Ha valaha is láttad a régi Kuckó című gyerekműsort, ahol egy magas, fekete hajú srác egy vizslával rohangál a természetben, és olyan közvetlenül magyarázza a madarakat meg a fákat, mintha csak a haverod lenne, akkor tudod, kiről beszélek.
Kalocsay Miklós nem az a típus volt, aki ordítva követelte a reflektorfényt, de amikor belépett a képbe, mindenki ránézett, és gondolta: ez a pasi valami különleges. Jóképű volt, mint egy régi hollywoodi sztár, de ami igazán megfogott benne, az a melegség, az a csendes sárm, ami úgy simult a szerepeihez, mint a kesztyű a kézre. Pedig az élete olyan rövid volt, hogy ma, ha belegondolunk, szinte hihetetlen: mindössze 41 évet kapott, de abból annyi mindent összekapcsolt, hogy még mindig visszhangzik. Az Arcanum Újságok között több tucat oldalon át olvashatunk róla érdekes cikkeket, a pályájáról, a rövid életéről megkapó pillanatokat.
1950-ben, december 2-án, ezen a napon született Budapesten, a Várnegyed szívében, az Úri utcában – egy igazi budai kölyök, aki inkább a macskaköveken lógott, mintsem a paneldzsungelben. Gyerekkorában már előadóművész volt: a haverokkal A Pál utcai fiúkat vagy Robin Hood kalandjait játszották el a kertben, ő meg mindig a főhős bőrébe bújt, mert hát miért ne? A gimnáziumban aztán tényleg rákattant a színészetre, iskolai darabokban tűnt fel, és onnantól kezdve nem volt megállás. Elsőre még nem vették fel a Színművészeti Főiskolára – mondják, túl fiatalnak tűnt, vagy talán túl gyerekarcúnak –, de másodjára már igen, Vámos László osztályába került, ahol olyan társai voltak, mint Kútvölgyi Erzsébet vagy Egri Márta. 1973-ra megvolt a diploma, és mintha csak egyenes út vezetett volna a deszkákhoz: azonnal a Madách Színházba került, ahol olyan volt, mint a hal a vízben.
„– S mi vonzotta a színészet felé?
– Petőfi. Iskolánk Petőfi Sándor Gimnázium. Rengeteg Petőfi-verset tanultunk. Ibos Ferencné volt a tanárnőm. Felháborított, hogy akkor mindenütt egyszerű sémaként kezelték Petőfit, de a mi iskolánk kivétel volt. Lánglelkű fiatal forradalmár, azzal kész. De hogy egy zseni, aki huszonhat éves korában már halott volt, mekkora verseket írt, milyen filozófiával rendelkezett, mennyire világirodalmi szinten volt művelt és milyen bonyolult ember volt, arról nincs szó. Egyébként a Petőfi-bemutatót a Madách Színházban rendeztük, amikor a gimnáziumunk hetvenöt éves lett.
– Első fellépése?
– A méla Tempefői egyik szerepe. Az előadás színhelye a tornaterem volt. Hegedűs Tibor, aki iskolánk régi diákja volt, eljött, megnézte a műsort és hasznos tanácsokat adott. A Színművészeti Főiskolára való jelentkezésem magától értetődőnek tűnt. Egyébként fogalmam nem volt, hogyan kell felvételizni. A Cyrano orr-monológjának elmondása közben vertem a színfalat, székre, asztalra ugráltam. Nem vettek fel. A Madách Színházban statisztáltam egy évig. Újra indultam. Az utolsó napokban jutott eszembe, hogy énekelnem is kell. Tanárnőt kerestem, aki – isten tudja, miért –a Gyere bodri kutyámat tanította be.
– Már gyermekkorában szerette a hősi szerepkört?
– Igen. Nem szerettem a sunyi mukikat. Egy vágyam volt: hősnek lenni. Szerettem a hőst,
mert szép, erős, mert nagy kardja van, mert mindig ő győz.” – mesélte 1974-ben a Film,
Színház, Muzsika
A pályája aztán gyorsan ívelt felfelé, de mindig a szerelmes álomfiúként emlegették. Már a főiskolás éveiben, 1972-ben eljátszotta Rómeót a Szegedi Szabadtéri Játékokon – fekete haj, sötét szemek, magas alkat, mintha Shakespeare neki írta volna a sorokat. A szegedi közönség suttogott: ki ez az olaszos srác? Aztán évekkel később a Nemzetiben is megismételte, és onnantól kezdve ez a szerep szinte ráragadt: amorózóként, hősszerelmesként látta őt mindenki. A Madáchban kezdte, 1980-tól a Várszínházban folytatta, aztán 1982-től a Nemzeti Színházban kötött ki, ahol már igazi társulati sztár volt. Játszott Shakespeare-ben, mint a Tévedések vígjátékában vagy a Hamletben, de Molière- től a Tudós nőket vagy a Sganarelle-t is feldolgozta – ott olyan könnyedén komédiázott,
hogy a komoly arcú kollégák is elnevették magukat. Filmekben kevesebbet mutatkozott, ami mindig bántotta egy kicsit, de a tévében annál inkább: a Sólyom a sasfészekben Vass Balázs hadnagyként tűnt fel, a Peleskei nótáriusban vagy a Holnap lesz fácánban vidáman lubickolt a szerepekben. Az ifjúsági filmek, mint az Öcsi, a sztár vagy a Tűrhető Lajos, megkoronázták: ott már a fiatalok kedvence lett. Ja, és a szinkron! Alain Delon, Tony
Curtis, Jack Nicholson – ezeknek a hangja ő volt, mély, simogató baritonnal, amitől a vásznon még jobban ragyogtak a sztárok.
„Számomra az a megtisztelő és megnyugtató, hogy számítanak rám, bíznak bennem. A jövő évad tervei között szerepel a Warenné mestersége Frankie-ja, és Wilder A házasságszerző Corneliusa. Kedves fickó mindkettő, még nem tudnék beszélni róluk, korai is volna. Mintha igyekeznék a stadionba, s valaki megkérdezné, milyen a meccs. Mit feleljek? Még nem ülök a lelátón, még nem látom a bírót, partjelzőket, nem futott ki a csapat.”
A magánéletében is olyan volt, mint a szerepeiben: szenvedélyes, de nem harsány. Kétszer nősült, mindkétszer színésznőhöz – első felesége Bajza Viktória volt, akivel néhány évig tartott a boldogság, de aztán külön utakra kerültek. Aztán jött Kolti Helga, egy bajai lány, aki szintén a pályán járt, és vele már tényleg megtalálta a harmóniát. 1987-ben született meg a fiuk, Kristóf, aki négyéves volt, amikor minden véget ért. A házasságukról mesélnek, hogy igazi társ volt: együtt nevettek a próbákon, együtt jártak kirándulni, és Helga mindig mondta, hogy Miklósban megvolt az a ritka képesség, hogy bárkit megértsen, akár egy pillantással. Otthon nem a sztárkodásról szólt az élet, hanem a mindennapi örömökről – kertészkedésről, beszélgetésekről, arról, hogy a gyerekkel játszanak, amíg csak bírnak.
Az anyukája, Trixi mama eleinte szkeptikus volt a házassággal, féltette a fiát, de aztán meglátta, mennyire igazi ez a kapcsolat. Csak az a vég... az túl korai volt, túl brutális. 1991. december 2-án, hajnalban lett rosszul – egy vérrög, egy születési rendellenesség miatti szívbillentyű-probléma, amit eddig nem tudtak, vagy nem vették elég komolyan. A mentők még siettek, de Baja közelében, ahol éppen jártak, már nem tudtak segíteni. 41 évesen ment el, hagyva maga után egy üres színpadot, egy gyászoló feleséget és egy apró fiút, aki ma már felnőtt, közgazdász lett, de biztosan örökölte az apja sármját. A szakma döbbenten búcsúzott: nem volt nagy show, csak csendes emlékek, mert ő sem szerette a feltűnést. Ma, amikor visszanézzük azokat a régi felvételeket – a Kuckót, a Rómeót, a szinkronokat–, még mindig libabőrösök leszünk. Kalocsay Miklós nem akart több lenni, mint jó színész, de az volt, olyan igazán, hogy azóta is hiányzik. Egy olyan figura, aki emlékeztet: néha a csendes álomfiúk azok, akik a legmélyebben maradnak bennünk.
Csizmazia Zoltán
