Garas Dezső neve egyet jelent a magyar színjátszás egyik legnagyobb legendájával: egy pesti srácból lett a Nemzet Színésze, aki öt évtizeden át formálta a színház és film világát. Garas Dezső (született Grósz,[9] Budapest, Erzsébetváros, 1934. december 9.–Budapest, 2011. december 30. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
Ha valaki kimondja Garas Dezső nevét, azonnal egy jellegzetes arc, egy különös hang és egy sajátos, kissé ironikus, mégis mélyen emberi játékstílus jut eszünkbe. 1934. december 9-én született Budapesten, Grósz Dezső néven, egy lókereskedő család gyermekeként. Gyerekkora nem volt könnyű: a történelem viharai, a zsidó származás miatti nehézségek, sőt egy gyermekkori sürgősségi gégemetszés is meghatározta életét – egész életében vigyáznia kellett a hangjára. Az Arcanum Újságok között 32 779 találatot lehet felfedezni a
nevére, így az életútját számos írás örökítette meg, érdemes ezeket végiglapozni. Mégis, a hangja lett az egyik legfontosabb eszköze. Bár vasesztergályos tanulóként indult, hamar kiderült, hogy a színpad az igazi terepe. Egy alkalmi színjátszó csoportban próbálta ki magát, majd – a legenda szerint fogadásból – jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1957-ben diplomázott. Innen pedig egyenes út vezetett a magyar színház
és film történetének legnagyobb alakjai közé.
Garas Dezső pályája szinte beskatulyázhatatlan. Nem volt tipikus hős, sem klasszikus komikus – ő maga volt a karakter. A „mosodás” szerepétől kezdve a „Régi idők focija” ikonikus figuráján át számtalan filmben és színházi darabban mutatta meg, hogy a hétköznapi ember esendősége, humora és tragikuma mind benne rejlik. A közönség szerette benne azt, hogy sosem játszott „szépfiút”, hanem mindig valami mélyebb, emberibb réteget hozott felszínre. „Tehát egy ember. Tudok egy történetet, gondolja ez az ember – nevezzük jobb híján írónak –, és elkezd mesélni. Hangja ekkor még, mint egy szál hegedű. Rajta fénykor. Talán zenebohóc szokott így játszani. Farkasszemet néz a közönséggel, a húrokra illeszti a vonót. Mikor kibicsaklik a dallam, a hallgatóságból senki nem szól, ő mégis megáll, megcsóválja a fejét, újrakezdi.
A nyolcadik kerületből kikerülhet egy-egy szmoking. Árusok Tere, sátrak, persze, már nincsenek, de a leértékelt áruház éppúgy itt található, mint elegáns szövetkezetek, maszek szabók. Az írónak ugyan olyan mindegy, hogy honnét, az évek során, a sok zűrzavarban van hát egy szmokingja is. Most GARAS DEZSŐ veszi magára Fejes Endre: Cserepes Margit házassága című darabjának első perceiben. Talán véletlen, talán nem, hogy Garas Dezsőnek több emlékezetes alakítása fűződik olyan írók műveihez, mint Mándy Iván és Fejes Endre. A játszott hős is egyedül van természetesen, de ki tud így maradni, egyből elkezd szervezni, kitalálni. Futballcsapatot, a
nevezetes Csabagyöngyét, ócskás sátrat, ezerötszáz hold zsíros, fekete földet a Felvidéken, Cserepes Margit szerencsétlen házasságát. Mint egy író.” – írta róla a Film Színház Muzsika 1977-ben.
Díjak és elismerések hosszú sorát kapta: kétszer Jászai Mari-díjat, Érdemes és Kiváló Művész címet, Kossuth-díjat, Budapest díszpolgára lett, és 1999-ben a Nemzet Színésze címmel is kitüntették. Ezek azonban csak hivatalos pecsétek arra, amit a közönség már rég tudott: Garas Dezső nélkül a magyar színjátszás más lenne.
„Ízig-vérig magyar színész volt, a nép szülötte, aki számtalan alakváltozatban mutatta meg, milyen is az elátkozott magyar világ. A pesti dzsumbujból, a szegénységből jött, és tízévesen kellett megélnie az üldöztetést, 1944 kataklizmáját. Népi fia volt már akkor is, mikor 1954-ben, húszéves főiskolásként eljátszotta Makk Károly korai remekében, a Liliomfiban az ifjú Schnapsot, a csetlő-botló nyakigláb slemil downt. Aztán már nem is tett egyebet, csak játszott szakadatlanul, ötvenkét éven át, filmen és színházban és tévéjátékokban. És szemérmesen bár, de a
maga szikár szigorával a közéleti színpadokon is, ahol polgár volt, virtigli citoyen, öntudatos színész. Már akkor mozi-idol lett, a nemzet színésze, mikor 1973-ban Sándor Pál Régi idők focija című örökbecsű filmjében eljátszotta Minarik Edét, a halhatatlan keménykalapos, hosszú kabátos kültelki kapust, rettenthetetlen mosodást és bandavezért, s mindannyiunk emlékezetébe véste, akik a világnak eme fertályán élünk: „kell egy
csapat.” – erről a Kritika című folyóirat írt a halála után nem sokkal. Érdekesség, hogy színészként nemcsak játszott, hanem rendezett és forgatókönyvet is írt, így a kamera mögött is kipróbálta magát. Magánélete kevésbé volt reflektorfényben, de tudjuk, hogy több házassága volt, gyermekei közül Dániel követte őt a művészvilágban.
„A kaposvári előadás, melyet Garas Dezső rendezett, figyelemre méltó artistaügyességgel kerüli ki a szöveg buktatóit. Ezt első renden a helyszín megválasztása segíti elő. A manézs törvényei kegyetlenek. Itt nem lehet szenvelegni, magyarázkodni, pontosabban mások, nehezebbek az érzelmek felkeltésének feltételei. Az akció az érdekes, nem a fecsegés. Ebben a produkcióban a Búcsúelőadás, mint darab a játék vázát adja, színészi
helyzetet teremt, melyben a művészek kibontakozhatnak. Visszatérhetnek az alapképlethez, a bohóctréfát bohóctréfaként mutatják be, az akrobatikát pedig akrobatikának. Nem a gombhoz veszik a kabátot, azaz az eszmei mondanivalóhoz tákolják a cirkuszi apparátust, a kifejezési formák rendszerét. Következetesen viszik végig
a szakmát, nem erőltetik a példázatot, s a formák fegyelmezett betartása meg is hozza művészi eredményét: az előadás érzelmi, gondolati tartalma természetes módon tárul elénk. Megható és izgalmas ez a bohócparádé, de sohasem érzelgős, nem is hivalkodó.
A darab szövege az alapfokú szemináriumok modorában taglalja a művészet és a politika viszonyát. A játék viszont ábrázol, azt a furcsa rögeszmét érzékelteti, melyhez mindannyian ragaszkodunk, mindennapi és történelmi tapasztalataink ellenére. A művész nemcsak akkor naiv, ha azt hiszi, leküzdheti a zsarnokságot, versével, táncával, játékával lesújthat a gonoszra, önbizalmunk – a művészé és a közönségé – ott kezdődik, amikor abban hiszünk, hogy a zsarnokság mérhető, mégpedig humánus mértékkel.” – írta az Élet és Irodalom 1983-ban.
Gazdag pálya, szerepbőség, mesterségbeli profizmus és roppant tudatosság. Megválogatta a szerepeit s a társulatokat is, ahol föllépett, és alighanem igaza volt. Mondják, nehéz ember volt, zsörtölődő, sértődékeny, leginkább persze igényes, önmagával szemben mindenképpen. Kivételes orgánuma és alkata, arcfelépítése, fiziognómiája azok számára is ikonikus jel lett, akik nemigen jutottak el színházba. De hát Garas született filmszínész volt, igazi filmsztár.
A reszelős bariton, a kesernyésen fanyar hanghordozás, a felvillanó éles tekintet, a kemény, sprőd színpadi modor, a szüntelen és kifogyhatatlan játékosság, sőt bohóci szertelenség és szeszély állandó színészi karakterjegyévé lett. Persze mindig kidolgoztaés megdolgozta figuráit, ráspolyozta őket a végtelenségig, szöszölt velük, végül acélos formába öntötte őket. Mindent tudott a szakmáról, a mesterségről. Hazai színpadokon, filmekben és tévéjátékokban ő lett a nagy kisember, a lépcsőházi kópé, a fenékbe rugdosott, pofon vágott utcasarki vagány, a megrettent vagy megfélemlített családfő, aki keménykedve, felcsattanva, szőrös szívűen is megmaradt
érzelmes alaknak. Gárdos Péter pompás Uramistenében vadóc tűznyelőt játszott, afféle elfuserált kültelki mutatványost, aki cirkuszi lakókocsiban éli le az életét, de egy szóra adja oda vagyonkáját cimborájának. Hogy aztán ne bocsásson meg soha, csak dohogjon és zsémbeljen dacosan és véget nem érőn, mert a haver eltékozolta a lóvét. Ráégtek arcára.
Utolsó éveiben is aktív maradt: két héttel halála előtt még televízióban szerepelt, mintha a színpad és a kamera nélkül nem tudott volna létezni. 2011. december 30-án hunyt el, 77 évesen, Budapesten. A Farkasréti temetőben nyugszik, ahol sok más magyar művészóriás is. Garas Dezső története nemcsak egy színészé, hanem egy korszaké. Ő testesítette meg azt a fajta magyar színjátszást, amely egyszerre volt ironikus és mély, hétköznapi és felemelő. Egy igazi pesti srác, aki a hetedik és nyolcadik kerületből indult, és a Nemzet Színészeként zárta életét.
Ha belegondolunk, Garas Dezső öröksége ma is él: minden újabb magyar filmben, minden színházi előadásban ott van az a fajta emberközeli, mégis művészi játék, amit ő képviselt. És talán ez a legnagyobb díj, amit egy színész kaphat: hogy a közönség emlékezetében örökre ott marad. „Az utolsó percig szolgált, a betegségét is szereppé oldva. Utoljára, szeretett unokájáról beszélve, D. Tóth Kriszta show-jában még megajándékozta nézőit egy halhatatlan mesével. December 20-án, elválaszthatatlan pályatársa és barátja, Törőcsik Mari kérésére
még színpadra lépett a Nemzetiben, a Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásában.
Szilveszter előtt ment el, hetvenhét évesen, hibátlan színészi művet hagyva maga után.” – írta a Kritika.
Ma is valóságos zarándokhely Garas Dezső sírja. A magyar színészóriás 2011. december 30-án hunyt el, aminek már 13 éve. A rajongók mégsem feledik soha Garas Dezsőt, minden évben megemlékeznek róla a sírjánál. Így
néz ki most a legenda végső nyughelye. HIÁNY Már sok-sok éve annak, hogy Garas Dezső örökre lehunyta a szemét, ennek ellenére hiánya most sem fáj kevésbé. – emlékezett róla tavaly a Bors.
Csizmazia Zoltán
