Olga Hepnarovát utolsóként ítélték halálra és végezték ki Csehszlovákiában, miután teherautójával a tömegbe hajtva több ember halálát okozta. Elmondása szerint azért tette, mert nem tudott beilleszkedni az iskolai osztályába, továbbá gyűlölte az embereket, akik megnyomorították a lelkét. A szocialista Csehszlovákia egyik elhíresült, de mára elfeledett bűntényét idézzük most fel.

Ötvenkét évvel ezelőtt, 1973. július 10-én drámai események zajlottak a Strossmayer téren, Prágában. Egy fiatal nő ekkor már fél éve tervezte a gyilkos ámokfutást, amelyet végre is hajtott. Nem akart ismeretlen öngyilkossá válni, sokkal inkább vágyott arra, hogy az emberek emlékezzenek rá. Bevallása szerint vonatok kisiklatásán és robbantások kivitelezésén is gondolkodott, de lövöldözést is tervezett a Vencel téren, ám ezeket túl bonyolultnak találta. Végül eldöntötte, hogy egy járművet használ majd fegyverként. A teherautóval egy villamosmegállóba, a várakozó emberek közé hajtott, amelynek eredményeként nyolcan meghaltak és többen megsebesültek. A teherautóból kiszállva már a helyszínen beismerte a lány, hogy tette szándékos volt.

Új Szó, 2016. 02. 10.

A támadás előtt Hepnarova levelet küldött két újságnak is, amelyben tettét a családja és a világ iránta érzett gyűlöletének bosszújaként magyarázott. A levélben ez állt:

„Magányos vagyok. Egy tönkretett nő. Egy nő, akit az emberek tettek tönkre... Két választásom van: megölöm magam, vagy másokat ölök meg. Úgy döntöttem, hogy megfizetek azoknak, akik utálnak. Túl könnyű lenne ismeretlen öngyilkosként elhagyni ezt a világot. Acta non verba. A társadalom túl közömbös, és joggal. Ítéletem: én, Olga Hepnarová, a ti állatiasságotok áldozata, halálra ítéllek titeket.”

Egy igazán szomorú történet következik most az Arcanum adatbázisának jóvoltából.

Pszichiátriai betegséget sohasem diagnosztizáltak nála

Olga Hepnarová 1951. június 30-án született Prágában, apja banki alkalmazott, anyja pedig fogorvos volt. Átlagos gyermekként érkezett a családba, de később mentális problémái adódtak, amelyek leginkább kommunikációs nehézségekben mutatkoztak meg. Már 13 évesen öngyilkosságot kísérelt meg, és gyógyszerek túladagolásával próbálkozott. Ezután egy évet töltött pszichiátriai osztályon, ahol egy sikertelen szökés után súlyosan bántalmazták. Pszichiátriai betegséget ugyanakkor sohasem diagnosztizáltak nála. Később többféle munkát végzett különböző helyeken, végül elszegődött teherautósofőrnek. Ezután már folyamatosan romlott az állapota, és a családjával teljesen megromlott a viszonya. A lejtőn nem volt megállás.

Új Szó, 1974. 04. 08.

A gyilkosság mélységes gyűlöletből fakadt

Az Új Szó többször is írt a történtekről, és végig követte az eseményeket, így a bírósági tárgyalásról is beszámolt. Az alapos leírás érzékletesen mutatja be, hogyan lett közellenség a fiatal lányból, aki tettének súlyát képtelen volt megérteni.

A szerző nem kímélte olvasóit és kegyetlenül sorolja a fiatal lány viselkedésének furcsaságait és megdöbbentő megjegyzéseit.

„Nem örül a tavasznak, nem várja a napsütést és észre sem veszi a virágba borult gyümölcsfákat, kortársaival ellentétben sohasem ismerte meg a dalt, a tréfát, talán nevetni sem tanult meg, csupán fölényes, gúnyos mosoly jelenik meg időnként a szája szögletén, mintha azt akarná mondani: „Hiába, beszéltek, úgysem hallgatok meg senkit, hiszen nem szeretem az embereket. …sajnálja ma is, hogy tettét többé nem ismételheti meg. A 23 éves Olga Hepnarová mondotta ezt, aki felett a Prágai Városi Bíróság büntető tanácsa szombaton mondta ki a halálos ítéletet.

…A fiatalok megszokott „egyenruháját“, piros nadrágot visel, hófehér ingblúzát barna kardigán egészíti ki. Szemét, mintha csak szégyenkezne, mindvégig lesüti, nem mer az emberek szemébe nézni. Azt is hihetném, hogy elaludt vagy talán nem is érdekli a borzalmas vád.” (Új Szó, 1974. 04. 09.)

Azok, akik tavaly július 10-én Prága egyik legforgalmasabb útkereszteződésénél, a Strossmayer tér közelében villamosra vártak, nem sejtették, hogy egy 60 km-es sebességgel a járdára, illetve beléjük hajtó tehergépkocsi áldozatai lesznek – folytatja a szerző az Új Szó hasábjain. Mint írja, az autó csak 30 méterrel odébb, egy élelmiszerbolt kirakatába ütközve állt meg. „Az ártatlan emberek iránti gyűlöletnek, bosszújának húszán estek áldozatul, többnyire idős emberek. Nyolcan az életükkel fizettek, hatan gyógyíthatatlan sérüléseket szenvedtek. Tettének következményeit látva, a fiatal lány a közbiztonság őreinek csupán ennyit mondott: — „Kár, hogy oly kevesen vártak a villamosra“.

„Az ítélettel egyetértek, s ezért nem fellebbezek“

Nem volt részeg és nem is elmebeteg. A bírósági szakértők, a pszichiáterek és a pszichológusok véleménye szerint ez a „szadista és homoszexuális hajlamú, agresszív és hisztérikus szörnyeteg gaztettéért, melyhez az autókölcsönzőben egy tehergépkocsit bérelt ki, teljes mértékben felelős. Minthogy az előre kiszemelt helyen alig néhányan vártak a villamosra, megkerült néhány háztömböt, hogy időt nyerve, minél több áldozata legyen, és mert nem volt szándékában tettét eltitkolni, erre több újság szerkesztőségét is figyelmeztette” – osztja meg a szerző a részleteket az Új Szóban.

„— Amit elhatározok, azt mind megvalósítom és tettemet sohasem bánom meg — jelentette ki a főtárgyaláson. —Ezért, ha lehetne, ott folytatnám, ahol abbahagytam... Ezek a borzalmas szavak hagyták el ennek az állítólag átlagon felüli intelligenciájú lánynak a száját, aki — ki tudja kinek a hibájából — nem találta meg helyét az életben, odahaza, elvált édesanyjánál sem talált sok megértésre.

…Fokozatosan megutálta környezetét, gyűlölte a szüleit, bosszúból a víkendházukat is felgyújtotta. Úgy érezte, az emberek igazságtalanul kerülik, vagy üldözik, s ezért meg kell őket büntetnie, mindegy, hogy kit, fontos csak az, hogy minél többen legyenek ... Szomorú látványt nyújt ez az őrei közt szótlanul, közömbösen üldögélő tömeggyilkos, aki a tanácselnök felszólítására cinikusan kijelenti:

„Az ítélettel egyetértek, s ezért nem fellebbezek“. Szavai is bizonyítják, hogy nem ismerte meg soha az élet értékét, azét az életét, amelynek megmentéséért szocialista társadalmunk minden áldozatra kész, s amely mindenkinek a legdrágább kincse.” (Új Szó, 1974. 04. 09.)

Hepnarová anyja fellebbezett az ítélet ellen

Az Új Szó egyik 1974. júniusi cikke arról is beszámolt, hogy édesanyja fellebbezést adott be az ügyben, az ügyvédek pedig a lány újabb elmeorvosi vizsgálatát kérték. Abban reménykedtek a védők, hogy a mentális zavar megmentheti a lányt a halálbüntetéstől.

„A 23 éves Olga Hepnarová édesanyjának a Prágai Városi Bíróság ítélete ellen beadott fellebbezése ügyében tegnap összeült a Cseh Legfelsőbb Bíróság. Az ítélet szerint Olga Hepnarovát bűnösnek találták többszörösen elkövetett gyilkosság és idegen tulajdon megrongálása kísérletének bűntettében és ezért halálra ítélték. Maga az elítélt nem fellebbezett.

…A vádlott védője a fellebbezés megindokolásában elsősorban az elmegyógyászok és a pszichológusok szakvéleményét támadta meg. A védő véleménye szerint a vádlott atipikus elmebajban szenved (a szakértők ezt tagadták), s ezért büntetőjogilag nem lehet felelősségre vonni. Kérelmezte az eredeti ítéletnek teljes egészében való felfüggesztését és az egész ügyben a vizsgálat megindítását, amelynek során főleg új ellenőrző szakvéleményekről van szó.” (Új Szó, 1974. 06. 22.)

Ehhez képest a csoda elmaradt, az ítéletet a bíróság megerősítette.

Új Szó, 1974. 06. 25.

Az évtizedek alatt elkezdték másként értelmezni Hepnarová tettét

A fiatal nő drámai élete írókat és filmkészítőket is megihletett, 2016 elején például egy játékfilm készült Hepnarováról, amely több rangos filmművészeti díjat is elnyert.

„A cseh-lengyel-szlovák-francia koprodukció az alapvető erkölcsi tanítások relativizálódásának következményeiről mesél, feketén-fehéren. Valós történetet dolgoz fel: Olga Hepnarová 1973-ban beült egy teherautóba, és Prága közepén belehajtott a tömegbe. Nyolc embert ölt meg. Ő volt az utolsó nő Csehszlovákiában, akin 1975-ben végrehajtották a halálos ítéletet.” (Új Szó, 2016. 02. 10.)

Új Szó, 2017. 04. 10.

„Három kategóriában szerezte meg a Cseh Oroszlánt az Én, Olga Hepnarová című film: a legjobb női főszereplő a címszerepet alakító lengyel Michalina Olszanska lett, a legjobb női mellékszereplő díja pedig Klára Melíškovához került. Az Én, Olga Hepnarová kapta meg továbbá a legjobb filmplakátért járó díjat is.” (Új Szó, 2017. 03. 06.)

Az Én, Olga Hepnarováról sokat beszéltek az akkori Berlinalén, ahol a film világpremierje volt. A rendezőpáros érzékenyen nyúlt a társadalmi tabukat feszegető témához – írta szintén az Új Szóban a film sikereit taglaló szerző.

„Ez olyan típusú film, amely még úgy is mindvégig a vászonra szegezi a tekintetet, hogy ismert a történet vége. A dráma Olga Hepnarová valós történetén alapul: ő volt az utolsó nő, akit gyilkosság vádjával kivégeztek Csehszlovákiában, a hetvenes években.

…Azzal, hogy halálra ítélte magát és másokat, bosszút akart állni a vele kegyetlenül bánó társadalmon; tettét felhívásnak szánta a világ más kirekesztettjei felé. A gyerekkorában traumákon átesett, feltehetően szexuálisan bántalmazott, az iskolatársai által kirekesztett lány egész életében lelki problémákkal küzdött. Családja körében sosem tapasztalta meg a szeretetet. Nemi öntudatra ébredésével sem tudott mit kezdeni, csak alkalmi, leszbikus szexuális kapcsolatokat tudott létesíteni, így fokozatosan elhidegült a többi embertől, tudatosan a magányt választva.

Testileg is megnyilvánuló kívülállását a lengyel Michalina Olszanska minimális eszközökkel játssza el: lehajtott fejjel, lassan, görnyedt testtartással mozog, kezét szorosan a testéhez szorítva. Cigarettázva inkább csak megfigyeli a többi embert, nem vesz részt az életben. Olga alig, csak tőmondatokban beszél; noha intelligens és képes az önreflexióra, önmagát megvilágosult pszichopatának nevezi. Olszanska erős jelenléte miatt lehet átélni, megérteni a sötét lelkű antihős belső világát, úgy, hogy a rendezőpáros több szempontból is tárgyilagosságra, dokumentarista megfigyelő pozícióra törekedett.” (Új Szó, 2016. 03. 15.)

Új Szó, 2016. 03. 15.

„Az alkotók nem egyértelműen vádolják a környezetet, a filmnek nincsenek direkt politikai vonatkozásai - pedig a korabeli csehszlovákiai vezetés számára tabunak számított Hepnarová ügye, tettét sokáig rendszerellenes lázadásnak vélték. A háttérben így is kirajzolódik a szocialista korszak fojtogató légköre, a munkásosztály lehetetlen helyzete. Hogy minden intézményesített, de az intézmények (például az orvosok) nem ismerik fel a tömegben a személyt és a lelki igényeit. Emellett Tomáš Weinreb és Petr Kazda mozija az egzisztenciális dilemmára is rávilágít, miként veszik el valaki mások közömbössége, hallgatása miatt.” (Új Szó, 2016. 03. 15.)

"Tettét sokáig rendszerellenes lázadásnak vélték"

A Filmvilág is foglalkozott 2017-ben a Hepnarováról készült filmmel. Mint olvassuk, „sötét és kudarcos felnövéstörténetet látunk, melyben végig kísérjük, mi vezette a hősnőt a végső tettéig, hogyan szakadt el teljesen a társadalmi léttől.” A szerző megállapítja, hogy a gyerekkorában lelki traumákon és feltehetően szexuális bántalmazáson áteső lány egész életében mentális betegségekkel küzdött, családja körében pedig sosem tapasztalta meg a szeretetet, az iskolatársai is kirekesztették.

Filmvilág, 2017. 04. 01.

„Szexuális öntudatra ébredését (amely a queer mozi egyik alaptörténete) sem fogadta el soha, csak alkalmi leszbikus kapcsolatokat tudott létesíteni, és idővel tudatosan választotta a magányt. Testileg is megnyilvánuló kívülállását, idegenségét a lengyel Michalina Olszahska minimalista eszközökkel játssza el: lehajtott fejjel, kezét szorosan a testéhez szorítva, lassan, görnyedt testtartással mozog.

…A rendezőpáros mindvégig tárgyilagosságra, dokumentarista megfigyelő pozícióra törekedett. Az operatőr Adam Sikora nem különben, statikus beállításokban, pontosan megkomponált fekete-fehér képekben mesél, többnyire Olga arcát mutatva. Az alkotók nem hárítják a környezetre a felelősséget, filmnek nincsenek direkt politikai vonatkozásai - pedig a korabeli vezetés számára tabunak számított Hepnarová ügye, mivel tettét sokáig rendszerellenes lázadásnak vélték - a háttérben mégis kirajzolódik a korszak fojtogató légköre, a munkásosztály lehetetlen helyzete. Ebben a világban minden intézményesítetett, de ezek az intézmények (például az egészségügy) nem képesek felismerni és kezelni az egyéni lelki problémákat. Aki eltér az átlagostól, nem remélhet segítséget, Hepnarová személyiségét a közöny, a kirekesztés deformálta.” (Filmvilág, 2017. 04. 01.)

„Én szerelmes voltam Olga Hepnarovába”

A Parnasszus egyik 2021-es számában találtunk rá arra az interjúra, amely Cselényi Béla költővel készült. ebben többek között arról beszél, hogy nagyon megihlette Olga Hepnarová története, és egy teljes kötetnyi verset írt róla.

„Mindig önálló verseket írtam, kötetet írni - azt hiszem - nem tudok. Van egy kivétel: az 1975-ben tömeggyilkosságért kivégzett, fiatal cseh kamionsofőr, Olga Hepnarová emlékére 2010 körül összeállítottam egy kötetet, azaz megszerkesztettem a romantikusan értelmezett versek sorrendjét is - de az anyag végül nem jelent meg. Azt hiszem, a köztörvényes szempont felülbírálta az esztétikait. Nagy kár, mert úgy egy évvel később cseh-szlovák-lengyel koprodukcióban vászonra került az Én, Olga Hepnarovácímű film. Megelőzhettem volna visegrádi vetélytársaimat, így csak pár tanúm (olvasóm) van, akik tudják, hogy enyém volt az elsőbbség.” (Parnasszus, 2021. 09. 01.)

A költő minden fellelhető információt összegyűjtött Olgáról, és az interjúban arról is beszél, hogy érzelmileg teljesen bevonódott a történetbe, sőt, gyengéd érzései támadtak a fiatal lány iránt.

„1975. március 12-én végezték ki a pankráci börtönben. Bár nem volt különösebb előjele, önkívületbe hajszolt lélekkel, teljes erejéből tiltakozott az akasztófa alatt. A modern leány középkoriasan megtervezett végzete mély benyomást tett rám. A tragédia búskomorrá tett, és különös romantikával azonosultam az irgalmatlan ítélet áldozatával. Még Olgaéletében hallottam az esetről, de csak 2009-ben lettem megszállott apologétája, amikor számítógéppel utánanéztem az esetnek, és megtudtam a nevét is. Ontottam magamból az Olga-verseket; nem a gaztett érintett meg, csak az elkövető, akit áldozatként sirattam magamban. A cseh-szlovák-lengyel koprodukciót nem láttam, tehát nem tudom, hogy a rendező meddig merészkedett empátiával utánamenni a végletekig zilált léleknek, s azt sem tudom, hogy a rendező viszonyulásában volt-e romantikus szál.

Én szerelmes voltam Olga Hepnarovába, s ebben szerepet játszott, hogy a végtelenségig ellenzem a halálbüntetést, és minden kivégzés, amelyről értesülök, elkeseredett dühöt vált ki belőlem. Olvasóim egy része éreztette, hogy érzelmi reakcióm nem helyénvaló, de ahogy Olga ma is megtenné, úgy én ma is megénekelném romantikus gyásszal az ő végzetét. Nem túlzok a megéneklés szóval, mert egyik rímes Olga Hepnarová emlékversemet egy cseh filmzene dallamára írtam meg, és énekeltem el. Szerintem, ha Olga történetesen lengyel, már megjelent volna a kötetem, minthogy a magyar-lengyel viszony mindig kifogástalan volt. Csak annyit tudok, hogy 2009-2011-ben nem akadt vevő egy őrült cseh leány sztárolására Magyarországon. Azt is elismerem, hogy jogilag nem tudom, és nem is akarom alátámasztani ezt az érzelmi örvénylésemet Hepnarová felé.” (Parnasszus, 2021. 09. 01.)

Érdemes elolvasni a költő további érveit és meglátásait Olga gyilkos tettével kapcsolatban, mert azonnal szembetűnik, mennyire átalakult az emberek gondolkodása az elkövetővel kapcsolatban. Ma már egyáltalán nem azt a fekete-fehér történetet látjuk, amelyet ennek a cikknek az elején is olvashattunk az akkori beszámolókban.

„Nevezheted mániának, de ha a hatvanas évek végén lennél párizsi diák, polgárjognak neveznéd. Egy személyiségzavaros fiatal leányról van szó, aki értelmiségi szülők kamionsofőr gyermekeként belehajtott a tömegbe, és nyolc embert halálra gázolt. Egyéni sorsából viszont teljesen kikövetkeztethető volt ez a tragikus végkifejlet.

13-14 éves korában - komoly kapcsolatteremtési nehézségei miatt - gyógyszeres öngyilkosságot kísérelt meg, de egy vidéki gyermekpszichiátrián úgy kezelték, mintha kábítószerfüggő lenne. A szüleivel is megromlott a kapcsolata, a későbbi szerelmével is, és végül úgy meggyűlölte a TÁRSADALMAT, hogy ráhajtott AZ EMBERRE. Személyiségzavarában az elvont és a konkrét gondolkodás így keveredett össze.

Rilke, Freud, Sartre voltak a kedvenc szerzői, és meggyőződésem, hogy Csehszlovákia kommunista vezetőinek kapóra jött, hogy levágják, mint egy állatorvosi lovat, mint a dekadens anarchia bűnbakját. Úgy tudott érvelni hosszas jegyzőkönyvi vallomásában, mint egy emancipált diáklány, és lehet, hogy titkon (holmi hippiromantikával) abban reménykedett, hogy a nyugati ifjúsági mozgalmak vezérei kiállnak mellette, és nagy ügy lesz. A csehszlovák államvezetés gondoskodott róla, hogy csirkeügy legyen, és le is vágták, mint egy vergődő szárnyast.

Igen, szerelmet érzek az emléke iránt. Hogy pontosan miért, azt nehéz megmondani, de tízéves korom körül láttam a Három testőrt. Egész nyári vakációmat elrontotta valami romantikus depresszió, hogy négy pozitív hős, négy erős, kardforgató férfi fáradozik hosszan, hogy egy fiatal nőt hóhérkézre juttassanak. És ezt nem De Sade írta, hanem Dumas! Abolicionista vagyok, ellenzem a halálbüntetést, nők esetében különösen. Olga Hepnarová esetéről - név nélkül - már hallottam az 1970-es években. Felütöttem 1975. március 12-i naplójegyzeteimet. (Aznap végezték ki kötél által a pankráci börtönben). Azt olvasom, hogy már harmadik napja nem ittam vizet akkori játékgyári munkám közben, de nem magyarázom meg, hogy miért nem. A kivégzésről nem tudhattam, a szocialista hírzárlat egyetemes volt a Varsói Szerződés tagállamaiban. A fenti tulajdonnévre magyarul csak én hivatkozom a világhálón. Egyszer léggömbön felküldök neki egy leáztatott cseh söröscímkét. Lehet, hogy csodálkozni fog, hogy hazája kettéhasadt. Már nem létezik az az ország, amely a vérét követelte!” (Parnasszus, 2021. 09. 01.)

Most pedig lássuk Cselényi Béla versét, egyet a kötetnyi közül, amelyeket Hepnarovához írt:

ballada olga hepnarováról (a múj cas című dal 16-19. sorának kiragadott dallamára)

emészthetetlen éjszakák

gázolnak rajtam át meg át

véremben feloldanám

hepnarovát

a tollvonásán strougal

zavaros szemmel meditál

és már ott is a kötél

a strigónál

a vesztőhelyi tartozék

deszka hurok pár tartó ék

s őrök is ha netán-tán

lesz toporzék

a fején a zsákkal már felér

nyakán a hurok hófehér

felnőtt ujjak sodorták

a lelkekér’

azóta követ bárhová

a felkötött hepnarová

lengő bakfisblúza lett

lobogóvá

az inzulinom

át meg átzubogja szép hepnarovát

méze mégis megmarad

egy élten át

(Budapest, 2010. IV. 25[29].)

További versek Hepnarováról a Parnasszus 2021. 09. 01-ei számában olvashatók.