Kocsis Zoltán nem volt egyszerűen zongoraművész. Ő volt az, aki a hangokat történetekké formálta, és minden billentyűlenyomásával egy darabot adott magából. Ma rá emlékezünk – nem szomorúan, hanem hálával, hogy itt volt, és zenélt nekünk. A nevére több mint negyvenezer találat lelhető az Arcanum Újságok között, életútját ezekkel a korabeli cikkekkel színesítjük.
Ma van Kocsis Zoltán halálának évfordulója. Egy olyan művészre emlékezünk, aki nemcsak a billentyűk mestere volt, hanem a magyar zenei élet egyik legfényesebb csillaga – és egyben legszínesebb egyénisége. Kocsis Zoltán 1952-ben született Budapesten, és már háromévesen a zongoránál ült. Mielőtt még a kottát ismerte volna, saját dallamokat komponált – mintha a zene nyelve lett volna az anyanyelve. Tizenegy évesen már a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendéke volt, később pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult olyan legendáktól, mint Kadosa Pál, Rados Ferenc és Kurtág György.
„Sikerült addig-addig mondogatnunk, ismételgetnünk, bizonyítgatnunk, hogy Bartók zenéje bárki számára elérhető, annak elsajátításához nem kell föltétlenül kelet-európainak születni stb., hogy ma,1995-ben szembe kell néznünk a ténnyel: reális a veszély -amely nem elsősorban a művelt Nyugatról, hanem saját, szűkebb értelemben vett közép-kelet európai házunk tájáról is fenyeget -legjelentősebb zeneszerzőnk munkásságának „újraértékelését" illetően. Ennek a „revíziónak" leginkább azok örülnek, akiknek eleddig Bartók zenéje nem jelentett többet esetenkénti izgalmas kirándulásnál, ám ilyen-olyan, évfordulókhoz közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódó kampányok forgószelétől megérintve mégis megpróbálnak komolyabban foglalkozni ezzel a hihetetlenül bonyolult, az európai nép- és műzenekultúrának majd minden részével kapcsolatban álló stílussal.
„Bartók észrevétlenül ismét divat lett, csakhogy a divatot nem a fogyasztók igénye hozza létre, az sohasem alakul, fejlődik természetes úton, egyszerűen diktálják. Hogy kik, az esetünkben nem is olyan lényeges. A szándékok, érzékelhető irányvonalak már annál inkább. Ezek között nyilván lehet pozitív előjelűt is találni, hiszen Bartók zenéje – akárhogyan is csűrjük-csavarjuk – még mindig nem találta meg valódi helyét a mindennapi koncertek repertoárján, nem igazán vált a muzsikusok úgynevezett „staple food"-jává, életművének csupán töredékét játsszák rendszeresen. Könnyű lenne mondani: végső soron úgyis ő nyer, hiszen művei túléltek már bukásokat, két világégést, adenaueri tiltást, rendszerváltásokat, zsdanovi határozatot.
Mégis meglehetősen komoly erőfeszítésbe kerül még ma is, hogy ezt a zenét az európai zenetörténet szerves és pótolhatatlan részeként tüntessük fel a közönségnek azon -összehasonlíthatatlanul nagyobb - része előtt, amely a nemzeti hovatartozást illetően teljesen elfogulatlanul, ugyanakkora 20.századi zeneterületén előítéletektől egyáltalán nem mentesen ül be a terembe vagy teszi fel az újonnan megvásárolt lemezt. A kérdés magától értetődően vetődik fel: vajon az erőfeszítés, amellyel megpróbáljuk Bartókot könnyebben fogyaszthatóvá, „szalonképesebbé" tenni, úgymond klasszicizálni, nem okoz-e nagyságrendileg sokkal jelentősebb – végeredményben jóvátehetetlen – kárt, mint amennyi eszmei és anyagi haszonnal kecsegtet?” – írta a Muzsika című folyóirat 1995-ben, egyben kiemelve Kocsis nagyságát, aki ezt a zenét próbálta mindenkivel megszerettetni.
Nemzetközi karrier egy Beethoven-versennyel indítva.
Tizennyolc évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét, ami egyenes utat nyitott számára a világ koncerttermei felé. Később a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatójaként is dolgozott, és karmesterként, zeneszerzőként is maradandót alkotott. Díjak és elismerések – nem csak a vitrinbe Kétszeres Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett művész volt. De számára a díjak nem a polc díszei voltak, hanem a minőség iránti megszállottságának visszaigazolásai. A zene számára nem munka volt, hanem szenvedély – és ezt minden előadásában érezni lehetett.
„Azon kívül, hogy zongoratechnikám fejlesztése érdekében elkerülhetetlen időről-időre műveihez fordulnom, a legfontosabb tényező, amely összefüggésbe hozható művészetével és az eszmékkel, amelyeknek jegyében az élete telt: a szabadság. Ez persze így elég költőien és megfoghatatlanul hangzik, de azonnal kiderül a lényeg, ha egy kevésbé sikerült művét veszi elő az ember, illetve olyan darabját, amelybe bele kell lehelni az élet szikráját, azaz amely nem szólal meg magától. Közismert, hogy sok minden kikerült a kezéből, életműve vegyes. Volt műve, amelyen évekig, évtizedekig dolgozott, más darabok éretlenek maradtak, akadt, amit be sem fejezett. Termését semmiképp sem lehet egységesen megítélni.
Maga a stílus is heterogén: legalább három alkotókorszakra osztható, s ezeken belül szintén előfordulnak heterogén műcsoportok. Nem túlzás a bartóki megállapítás, mely szerint Liszt eklektikus volt a szó legnemesebb értelmében. Azaz sok idegen anyagot fogadott be, de még többet tett hozzá a magáéból. Alkotóerejének nagysága letagadhatatlan.” – írta Kocsis Zoltán a Muzsika című lapban a Liszt Ferenc zenéjéhez fűződő viszonyáról 1996-ban. A futball és a zene – két szenvedély, egy ember. Kevesen tudják, hogy Kocsis másik nagy szerelme a futball volt. Gyakran jött haza kék-zöld foltokkal, bokaficammal – amit édesanyja kevésbé értékelt, de ő annál jobban élvezett. Egy alkalommal egy fiatalember becsengetett hozzájuk, hogy visszakérje a nála maradt szemüvegét – Zoltán ugyanis egy meccs után úgy jött haza, mintha egy háborúból tért volna vissza.
Bartók és Kurtág legautentikusabb tolmácsa Kocsis nemcsak előadta, hanem értette és érezte Bartókot és Kurtágot. Kurtág több művét is ő mutatta be, és Bartók zenéjét olyan érzékenységgel tolmácsolta, hogy sokak szerint ő volt a legautentikusabb előadója. „Nincsenek reflektorfények, nincs tévéközvetítés, nincsenek protokollvendégek. Hétköznapi hangverseny a Zeneakadémián, a Nemzeti Filharmonikusokat vezető karmesterük, Kocsis Zoltán vezényli. A nagy parádéknál alkalmasabb ez a pillanat bekukkantani, hogy áll a zenekar átalakítása, amit Kocsistavaly nyáron kezdett, jókora felhördülést váltva ki.
Emlékezetes, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjait, az állami mecenatúra adományát ellentételezendő, vizsgának vetette alá, majd kipenderítette a muzsikusok felét. De mielőtt a kamarazenekari repertoárban kezdett volna keresgélni, a kidobottak egy részének átmenetileg megkegyelmezett; a bukott diákok nem kaptak ugyan a jutalomból, de legalább nem kellett állás után nézniük. Próbajátékot hirdettek szinte minden szólamban, a jelentkezők fiatalok, részben még zeneakadémisták voltak. Nem tudom, közülük hányan kaptak kinevezést, s hányan ülnek egyelőre átmeneti időre a pultok mögött. Nem akarok sem munkajoggal, sem az elbocsátás és a befogadás elveinek tisztaságával foglalkozni. Kérdésem nem a „kinek használt?”, hanem a „mennyit használt?”.” – ezt az Életés Irodalom hetilapban olvashattuk 2001-ben.
Emléke örökké él:
2016. november 6-án hunyt el, de a zenei öröksége ma is él. 2021 óta születésnapján, május 30-án rendezik meg A magyar klasszikus zene napját – méltó tisztelgés egy olyan ember előtt, aki nemcsak zenélt, hanem zenévé vált. „Fischer Ivánnal együtt alapította meg a Budapesti Fesztiválzenekart a nyolcvanas évek elején, majd 1997-ben lett az Állami Hangversenyzenekarból létrehozott Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója. Azóta karmesterként többek között az is a célja volt, hogy a hazánkban kevéssé ismert alkotásokat is népszerűsítse a zenekarral, így színre vitték Richard Strauss ritkán játszott operáit és balettjeit is. Próbáin a muzikalitást és a pontosságot is keményen megkövetelte, erről meggyőződhetett az, aki beülhetett egy- egy ilyen alkalomra. A Nemzeti Filharmonikusokkal is bejárta a világot a különféle meghívásoknak eleget téve, ezekben a hetekben az együttes Japánban és Kínában turnézik, többek között Bartók színpadi műveivel. De missziót vállalt a határon túli magyarlakta környékeken is.” – írta róla halálát követő napon a Magyar Hírlap.
Kocsis Zoltán zenei óriás volt, a ritka zsenik egyike. Hatása egész generációjára felmérhetetlen – írta az egyik közösségi oldalon közzétett rövid méltatásában a vasárnap elhunyt zongoraművészről Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója. Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar nevében és a saját nevében is megrendüléssel búcsúzott a pályatárstól. „Kocsis Zoltán a legnagyobb tehetség volt, páratlan energiával és kapacitással bírt nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is – mondta el a világhírű zongoraművészre emlékezve Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész és karmester az MTI-nek. Kiemelte: felbecsülhetetlen érték önmagában az is, amit Kocsis Zoltán Bartók hagyatékával tett, ő fedezte fel, hogy mi minden maradt a zeneszerző után.
Elmondta: november 26-án Schubert-estet dirigál a Müpában, közte a Befejezetlen (VIII.) szimfóniát, amelyet Kocsis Zoltán emlékének ajánl. Perényi Miklós gordonkaművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára a Kossuth rádió 180 perc című hétfői műsorában azt mondta, Kocsis Zoltán nemcsak zongoraművész és karmester volt, hanem zeneszerző és zenetudós is. Hozzátette: fiatal korától kezdve szívósan tökéletesítette technikáját, hallatlan szorgalommal gyűjtötte zenei ismereteit, megérezve saját zseniális képességeit, lehetőségeit. Kovács Géza, az ázsiai turnén részt vevő Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója azt mondta, Kocsis Zoltán azokban a percekben halt meg, amikor az általa betanított A csodálatos mandarint játszották az általa választott dirigens, Kovács János vezényletével Sanghajban, s a mandarin fájdalmas halála egybeesett az ő halálával. Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója életének 65. évében hunyt el.
A Zeneakadémia közölte, hogy saját halottjának tekinti a művészt. Vigh Andrea, az intézmény rektora közölte, hogy a művész ezer szállal kötődött a Zeneakadémiához: itt végzett, itt kezdett tanítani 1973-ban, s bár a hetvenes évek végétől formálisan már nem tanított az intézményben, újra és újra visszatért alma materébe.„Univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult: repertoárját meghatározta két hangszere – a zongora, illetve a szimfonikus zenekar de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzői világa vagy stílusa, melyben ne mozgott volna otthonosan. Bartók volt számára a legfontosabb: fiatal korától izgatta az autentikus Bartók-játék, s szoros munkakapcsolat fűzte az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumához” – fogalmazott a rektor. „A zongora fantasztikus hangszer, nincs még egy olyan, amelyen ennyi színt és ízt lehet kifejezni.”
Csizmazia Zoltán
