A művész nevének említésekor bizonyára mindenkinek beugranak jellegzetes, szürrealisztikus portréi, amelyeket olajképeken, grafikákon vagy akár porcelánokon is viszontláthatunk. A festőművész és grafikus éppen ma, január 7-én ünnepelné a 100. születésnapját.
Népszava Sajtófotók 1998. 06. 22.
Hatalmas alkotói teherbírásának köszönhetően Szász Endre folyamatosan dolgozott, és több területen is maradandót alkotott. Alkotásai közterületen és épületekben is feltűnnek, jól ismerjük például a Dózsa György úti metróállomás pannóját vagy a Miskolci Egyetem dísztermében látható muráliáját. Sajátos rézkarc technikája és festészete fémjelezte munkásságát, amelyért a Munkácsy-díjat és a Magyar Köztársaság Érdemérem Tisztikeresztjét is megkapta.
Új Dunántúli Napló, 1993. 08. 24.
Az Arcanum újságok lapjain rengeteg információt találunk Szász Endre életéről és művészi tevékenységéről. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül idézünk fel pillanatokat az életéből. A ma éppen száz éve született képzőművész öröksége a mai napig megtekinthető a várdai kastély épületében.
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
„Mondhatom, négyéves koromtól rajzolok.”
Szász Endre a 1926. január 7-én született Csíkszeredán, ahol édesapja orvosként dolgozott. A tehetséges fiú már kamaszkorában tudta, hogy művészi ambícióit kell követnie, első kiállítását már ekkoriban megrendezték. Érettségi után, 1946-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta a tanulmányait. Mestere volt többek között Kós Károly, Bernáth Aurél és Szőnyi István is. Az intézményes oktatás kötöttségei azonban megviselték, nem tűrte a korlátokat, a tanulmányait félbehagyta, és végül sosem szerzett diplomát. Az ötvenes években még börtönben is ült, ugyanis tíz évnyi büntetést kapott koholt vádak, egész pontosan fegyverrejtegetés miatt. Végül egy év múlva szabadon engedték, és ezután könyvek illusztrálásából élt, összesen 600 könyvet illusztrált. Ennek az időszaknak a legnagyobb sikere, hogy az általa megalkotott egyik könyv a British Museum nemzetközi pályázatán bekerült a 20. század harminc legszebb könyve közé. Látványtervezőként a megkerülhetetlen magyar történelmi film, az Egri csillagok elkészítésében is részt vett.
A Somogyi Néplap egyik 1985-ben íródott összeállításában így mesélt a fiatalkori éveiről:
„Nem tudták Kaposváron, hogy erdélyi vagyok. A Somssicth reálgimnázium növendéke voltam. A dzsentri-szellem ide is behatolt. Ennél egészségesebb volt a somogyi parasztok szelleme. Itt kezdtem rajzolni. Pártoltak, tehetségesnek tartottak, segítségemre voltak és lehetőséget adtak arra, hogy ne azt csináljam, amit mások. Többet vártak tőlem. Mondhatom, négyéves koromtól rajzolok. Nyolcéves voltam, amikor eltökéltem, hogy festő leszek. A szüleim megrémültek. Egyetlen gyerek voltam. Győrfi Endre és Győrfi Baba voltak a „testvéreim”. Ebben a családban maradtak fönn első rajzaim, melyeket gondosan megőriztek. Anti bácsi mellém állt, szorgalmazott is, hogy folytassam tanulmányaimat. A szüleim sebésznek szántak, mert ügyes kezem volt. Rendkívül érdekelt az anatómia. Majdnem kész művészként kerültem haza, Erdélybe. Kolozsváron volt az első kiállításom. 1946-ban iratkoztam be a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára. A mesterem Szőnyi volt. Csak vizsgázni jártam be. Abban az időben fontosabb volt politizálnia egy diáknak, mint a mesterséggel foglalkozni. Állandó összeütközésben álltam a diákvezetőkkel. Előbb-utóbb kirúgtak volna, ezért otthagytam a főiskolát.
...Szász a tanulás és a megpróbáltatás évei után a Magyar—Szovjet Művelődési Társaságnál kapott kecsegtető állást, majd dekorációs feladatokkal bízták meg. — Három évig dolgoztam a dekorban, hatalmas transzparenseket festettünk. Szabadulni akartam, de nem lehetett, szabotázsnak minősült volna. Rábeszéltem a munkatársaimat, hogy együtt mondjunk föl. Grafikusokból, festőkből létrehoztam egy csoportot, s a szakítás után kezdtem könyveket illusztrálni. Kitűnően megéltem belőle, és jutott időm festeni is.” (Somogyi Néplap, 1985. 09. 21.)
1970-ben Torontóba költözött, később Los Angelesben is élt és alkotott, több mint tíz éven át. Miután a tengerentúli évek után hazatért, a nyolcvanas években a Hollóházi Porcelángyárban kezdett dolgozni, ami egy új perspektívát hozott a művészi pályafutásában. Több különleges porcelánmotívumot jegyez, opálos szürkében megjelenő, képzeletbeli alakjai keleti hatást hordoznak.
Pályafutása során itthon és külföldön is sorra nyíltak a kiállításai, a helyszínek Európától Észak- és Dél Amerikáig terjedtek, de a Közel-Keleten és Japánban is alkalma volt bemutatni a munkáit.
A kilencvenes években a Somogy megyei Várdára költözött, ahol megvásárolta a Somssich család egykori kastélyát, amelyben aztán haláláig élt. A rossz állapotba került épületet teljesen felújította, 2000-től pedig képzőművészeti táborokat szervezett a faluban. Ennek azonban nem tudta már élvezni a hosszú távú eredményeit, mert 2003 augusztusában elhunyt.
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
A Lakáskultúra már a felújított kastélyról írt
Visszatérve Amerikából, Szász Endre a várdai kastély felújításába kezdett. Az épület egy ideig érintetlenül állt, amelyet a Somogy Megyei Hírlap cikksorozatában kifogásoltak is. A környéken található kúriákat ugyanis egymás után bemutatta a lap újságírója, majd azokhoz visszatérve a változásokról is beszámolt. A várt felújítás azonban sokáig váratott magára a Szász Endre által megvásárolt ingatlanban.
„A várdai kúriát Szász Endre festőművész vásárolta meg a somogyjádi tanácstól. Azután híre terjedt, hogy a vevő visszalépett az üzlettől. Erről Jádon mit sem tudnak, a pénzt megkapták a kastélyért, a szerződést senki sem próbálta fölbontani. Viszont az épület éppen olyan, mint volt, azaz tovább romlott az állapota. Egyszer kiirtották körülötte a bozótot, de újra embernyi magas gaz veszi körül. A tanácson és a faluban is úgy tartják, ideje volna tenni valamit az épülettel.” (Somogyi Néplap, 1987. 09. 19.)
Hét évvel később viszont már a Lakáskultúra egy több oldalas cikkben mutatta be az 1994-re teljesen felújított kúriát. Az antik bútorokkal berendezett, egykori kastély végül a művész és felesége utolsó közös otthona lett.
„- Költözés után általában lassan „lakják be” az emberek új otthonukat. De azt hiszem, itt egészen másként történhetett. Néhány darab ugyan ismerős, a XVI. Lajos korabeli, aranyozott szalongarnitúra, vagy a festett, porcelánbetétes pianínó, de a többi, válogatotton szép darab újabb szerzemény lehet.
-Sopronban is elég sok bútorunk volt - mondja Kati az utolsó hónapokban zsúfoltan laktunk. De tudtuk, hamarosan költözünk, ezért bátran vásároltunk. Lakást béreltünk a bútoroknak, restaurátoroknál is volt néhány szép darabunk. Amikor költöztünk, csak ide kellett szállítani őket.
- Tíz évvel ezelőtt, amikor Katit elvette feleségül, nem volt semmije - vetem közbe, a festőnek adresszálva. - Most igencsak becses műtárgyak között, egy 18. századi kúriában, tízholdas park közepén él. Fantasztikus, ahogy, ki tudja hányadszor, kezdi újra az életét.
- Soha nem ijedtem meg az élettől, szeretek újrakezdeni. Mindig élveztem a „csinálást”, a teremtést, hogy létrehozok valamit. Közel húsz évig éltem Amerikában, nagyon szép vagyonom, különleges gyűjteményem volt. Ritka dolgokat szedtem össze, amelyeket újból összegyűjteni lehetetlen lenne. Mégsem sajnáltam, amikor ott maradtak. Egyáltalán nem ragaszkodom semmihez, nem kesergek azon, ami volt.
- Óriási lendületet, energiát érzek magában.
- Rengeteget festek, nem érek rá azzal törődni, hogy öregszem, hogy problémáim vannak. Nagyon élvezem az életet, és egyikünk sem szereti a gondokat. Költséges hobbijaim vannak, de mindig megteremtettem hozzájuk a fedezetet.
- Költséges kedvtelés a régiségek gyűjtése is...
- Ez a környezet, ez a ház ezeket kívánja. Nem lehetett modernizálni. De szeretem a modernet is. Ha modernet csinálnék, mint Torontóban tettem, csupa üveg lenne, a berendezést is magam tervezném. A klasszikus bútorokhoz itt is sok mindent én találtam ki: kiegészítőket, asztalt, még az ajtókat is saját tervezésűre akarom kicserélni.
- Olyan sok mindene van, hogyan tudja egyáltalán észben tartani, mit hol talál?
- Minden darabról tudok, s nyomban feltűnik, ha valami nincs a helyén. Nyomozok a tárgyaim múltja után, például tudom, hogy az aranyozott szalongarnitúrából kettő készült. Az egyik a Grassalkovichék birtokában volt - ez lett az enyém, a másik a bécsi Burgban, ahol Ferenc József is használta. De egyéb érdekességekre is „rátalál” az ember. Nem mindig tárgyakra, olykor történetekre. Anyám testvérei valamikor Somogy legjobb kárpitosai voltak. Amikor a 12 személyes ebédlőbútorunkat fel akartuk újítani, olyan kárpitost találtunk, aki az egyik nagybátyámnál tanult. Véletlenül derült ki, s örültem neki, mert tiszteltem őket, kiváló szakemberek voltak. Kérdeztem, hogyan tanított a nagybátyám. „A Gyula bácsi nagyon szigorú volt - hallottam. - Amikor elkészítettünk valamit, szóltunk neki. Mester, készen van, bonthatjuk?” Mert a legkisebb hibát sem nézte el. Ezt a mentalitást alighanem örököltem. A tökéletesre törekszem az élet minden területén.” (Lakáskultúra, 1994. 12. 01.)
Még szerette volna megfesteni "a tökéletes képet”
A Somogy Hírlap 2003-ban egy születésnapi interjúval ünnepelte a művész születésnapját. A 2003. január 7-i cikk megjelenésekor még senki sem gondolta, hogy a művész már nem ünnepli a következő születésnapját.
„Szász Endre nem szereti az ünnepeket. Az évfordulókkal sem tud mit kezdeni. A számmisztika pedig nem érdekli. Ma mégis a számokat kell idesorolni: a 77. születésnapja van. Ő ugyanis az év első hónapjának 7. napján született, mégpedig - így tartja a családi emlékezet - reggel 7 órakor. A 77 éves Szász Endre örökifjú: gondolkodásban is, mentalitásban is és feladatvállalásban is. Azt mondta a minap, hogy legalább 150 évig kellene élnie ahhoz, hogy a tervét meg tudja valósítani: készítsen egy általa is tökéletesnek minősített képet. Addig pedig reggelente szívesen elfogyasztana egy-egy kocsonyát. Mert hogy a kocsonya a kedvenc étele.” (Somogyi Hírlap, 2003. 01. 07.)
A művész hagyatékát a Szász Endre Kastélymúzeum őrzi
A képzőművész özvegyének kitartó munkája nyomán 2021-ben Szász Endre élete, munkássága és várdai műterme is bekerült az UNESCO által támogatott „Nemzeti Értékek Magyarországon” című, angol nyelvű kiadványba. Erről többek között a Somogyi Hírlap is beszámolt.
Az emlékeket a hat hektáron elterülő, arborétum jellegű parkban álló kastélymúzeum őrzi, ahol a művész élete utolsó időszakában is szenvedélyesen alkotott. A műemlék értékű helyszínen nem csak Szász műterme és alkotásai, hanem műgyűjtő szenvedélyének értékes, antik darabjai is láthatók. „Tíz évvel ezelőtt létrehoztam a Szász Endre Életművét Gondozó Közhasznú Egyesületet, a festő életművét és műtermét pedig közkinccsé nyilváníttattuk, hogy minél többen megismerhessék a munkásságát” – mondja a művész özvegye a 2021-es újságcikkben.
„Az elmúlt évek alatt nem sokat változott Szász Endre várdai műterme. A helyiség szinte minden szegletét színes festmények, karcmunkák és porcelánok díszítik. Megszámlálhatatlanul sokat alkotott, a művész özvegye szerint szinte nem telt el úgy nap, hogy ne ragadott volna meg valamilyen rajzoló- vagy festőeszközt.
- Szinte lelkiismeret-furdalása volt, ha nem dolgozhatott - fogalmazott Hajdú Katalin. - Voltak olyan napok az életében, amikor üres maradt a műterem, mert például elfogadott egy-egy meghívást, és nem tartózkodott itthon. Ilyenkor kicsit rosszul is érezte magát, hiszen nagyon szeretett alkotni. Amikor dolgozott, akkor naponta akár több mű is kikerült a kezei közül. Nagyon termékeny alkotó volt. Az ’50-es, ’60-as években sok könyvet illusztrált, és ha csak azt a korszakát néznénk, már az egy teljes életmű lehetne, a Hollóházi porcelán időszakáról nem is beszélve. Ez utóbbi egyébként csak egy „kirándulás” volt az életében, hiszen ő alapjában festő és grafikus volt.” (Somogyi Hírlap, 2021. 02. 09.)
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
