányzene sem magyar zene, hanem a magyar nótának egy idegen népfaj zenei ízlésén keresztül való előadása, amely idegen népfaj ízlése megtetszett a magyarnak, s amely azóta meg van bízva azzal, hogy a magyar népdalt kezelésbe vegye. Így valahogy mondott le a magyar úr arról is, hogy maga cicomázza fel a magasabb értelmi nívójú tréfát, s így valahogy bízta meg ebben az országban a zsidót azzal, hogy a viccet cifrázza, ébren tartsa, terjeszsze, gyűjtse, jó vacsorán a fülébe húzza."

zsidovicc_4.jpg

Molnár Ferenc (A Pesti Napló Képes Melléklete, 1926. január 17.)

A zsidó vicc, a zsidó humor a kiegyezés és a zsidótörvények közötti hét évtizedben virult a magyar nyilvánosságban. Ez a virulás azzal kezdődött, hogy a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula rávette Ágai Adolfot (Porzót) egy vicclap szerkesztésére. Ez a kormánypárti vicclap, a Borsszem Jankó az összes ellenzéki vicclapnál jobbnak és népszerűbbnek bizonyult. A zsidó asszimiláció tükörképe volt a lap, vicceinek károsultjai bizony nemcsak az antiszemiták voltak, hanem a hagyományos zsidó életet élő, elkülönülő ortodox zsidók is. Például azok, akik az oroszországi pogromok elől menekültek Magyarországra. A nagy oroszországi pogromok idején ezt a mai szemmel nézve dermesztő karikatúrát hozta a Borsszem Jankó, amelyen a magyarországi antiszemiták vezérével, Istóczy Győzővel beszélget a lap állandó figurája, a "bölcs" Seiffensteiner Salamon:

zsidovicc_5.jpg

Borsszem Jankó, 1882. május 21.    

1938. május 29-én hatályba lépett az első zsidótörvény. Négy héttel később nyomtatásban is megjelentek az elsötétülő állapotok hatására keletkezett keserű zsidó viccek - Argentinában, a Délamerikai Magyarságban (1938. június 25.)Három zsidó ül a kávéházban: Hm, hm mondja az egyik. —- Ej, ej feleli a második. Amire a harmadik felpattan: Itt hagylak benneteket! Nem megállapodtunk, hogy nem beszélünk a zsidó törvényről? A másik vicc. Így imádkozik egy pesti zsidó: Istenkém, istenkém, köszönjük szépen, hogy minket, zsidókat a te kiválasztott népeddé tettél. Most azonban már igazán abbahagyhatnád, hogy mindig minket válogassanak ki. Kérdezi valaki az asztaltársától: Tudod, ki volt a zsidók legnagyobb ellensége? Mózes. Mózes?! Igen, Mózes. Mert ha nem vezette volna ki a zsidókat Egyiptomból, ma is ott élnének s angol állampolgárok volnának, angol útlevelük volna. /.../ Azt kérdezik Pesten a zsidók, hogy milyen a bizakodó (optimista) s milyen a sötétenlátó (pesszimista) zsidó. Válasz a következő. Az optimista zsidó így kiált fel: Annyi baj legyen. Legrosszabb esetben koldulni fogunk. A pesszimista zsidó erre kérdéssel így felel: De hol?!"

A panaszos zsidó humor annak a jele, hogy a zsidó még mindig virgonc és nincs neki semmi baja. Sőt csak neki nincs. Erről értesülhetett az olvasó Milotay István kormánypárti lapjából, az Új Magyarságból (1940. január 4.): "A zsidó gyöngyösbokréta a Komédia-orfeumban ütötte fel a fejét és legfrissebb műsorának közös címéül ezt a sóhajt választotta, hogy 'Nehéz Izsónak lenni'. Úgy véljük, nincs itt semmi baj a választott néppel, ha ilyen vidáman sóhajtoznak. Megélnek ők még a zsidótörvényből is. A bemutatóról szóló összes tudósítások kiemelik, hogy a Komédia-orfeum szakított a fehér műsorokkal és visszatért a régi stílusához. A jó zamatos zsidó viccekhez, a zsargonhoz, a műsor élén a nagy Radóval. Kisebb helyen, szűkebb körben, de fennen lobog újra a diadalmas zsidó szellem. Hahotáznak azon, hogy milyen nehéz ma zsidónak lenni. A fórumokon telesírják a világ fülét a zsidó bírák nyugdíjaztatásáról, a zsidó birtokok igénybevételéről, a zsidó síberek és láncosok üldöztetéséről, az egyensúlytörvény kegyetlen végrehajtásáról s ugyanakkor fellép a kabaréban 'az' Izsó, a markába nevet s azt mondja: 'Nehéz ma Izsónak lenni'... S vele derül az egész izsó-nézötér. A finnek harcolhatnak negyvenfokos sarki hidegben, franciák, németek vas boxokban és beton börtönökben szoronghatnak, egész orosz hadosztályokat nyelhetnek el az északi tavak, az Izsók derülten szakítanak a fehér műsorokkal, ez már nem elég jó nekik, nem izgatja őket s visszaállítják a régi jó borsos-zamatos kóser attrakciókat. És fütyülve maguk körül minden zord időkre, fütyülve a helyreállítandó egyensúlyra is, összekacsintanak és jól mulatnak azon, hogy milyen nehéz ma itt Izsónak lenni..." "Fehér műsornak" azt nevezték, amelyben nem politizáltak és nem voltak benne frivol elemek. Műsorellenőrző bizottság vizsgálta a műsorok fehérségét. A cikkben emlegetett nagy Radó Radó Sándor komikus színész volt, aki négy évvel később a nyilas terror áldozata lett. 

zsidovicc_7.jpg

Radó Sándor Szilágyi Marcsával a Komédia Orfeumban. (Színházi Élet, 1938/42.)

A pártállami diktatúra szigorú szakaszában viccet és humort zsidónak nevezni nem lehetett. Az Arcanum 1949 és 1964 között egyetlen találatot ad zsidó viccre. Egy szépirodalmi műben, Karinthy Ferenc Budapesti tavaszában említtetik futólag, hogy egy fiatalember zsidó és Arisztid vicceket mesélt. (Magyar Nemzet, 1953. július 25.) A későbbiekben is csupán egy-két említés jut egy-egy évre. Érdemben csak a hetvenes évek közepén, Száraz György mesél a századelő (még) kedélyes antiszemitizmusával kapcsolatban a zsidó vicc aranykoráról. Zsidó ügyekben ő volt a kiküldött kincstári "tabutörő". (Valóság, 1975/8.)

A zsidó humorról korlátozások nélkül ekkor is csak emigráns lapban lehetett írni. Sanders Iván a müncheni Új Látóhatárban írta (1975/5.): "A zsidó humornak nevezett családias, filozofikus, öniróniával telített, szomorú-bölcs komikum egy életfelfogás, egy sorstudat ismertetőjele, és mint ilyen a zsidó irodalom elidegeníthetetlen tartozéka. Jó néhány magyar műben is megtalálható ez a fajta humor, noha megint csak azt hihetnénk, hogy a mai Magyarországon legkönnyebb fajsúlyú változatának: a zsidó viccnek sincs már létjogosultsága, hisz rengetegen nem értik, és sokan azok közül, akik élveznék, nem szeretik, mert fájdalmas emlékeket ébreszt bennük. A zsidó humor mégsem veszett ki teljesen a magyar irodalomból, sőt találkozunk néha a zsidó viccnek is egy különös, absztrahált, abszurd hangulatú formájával, amelyben Kohn és Grün mitikus lényekké nőnek, beledermednek az örökkévalóságba." Sanders Karinthy Ferenctől és Örkény Istvántól hoz erre példát. Utóbbitól az Ahasvérus című egypercest idézi: 

"Két zsidó megy az utcán.
Az egyik kérdez valamit a másiktól.
A másik válaszol neki.
Eközben mennek.
Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.
A másik válaszol rá valamit.
Ezen néha nevetni lehet.
Máskor nem lehet rajta nevetni.
Ők pedig továbbmennek.
Tovább beszélgetnek.
Nehéz dolog ez."

zsidovicc_8.jpg

Örkény István. (Keleti Éva felvétele, Képes Újság, 1979. február 10.)

A hetvenes évek vége felé azért már valamelyest szabadabban lehetett beszélni a zsidó viccről. Tabi László 1979-ben (szeptember 16.) már ezt is megengedhette magának a Népszabadságban: "Réges-régen, talán több száz éve történt, hogy fürkésző tekintetét a messzi távolba vetve a varsói csodarabbi így kiáltott fel: 'Lodz városa lángokban áll!' Kiderült ugyan, hogy Lodz egyáltalán nem állt lángokban, de hittestvérei körében a rabbi távolbalátó képessége továbbra is csodálatot keltett. Egy ősrégi zsidó vicc száraz lényegét ismertettem az előbbiekben. Nos, a televízió híradójának soros külpolitikusa per analógiam a fenti viccet mondta el a közel-keleti helyzet elemzése során. De az ő előadásában nem a varsói csodarabbi látott távolba, hanem a bölcs kádi, és persze nem Lodz városa égett, hanem Mekka, a szent város. Ebből pedig kiderült, hogy a Camp David-i különegyezségnek van egy titkos záradéka: Izrael a megszállva tartott területek fejében a régi zsidó vicceket átengedte az araboknak." Gyanítom, hogy ez a szöveg azért jelenhetett meg a központi pártlapban, mert alkalmasnak vélték arra, hogy a zsidó olvasót a szovjet blokk által elítélt izraeli-egyiptomi különbéke ellen hangolja. 

A pártállam által cionistaként és a rendszer veszélyes ellenségeként megbélyegzett és titkosszolgálati eszközökkel szorosan nyomon követett világhírű tudós rabbi, Dr. Scheiber Sándor (1913-1985) életének utolsó vívmánya az volt, hogy a zsidó vicceket, anekdotákat, mondásokat gyűjtő Hajdú István kötetét, az Ostropoli Herschel ostorát sikerült 1985-ben a Minervánál megjelentetnie, ha mégoly szerény terjedelemben és példányszámban is. Az előszót még megírta hozzá, de a kiadását már nem érte meg. 

Ez a kis füzet annyira szűk körben vált ismertté, hogy amikor a diktatúra szétesésének időszakában, 1988-ban a KISZ kiadójánál megjelent az immár nemcsak megtűrt, hanem, mondhatni, támogatott zsidó viccgyűjtemény (Zsidóviccek, 1988), annak előszava úgy íródott, mintha a három évvel korábbi kiadvány nem is létezett volna: "... a felszabadulás után negyven évig nem jelentek meg zsidóviccek. Egy sokat szenvedett népréteg iránti tapintatból, emberileg érthetően, magyarázhatóan./.../ A zsidóviccek az elmúlt negyven évben is itt éltek köztünk. Csak illegalitásban, fedőnéven. Kohn helyett Kovácsot mondtunk, Grün helyett Szabót. Itt az ideje a zsidóviccek visszahonosításának. Illetve: visszakohnosításának."

zsidovicc_6.jpg

Magyarország, 1913. november 30.

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://arcanum.blog.hu/api/trackback/id/tr6115274734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.