1932-ben, egy decemberi, egy hideg budapesti napon születik egy kisfiú, aki később a magyar futball egyik ikonikus alakjává válik. Dalnoki Jenő nem csak egy játékos vagy edző volt, hanem a Ferencvárosi Torna Club legendája, aki közel fél évszázadon át hűségesen szolgálta a zöld-fehéreket. Élete tele volt izgalmas fordulatokkal, kemény szerelésekkel és olyan anekdotákkal, amik ma is mosolyt csalnak az arcunkra. Jöjjön egy könnyed sétára a pályafutásán keresztül, mintha csak egy régi meccs emlékét idéznénk fel egy sör mellett! A népszerűségére jellemző, 24 840 találat lelhető fel a nevére keresve az Arcanum Újságok között.
1947-ben igazolt le a Ferencváros, s ma is büszke vagyok arra, hogy 1966-ig kitartottam kedvenc csapatom mellett – említette. – Ma ilyesmi gyakorlatilag elképzelhetetlen. Jönnek-mennek az emberek, a hazaiaknál nem jobb külföldiek pedig leginkább arra jók, hogy a magyarok elől elvegyék a helyet. Annak idején leginkább éveket kellett várni, amíg valakire rákerült a sor és bejuthatott a felnőtt csapat keretébe. Először én is csak Rudas Feri sérülése miatt játszhattam, majd amikor 1949-ben politikai döntés eredményeként szétszéledt a csapat, akkor lettem standard játékos. Pályafutásom kiemelten fontos eseményének tartom a két olimpiai részvételi lehetőséget. Természetesen megkülönböztetett helyet foglal el ezen belül is a helsinki olimpiai csapattagság. Azok között a világnagyságok között lenni, az valóban nagy dolog volt. Persze az elmondottak túl egyszerűnek, magától értetődőnek tűnnek, pedig a dolgok általában sokkal nehezebben mentek. Dalnoki Jenő valóban megküzdött azért, hogy a Ferencvárosban játsszon, a cél érdekében nem riadt vissza a komoly áldozatoktól sem.” – olvashatjuk Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel című kötetében.
Dalnoki már tinédzserként, 15 évesen belecsöppent a Fradi világába 1947-ben, és három év múlva már az első csapatban rúgta a bőrt. Balhátvédként játszott, de nem az a finomkodó típus volt ám! Stílusa inkább a területvédelemre épült, keményen, kompromisszumok nélkül szerelt, ami miatt a szurkolók gyakran kiabálták neki: "Puha vagy, Jenő!" – buzdításként, hogy még keményebben menjen bele a párharcokba. 1950 és 1966 között 283 bajnoki meccsen lépett pályára a Fradiban, összesen 439 találkozón, ahol 21 gólt is lőtt, főleg büntetőkből. Ezek az évek tele voltak sikerekkel: kétszeres magyar bajnok lett 1963-ban és 1964-ben, 1958-ban Magyar Népköztársasági Kupát nyert, és a csúcspontként 1965-ben elhódította a Vásárvárosok Kupáját (VVK), ami ma az Európa Liga elődje. Nem mellesleg, 1965-66-ban még a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK) i negyeddöntőig jutott a csapattal.
„Eszembe jutnak örökrangadók, Dalnoki-Sándor párharcok, amikor történhetett bármi is a pályán, Jenő és Csikar barátként hagyták el a zöld gyepet. Emlékszem bajnokságok egész sorára, óriási játékos- egyéniségekre, a ferencvárosi tábor által imádott kedvencekre. Na és arra is, amikor Dalnoki Jenő csikócsapata szárnyalt és magával ragadta a publikumot. Edző, valamint játékosai visszaadták a reményt, igenis van, lesz, magyar labdarúgás.
Végül egy személyes epizód, amelyet meghatódva idézek fel. Egy MTK-Fradi mérkőzése előtt, amikor Dalnoki Jenő még játszott, a kedves felesége, Ilike odajött hozzám és megkérdezte: „Mondja Gyuri, maga miért szereti annyira a Jencit? Azért mert egyenes, becsületes, jó magyar ember – válaszoltam. Aki soha senki mást nem bánt, az életben is olyan sportszerű, mint a pályán. Kemény, határozott, de szíve van. Az ilyen típusú játékost sokra becsülöm és kedvelem.” – erről Szepesi György, a korábbi kiváló rádióriporter írt a Gyenes András, az általa jegyzett Dalnoki Jenő élete című kötetben.
Nem csak klubszinten ragyogott, hanem a válogatottban is: 14-szer öltötte magára a címeres mezt 1952 és 1961 között, és része volt az Aranycsapatnak, amivel 1952-ben olimpiai aranyérmet szerzett Helsinkiben. A történet azonban itt válik igazán „dalnokissá”. A korszak politikai nyomása alatt sok játékost próbáltak a Honvédba terelni. Dalnokinak is megmondták, hogy ha átigazol, biztos válogatottság vár rá. Ő azonban nemet mondott. Nem finoman, nem udvariasan – egyszerűen csak: „Nem megyek.” Ez a fajta makacsság, hűség és gerincesség ritka volt akkor is, ma pedig már legendaszámba megy. „A válogatott edzőtáborozásaira is meghívtak, ahol hárman voltunk ilyen különösen fiatal gyerekek: Csordás Lajos, Szojka Ferenc és én. Óriási dolognak tartottam, hogy a legnagyobbakkal, Puskással és Kocsissal együtt edzhettem-játszhattam. Hát még annak hogy örültem, amikor kijutottam Helsinkibe is, ahol némi izgalmakat követően Magyarország megnyerte a labdarúgó tornát.
Egyébként is számos kalandom volt ott. A szocialista országok közös szálláshelyén érdekes volt közelről látni nap, mint nap az edzőpályán köröző csehszlovák lokomotívot, Emil Zátopeket. Ugyancsak érdekes volt megfigyelni, miként készülnek az olyan nagy, szovjet sztárok, mint az atléta Alekszandra Csudina vagy a tornász, Viktor Csukarin. Az sem volt semmi, amikor nem jutottam be a Papp Laci meccsére, s megkértem Mező Feri bácsit, hogy vigyen be valahogy. Ő pedig bevitt...”
Nyolc évvel később, 1960-ban Rómában bronzérmet akasztottak a nyakába. Érdekes sztori, hogy 1952- ben politikai nyomásra sem igazolt át a Honvédba – ragaszkodott a Fradihoz, ami mutatja, mennyire hűséges típus volt. De Dalnoki élete nem csak a dicsőséges pillanatokról szólt; tele volt vicces és kemény anekdotákkal, amik jól mutatják a karakterét. Például egyszer egy Diósgyőr elleni meccsen, amikor már csak percek voltak hátra a 0-0-s döntetlennél, hallott egy határozott hangot: "Add haza!" Sarokkal passzolt vissza, de kiderült, hogy az ellenfél játékosa volt a "hangadó" – ő lekezelte a labdát és bevágta a hálóba. Jenő úgy üldözte végig a pályán a vigyorgó ellenfelét, hogy ha utoléri, "agyonrúgja"!
„1950 körül egy alkalommal az ÉDOSZ-klubban kártyáztam, és nagyon rossz volt a lapjárásom. Egyszer csak a hátam mögül valaki beszólt, és én nyomban elküldtem melegebb éghajlatra. Marosán György volt az. El akart tiltani ezután a focitól, de ez még neki sem sikerült. Mindenesetre egy gyűlésen azt mondta, minden fradista fasiszta. Később, a politikai légkör enyhülésével azután az is kiderült, „fenn” is vannak komoly pártfogóink: Gyenes András, Száraz István a pártvezetésből, Karakas munkaügyi miniszter, Dabrónaki KNEB- elnök és mások.” - mesélte Dalnoki 2003-ban, a História című folyóiratnak. Maga mesélte később, hogy ez élete legnagyobb bakija volt, de hát ki ne nevetne ezen ma? Vagy vegyük a legendás 1963-as Galatasaray elleni BEK-meccset: az odavágón Isztambulban a törökök úgy összerugdosták a Fradit, hogy alig bírtak a buszig eljutni. A visszavágón aztán elszabadult a pokol – egy 11-es után botrány tört ki, mindenki mindenkivel bunyózott. Jenő egy rúgást kapott a "nemesebbik részére", elájult, de miután megtudta, ki volt a tettes, egy jobbegyenest bevitt neki, amitől az ellenfél négykézláb mászkált a pályán. A vége? Kiesés, de legalább a török buszt kövekkel dobálták a szurkolók –
igazi régi futballhangulat!
Amikor 1966-ban szögre akasztotta a stoplist, nem távolodott el a pályától: azonnal edzősködni kezdett a Fradinál. 1970-ben egy meccs erejéig már vezetőedző volt, de az igazi sikerek 1973 és 1978 között jöttek: 264 mérkőzésen irányította a csapatot, bajnoki címet nyert 1975-76-ban, háromszor Magyar Kupát (1974, 1976, 1978), és 1974-75-ben még a Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK) döntőjéig is eljutott. Összesen 410 meccsen ült a Fradi kispadján, ami rekord! Később dolgozott az MLSZ-nél, ifjúsági válogatottat edzett, Tatabányán és Nyíregyházán is próbálkozott, de a szíve mindig a Fradihoz húzta vissza. 1985-ben mesteredzői címet kapott, és még a haláláig kötődött a klubhoz – 2006-ban róla nevezték el a Ferencvárosi Labdarúgó Akadémiát a fiatal tehetségeknek.
Nem volt kegyelem. Ha a Fradi érdeke úgy kívánta, lemondott bárkiről. Ő tanácsolta el az Üllői útról Szőke Istvánt, Branikovits Lászlót, Máté Jánost, hogy aztán egyik pillanatról a másikra beépítse a csapatba Nyilasi Tibort, Ebedli Zoltánt, Szabó Ferencet. Az idő őt igazolta, hiszen a megfiatalodott Ferencváros, hét év szünet után, az 1975–1976-os szezonban bajnoki címet nyert, ugyanakkor bejutott a Kupagyőztesek Európa-kupájának a döntőjébe, ahol 3-0-s vereséget szenvedett a Dinamo Kijevtől. „Egyszerre kilenc ifistát hoztam a felnőttcsapathoz, aminek aztán később meg is lett az eredménye, hiszen bajnokok lettünk. A mai napig szajkózom, hogy sok saját nevelésű gyerek kell, mert azok tudnak csak igazán küzdeni a klubért. Nekem szerencsém volt, tehetséges srácokkal dolgozhattam. Közülük Vépi Pétert és azt a csibész Ebedli Zolit szerettem a legjobban.”
– A végleges befejezést követően azonnal elkezdtem az edzősködést, természetesen a Ferencvárosnál, ott is legalul, a serdülőknél. A fokozatosságot ugyanis legalább annyira fontosnak tartottam, mint a saját nevelés elsődlegességét. Ezt az értékítéletet elsősorban Csanádi Árpádnak és Ferencnek, Mészáros Józsefnek és Tátrai Sándornak köszönhetem. Örömömre, ezt a hagyatékot sikerült is tovább vinnem.
Kilenc olyan játékosom volt az ifiknél, akik később a felnőtteknél is erősségekké váltak. Az 1973-1978. közötti időszakra általában szívesen emlékezem, bár nagyon sok vitám volt. Szembeszálltam például a lóversenypályán elrendelt futásokkal, ezek kitalálójával, Kutas Istvánnal, miként a nyilvánvaló csalásokkal is. Addig mondogattam, hogy én tudom, kinek mekkora terhelésre van szüksége, mígnem Kutas eltiltott az edzőségtől.
Dalnoki ezen a napon, 2006-ban, 73 évesen hunyt el hosszú betegség után, de hagyatéka él: szobra áll a Fradi olimpiai bajnokainak sétányán, és elismerései között ott van a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója cím (1955) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994). Családja is sportos: lánya, Ildikó kosárlabdázott, veje sportvezető volt. Jenő nem csak egy futballista volt, hanem egy igazi harcos, aki soha nem hagyta el a zöld-fehér zászlót. Ha ma élne, biztosan ott ülne a Groupama Aréna lelátóján, és mosolyogna a régi emlékeken. Egy újabb anekdota zárásként: egy örökrangadón az MTK ellen, amikor Csikar durván játszott, Mátrai figyelmeztette: "Csikar, szólok Dalnokinak!" Mire Csikar könyörgött: "Az Isten szerelméért, csak azt ne!" – ennyire tartottak tőle a pályán. Jenő ilyen volt: kemény, de szerethető.
„Nem féltem soha senkitől. Kis igényű voltam, nem voltak sztárallűrjeim. A klub vezetői és a közönség szerettek. Igyekeztem édesanyám tanítása szerint élni. Tőle hallottam az intést: nyújtsd mindig a legtöbbet, ne elégedj meg azzal, ami vagy, hanem törekedj azzá lenni, ami lehetnél. Én azóta sem változtam, csak a világ változott körülöttem.”
Amikor meghalt, a Ferencváros másik legendája, Nyilasi Tibor így emlékezett rá: „Mintha el lenne átkozva mostanában a magyar futballtársadalom, sorra veszíti el tagjait: Baróti Lajos után Dalnoki Jenő bácsi is elment, aki a futball egyik nagy egyénisége volt. Szörnyű érzés. Sok edzővel dolgoztam pályafutásom során, ő volt az egyik, aki kiemelkedően foglakozott velünk, és megmutatta, mi a Fradi szellemisége, és ő volt az, aki minden percét a klubnak szentelte.”
Ha nem is vagy Fradi-drukker, csak szereted a régi futballtörténeteket, Jenő élete tökéletes példa arra, hogy a hűség és a keménység hogyan formál legendát. Képes Sport-1960 Mindezeken kívül ezer és még ezer sztori vár rád, ha Dalnoki Jenő, az akkor korszak magyar futballja, vagy éppen a klubhűség témakörben szeretnél még több száz érdekes sztorit elolvasni. Ehhez csak az Arcanum Újságokat kell böngészned, és minden kérdésre választ kapsz. Például arra is, hogy mit csinált Dalnoki Jenő egy teltházas, mondjuk Újpest elleni derbi előtt az öltözőben. Miért nyitotta ki az öltöző ablakát a meccs előtt? És így, hogyan motiválta a játékosait. Egy nagyszerű sporttörténet, egy nagyszerű életút az övé.
Csizmazia Zoltán
