Az 1953-as Anglia–Magyarország 3–6 nem csupán egy futballmeccs volt, hanem egy korszakfordító pillanat is. Ezen a napon játszották a legendás, máig sokszor emlegetett futballmeccset a korszak akkori szentélyének számító, londoni Wembley-stadionban. Akár szereti valaki a focit, akár utálja, olyan ember egészen biztosan nincs Magyarországon, aki életében ne hallotta volna ezt a két számot: 6:3.
Képzeljük el a ködös londoni délutánt, 1953. november 25-én, a legendás Wembley-stadionban. Több mint 105 ezer néző zsúfolódott be, hogy lássa, ahogy az angol válogatottat – amely hazai pályán már 90 éve veretlen volt kontinentális ellenféllel szemben – a magyarok elleni összecsapáson. Az angol közönség magabiztosan érkezett: a futball őshazája, a „gentlemanek sportja” otthonában még sosem történt csoda. Aztán jött a magyar válogatott, Sebes Gusztáv csapata, és minden megváltozott. Erről, a mindent megváltoztató eseményről az Arcanum Újságokban is jó néhány cikket találhatsz. Korabeli érdekességek, helyi tudósítások között válogathatsz. Az Aranycsapatra, illetve a 6:3-ra összesen huszonhatezer találhat lelhető fel az adatbázisban. Ha már itt tartunk, Hadas Miklós írásával és az Élet és Irodalom hasábjaival kezdjük a megemlékezést, a cikk 1988-ban született.
„Igaz ugyan, hogy a magyar futballválogatott 1954-ben elveszíti Bernben a világbajnokság döntőjét azokkal a nyugatnémetekkel szemben, akiket két héttel korábban 8:3-ra tönkrevert, s ezért világbajnoki trófeával nem dicsekedhet, a korabeli szakemberek számára egyértelmű, hogy az ötvenes években ez az együttes a világ legjobb futballcsapata. Ennek jelzéseként szokták említeni imponáló eredménylistáját (például az olaszokat 3:0-ra, az angolokat 6:3-ra és 7:1-re, a brazilokat és az uruguayiakat 4:2-re veri). Az azonban már ritkábban hangzik el, hogy e győzelmek nem születhettek volna meg, ha a csapat nem forradalmasítja a kortárs futballban akkor elterjedt WM-rendszert. (Csak címszavakban e taktikai forradalom főbb elemei: a 4-2-4 rendszer bevezetése [először 1952-ben, Olaszország ellen], a hátrahúzódó középfedezet [Lóránt] és hátrahúzódó középcsatár [Hidegkúti] alkalmazása, az alapformációk [WM, 1-3-3-3, 4-2-4] váltogatása, helycserék a támadósorban, hátrahúzott szélső csatárok, hátvédként játszó kapus, a pálya középső területének stratégiai felértékelése – s akkor még a játékosok zsenialitásáról, Puskás bal lábáról, Kocsis fejéről vagy a perdített kényszerítő-átadásokról egy szót sem szóltunk.)
„Az aranycsapatsikereit az is magyarázza, hogy a futballszféra államosíttatik ugyan, s a totalitárius rendszer függőségi viszonyai ide is behatolnak, ám – mint tudjuk – a meghatározó szereplők informálisan rendkívüli szabadságjogokat élveznek: a kommunista hatalom bizonyos mértékig tolerálja a mikrostruktúra hatalmi logikáját. Ha szabad így fogalmazni: lemond a privilegizáltak életvilágának totális gyarmatosításáról, s lehetővé teszi, hogy a játékosok egymás között fönntartsák és működtessék a nagyvárosi proli-vagány bandakultúra számos elemét. Azaz: a hatalmi elit eltűri, hogy Puskás ne csupán csapatkapitány, hanem bandavezér is legyen. Vagy ha így jobban tetszik: a bandavezért teszik meg csapatkapitánynak.”
Már az első percben Hidegkuti Nándor bevágta az első gólt, és ezzel sokkolta a Wembley közönségét. Bár az angolok még a 14. percben Jackie Sewell góljval egyenlítettek, jött a hét perces sokk. A 22. percben Hidegkuti, a 25-ben Puskás, majd a 29. percben ugyanú talált a kapuba. A lelátó hullámzott, de nem az örömtől, hanem a szégyentől. Ilyen csúfság angol földön még sosem történt. Hidegkuti végül három gólt szerzett, igazi karmesterként irányítva a támadásokat. Aztán jött a kapitány, Puskás Ferenc, aki két góljával nemcsak a meccset döntötte el, hanem örökre beírta magát a futballtörténelembe. Ki ne emlékezne arra a legendás cselre, amikor Puskás egy mozdulattal becsapta az egész angol védelmet, majd bal lábbal kegyetlenül a hálóba bombázott?
És ott volt Bozsik József, a középpálya motorja, aki szintén betalált, valamint a széleken Czibor Zoltán és Budai László, akik folyamatosan felforgatták az angol védelmet. A védelemben Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály és Zakariás József tartották a frontot, míg hátul a „Fekete Párduc”, Grosics Gyula őrizte a kaput. Az angolok sem adták könnyen: Jackie Sewell, Stan Mortensen és Alf Ramsey (későbbi világbajnok szövetségi kapitány) próbálták életben tartani a reményt, de a magyarok játéka olyan gyors, olyan modern és olyan technikás volt, hogy egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. A végeredmény: Anglia 3, Magyarország 6.
„A Wembleyben így állt fel a két csapat. Magyarország:Grosics – (a találkozó utolsó perceiben Gellér) – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor. Anglia: Merrick – Ramsey, Johnston, Eckersley – Wright, Dickinson-- Matthews, Taylor, Mortensen, Sewell, Robb.
Délután – londoni idő szerint 14 óra 15 perckor Leo Horn, a holland játékvezető sípjába fújt, a százezer néző elhallgatott... A korabeli sajtó ezt írta: „Hidegkúti elpöccinti a labdát Kocsis felé, aki szokása szerint, hátragurít a készen álló Bozsikhoz. Bozsik már ugratja is Budait, akit Dickinson, az angol balfedezet csak úgy tud akasztani, hogy partvonalon túlra nyomja a labdát. Budai dobja be. Rosszul! Horn sípol. A szabály szerint most az angolokra száll a bedobás joga. Ám a bedobott labdát Zakariás kaparintja meg. Nehéz helyzetben inkább Bozsikhoz passzol, egy kicsit hátra. Bozsik remek labdával küldi előre Hidegkútit. Nándi előtt falként áll három angol védő. Nem zavartatja magát a mi „öreg”-ünk. Egy testcsellel elhúz mellettük, s bár egy kicsit balra kisodródik, 16-18 méterről, jobb lábával hatalmas bombát küld az angol kapura. Micsoda bombát! Gól! Gól! Gól! 1:0! Vezetünk! Hát így kezdődött...”
A végig támadó és a közönséget is elkápráztató magyar csapat a találkozót Hidegkúti 3, Puskás 2 és Bozsik góljaival (az angolok gólszerzője Sewell, Mortensen és Ramsey a 11-esből) 6:3 (4:2)-re nyerte! A másnap megjelenő magyar és angol lapok szuperlatívuszokban áradoztak a válogatott csapatunk világraszóló győzelméről.” – írta Békés Megyei Népújság 1978-ban, a találkozó 25. évfordulóján.
Ez a mérkőzés nemcsak az „évszázad meccse” lett, hanem egy futballforradalom kezdete. A magyarok bemutatták a „hamis tizes” taktikai újítását, amely teljesen szétzilálta az angol védelmet. A brit sajtó másnap döbbenten írt arról, hogy a magyarok „újraértelmezték a futballt”. Vittorio Pozzo, az olasz válogatott egykori kapitánya úgy fogalmazott: „Olyan élmény volt ez, amilyenben ritkán lehet része egy sportembernek”. A 6–3 nemcsak egy győzelem volt, hanem a magyar futball aranykorának szimbóluma. Az Aranycsapat megmutatták, hogy a kreativitás, a technika és a csapatszellem képes legyőzni a tradíciót és a magabiztos múltat. Ez a meccs azóta is legendaként él: nem pusztán egy eredmény, hanem egy történet arról, hogyan hódította meg a magyar futball a világot. És valljuk be, minden magyar szurkoló szívében ott dobog a büszkeség: „6–3, az évszázad mérkőzése”.
Angliának ez volt az első vereség hazai pályán egy nem brit-szigeteki válogatottól a profi futballtörténetben (1863 óta). Megsemmisült az angol futball önbizalma és felsőbbrendűségi mítosza: addig azt hitték, ők találták fel a játékot, tehát ők a legjobbak is. A vereség sokkolta az egész országot: a rádióközvetítést 10-12 millióan hallgatták, másnap a Times címlapján jelent meg a beszámoló (ami akkoriban elképzelhetetlen volt). Gyors reformokat indított el. Walter Winterbottom szövetségi kapitánytól kezdve a taktikai gondolkodásig minden megváltozott, és talán ez is vezetett az 1966-os világbajnoki címhez is hosszú távon.
Nálunk a kommunista propaganda tökéletes eszköze lett: „a kis szocialista ország legyőzte a kapitalizmus bölcsőjét”. Bár egy év múlva egy ország bánatára elbukott vb-döntő következett, de legalább addig bebizonyosodott, hogy a magyar futball a világ élvonalába tartozik. A brazilok, az olaszok, a németek és mindenki más is tanult belőle. A magyar 1950-es évek taktikai forradalma nélkül nincs amit az 1958-as világbajnokságon láttunk és talán nincs totális futball sem. Sokakban merül fel azóta is az a kérdés, ha 1953-ban ez a csapat ilyen világsikert ér el, nincs Magyarországon totális diktatúra, hova jutott volna el ez a válogatott. Lehet, hogy egy évvel később világbajnok lett volna? Lehet, hogy a sztárjaink szökés nélkül kerülhettek volna a földkerekség legjobb csapatihoz. A következő időszakban is kiváló focistákat nevelt ki az ország. Gondoljunk csak az Albert-, Bene-generációra. Valószínűleg itt olyan focista generáció nevelkedett volna fel, amely hosszú-hosszú évekig a világ élvonalában lett volna, világbajnoki döntőket játszhatott volna. Nem így lett. Jött 1956, és a válogatott szétszéledt. Puskás, Czibor, Kocsis Spanyolországban, a Real Madrid és a Barcelona, nem utolsósorban a spanyol válogatott szurkolóinak okozott örömöt. Mi pedig belesüppedtünk szép lassan a 80-as, 90-es évek nihilli magyar focijába.
„Amit az egész világ sportközvéleménye kísért figyelemmel, aminek eredményét a szó legszorosabb értelmében az egész magyar nép várja szívszorongva: a londoni magyar–angol labdarúgó-mérkőzés világraszóló magyar győzelemmel végződött.
Idegen földön sportgyőzelmet aratni mindig nagy sikere egy ország sportjának. Az idegen pálya, a szokatlan éghajlat, a hazai csapatot viharosan biztatóközönség mind-mind olyan körülmény, amely legtöbbnyire gátlóan hat a vendégcsapatra, megakadályozza legjobb képességeinek kifejtésében. Ez a mostani győzelem azonban kivételesen értékes, mert csapatunk olyan ellenféllel szemben érte el, amely hazai pályán idegen csapattól még soha nem szenvedett vereséget. Olyan ország válogatottjával szemben diadalmaskodtak a mieink, amely ország a labdarúgás őshazájának számít.
A hosszú utazás, az idegen környezet okozta gátló körülmények leküzdésére csak olyan sportemberek képesek, akiket a hazájuk, népük iránti határtalan szeretet lelkesít, akiknek minden gondolata arra irányul, hogy szocializmust építőországunknak, az egész béketábornak szerezzenek dicsőséget, akik tudatában vannak annak, hogy a világ leghaladottabb rendszerű országainak hírnevéért kell helytállniok.
Az olimpiai bajnok magyar labdarúgó-csapat ilyen sportolókból állt, ez a tudat sokszorozta meg valamennyiük ragyogó sport adósát, ez a szocialista harcos szellem segítette hozzá őket világraszóló győzelmükhöz.
Labdarúgóinknak a labdarúgás őshazájában aratott fölényes, valósággal megsemmisítő gólarányú győzelme méltán sorakozik az olimpiai bajnokság és a magyar labdarúgás egyéb felejthetetlen sikerei mellé, élő bizonyítéka népünk tehetségének, erejének, a népi tehetségeket kibontakoztató szocialista berendezkedésfölényének.
Akik erre a sporthőstettre képesek voltak, megérdemlik az egész ország szeretetét és háláját!” – így emlékezett a meccs másnapján a hazai sportnapilap.
Link (https://adt.arcanum.com/hu/view/NemzetiSport_1953_11/?pg=72&layout=s)
A 6:3 nem csak egy meccs volt. Egy nemzet önérzetének csúcspontja, egy taktikai forradalom kezdete és egy soha be nem gyógyuló seb egyszerre. 2025-ben is, 72 évvel később is ez a magyar futball legfontosabb pillanata. A magyar foci napja.
Csizmazia Zoltán
