1988. december 4-én a Lencsehegyi bányában történt robbanás a magyar szénbányászat
egyik utolsó nagy tragédiája volt: 15 bányász vesztette életét, 28-an megsérültek. A katasztrófa oka a szabálytalan robbanószer-használat és az ebből következő szénporrobbanás volt.
Vasárnap, a déli órákban, az országos szakszervezeti tanácskozáson kaptuk a megdöbbentő hírt: hatalmas robbanás történt a Dorogi Szénbányák lencsehegyi mbányájában. Fél 3 tájban érkeztünk a helyszínre, de érthetetlen módon – csupán 3 óra 20 perckor engedték be a sajtó, a rádió és a tévé, időközben megérkező munkatársait a bánya területére. 3 óra 30 perc. Az üzemépület csarnokában sok bányász jön-megy,
közöttük lengyelek. Egyikük sem volt a föld alatt a szerencsétlenség időpontjában ... Aztán mégis sikerül találni két fáradt bányászt, akik a délelőtti műszakban dolgoztak.
– Nem hallottuk a robbanást – mondja egyikük, egy bajuszos, középkorú bányász, s alig
jön ki belőle a hang. – Hatalmas légnyomás volt, bevágott minket a pajzs mögé.
– Megütöttem a hátam, más bajom nincs – teszi hozzá a másik.
– Milyen messze voltak a robbanástól?
– Vagy háromszáz méterre. Telefonon keresztül riasztottak, és gyorsan olyan füst lett,
hogy vágni lehetett. Kibontottuk a mentőkészülékeket, csutorát a szájba, és egymás kezét
fogva jöttünk kifelé – mondja meg-megakadva az első bányász, és nem is mond többet.
Mind a ketten láthatóan nagyon megrendültek…
3 óra 50 perckor elterjed a hír a csarnokban várakozók között, hogy tízre emelkedett a halottak száma. Négy óra tájban végre illetékes szakember tájékoztatja a sajtó képviselőit. A lencsehegyi bányarobbanás sérültjeinek mentése a tatabányai mentőállomás jelentése szerint 16 óra 35 perckor befejeződött. Tizenegy halottat és 28 sérültet hoztak a felszínre. Közülük ötöt szállítottak a Magyar Néphadsereg Központi Kórházának égési-sérülési
osztályára, ahol – annak ellenére, hogy nem voltak ügyeletesek – a riasztást követően a legrövidebb időn belül teljes felkészültséggel fogadták a betegeket. Három bányászt életveszélyes, kettőt súlyos állapotban hoztak be a mentők, és nyomban megkezdődött a küzdelem megmentésükért, gyógyításukért – tájékoztat Novák János professzor, az osztály vezetője. A Kun utcai kórház égési sérülési és plasztikai-sebészeti osztályára két életveszélyes állapotban lévő ember került. Az életveszélyt légúti égés okozza, testfelületük 35, illetve 55-60 százaléka égett meg, a sérülések nem mélyek, műtéti beavatkozást nem igényelnek – mondja dr. Szalai István másodfőorvos. Egyébként ez az osztály sem volt ügyeletes, de a mentőszolgálat jelzésére telefon, taxi segítségével rövid idő alatt szinte teljes lett a létszám. A mentőszolgálattól kapott tájékoztatás szerint további
11 sérültet az esztergomi, tízet a dorogi kórházban gyógyítanak.
Mint a rádió késő esti híradásából megtudtuk, a következő bányászok haltak hősi halált a tegnapi lencsehegyi bányaszerencsétlenségben: Bagdi István 48 éves vájár, Bagyura István 45 éves szakaszvezető vájár, Hegedűs János 51 éves szakaszvezető vájár, Illich Henrik 47 éves villanyszerelő, Kreisz József 41 éves körletvezető, Mosonyi Tivadar 50 éves aknász, Reményi Mihály 38 éves lakatos, Szatmári István 39 éves vájár, Vakán
Ferdinánd 50 éves mozdonyvezető, Andrzej Data 31 éves vájár és Jozef Lagozny 42 éves vájár.
A háttér: feszített tempó, veszélyes döntések.
A Dorogi Szénbányák Lencsehegy II. bányaüzemében 1988 decemberében 50 000 tonna jó minőségű szenet kellett felszínre hozni. A munkások több műszakban, feszített ütemben dolgoztak, hogy teljesítsék a tervet. Már a tragédia előtt két héttel volt egy komoly üzemzavar az 52-es kamrafejtésben, ahol a szénréteg instabilitása miatt veszélyes gázáramlás történt. Akkor 60 bányászt kellett kimenekíteni.
A robbanás pillanata 1988. december 4-én, 11:15-kor történt a robbanás. A munkavezetők úgynevezett
provokációs robbantást hajtottak végre, hogy szénomlást idézzenek elő. Ez azonban szabálytalan volt, és a szénpor begyulladásához vezetett. A robbanás ereje végigsöpört a járatokon, 167 bányász dolgozott a mélyben, közülük sokan közvetlenül a robbanás közelében. A Kisalföld napokkal a tragédia és a vizsgálatok során feltárt tények alapján ígyszámolt be a balesetről:
„Neuberger Antal, az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elnöke, a vizsgálóbizottság vezetője elmondta az MTI munkatársának, hogy a felderítő vizsgálatok rendkívül szerteágazóak. Ennek során azt is rekonstruálták, hogy a robbanást megelőzően és annak pillanatában milyenek voltak a légnyomási viszonyok, ugyanis a gáznemű anyagok áramlását, felhalmozódását ezek is befolyásolják. Előreláthatóan a jövő hét elején a vizsgálóbizottság megkapja a pécsi, a miskolci és a budapesti laboratóriumokban folyó vizsgálatok eredményeit. A laboratóriumokban többek között a robbantógépet, a gyutacsmaradványokat, a szénport, a kábeldarabokat és a bányászok menekülőkészülékeit vetik tüzetes vizsgálat alá. Az eddig megvizsgált menekülőkészülékekről már megállapították, hogy azok mindegyike hibátlan volt, megfelelt a műszaki követelményeknek. A vizsgálat során már ki tudtak hallgatni néhány olyan bányászt is, akik életveszélyesen megsérültek a robbanáskor.”
Emberi veszteség 11 bányász azonnal életét vesztette, további 4 pedig később halt bele súlyos égési sérüléseibe. 28-an megsérültek, sokan súlyosan. A tragédia nemcsak a családokat, hanem az egész dorogi szénmedence közösségét megrázta.
„A munka frontján hősi halált halt 13 lencsehegyi bányász közül pénteken kísérték nagy részvét mellett utolsó útjára a dorogi temetőben Mosonyi Tivadar 50 éves aknászt. A felravatalozott koporsónál díszegyenruhás bányászok álltak őrséget, a gyászoló családtagok mellett ott voltak a lencsehegyi bányaüzem dolgozói, a Dorogi Szénbányák, az Ipari Minisztérium és a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete képviselői. Eljöttek a végső tiszteletadásra az ország bányavállalatainak küldöttei is. A bányászhimnusz hangjai mellett a gyászolók sok száz virágcsokorral borították be a sírhantot.” – írta a Kisalföld.
1988. december 10-én. A tragédia két lengyel halottját, Andrzej Data és Jozef Lagozny vájárokat szombaton kísérték utolsó útjukra lakóhelyükön, Lubinban. A lengyel bányászok gyászszertartásán is ott voltak a lencsehegyi bányaüzem és a Dorogi Szénbányák képviselői.
A következmények:
A lencsehegyi robbanás a magyar szénbányászat utolsó nagy balesete volt, amely szimbolikusan jelezte a korszak végét. A bányászat ekkor már hanyatlóban volt, a rendszerváltás előtti gazdasági nyomás és a biztonsági szabályok lazítása súlyos következményekhez vezetett. A tragédia után a bányászok és a közvélemény egyaránt
érezte: a profizmus sem mentség, ha a biztonságot feláldozzák a tervszámok oltárán. „A lencsehegyi bányarobbanás következtében elhunyt tizennégy bányász családjának segítséget nyújt a Dorogi Szénbányák, a bányász szakszervezet és az Állami Biztosító. Már a tragédiát követő napon minden családnak 60 000-120 000 forintot fizettek ki gyorssegélyként. Azóta a bányászati alapítványból juttattak ugyancsak minden családnak
50 000 forintot. A dorogi vállalat a szakszervezeti bizottsággal közösen gondosan felméri az elhunytak hozzátartozóinak anyagi helyzetét, és az ellátásra szoruló gyerekek, idős ncsaládtagok számának figyelembe vételével ismételt támogatásban részesíti őket a bányászati alapítványból. Ennek az alapítványnak az életre hívását az ország bányásztársadalma kezdeményezte 1983-ban, a 38 halálos áldozattal járó, márkushegyi
bányarobbanást követően, azóta minden bányásznapon segítséget kapnak az alapítványból a munka frontján elhunyt bányászok özvegyei és árvái.” – írta a Népszava két és fél héttel a tragédia után. A lencsehegyi bányarobbanás nem csupán egy ipari katasztrófa volt, hanem egy korszak utolsó nagy figyelmeztetése. A szénporral telített járatokban dolgozó emberek története ma is emlékeztet arra, hogy a gazdasági célok sosem írhatják felül az emberi élet védelmét. A robbanás Kesztölc és Dorog környékén máig élő emlék: a bányászok nevei ott maradtak a közösség szívében, és a tragédia a magyar ipartörténet egyik legsötétebb fejezeteként vonult be.
Csizmazia Zoltán
