67 éve, 1958. március 5-én végezték ki az 56-os forradalom egyik legendás hősét, az akkor 21 Petrus Józsefet.
„Kevesen tudnak róla, inkább csak a hazánk déli részén élők mesélik, hogy 1956-ban, miután Budapesten a szovjet tankok vérbe fojtották a forradalmat, a Mecsekben még novemberben is több ezren gondolták úgy, hogy Európa nyugati, szabad részéről segítség jön és megmentik őket. A mecseki erdőkben bujkálva, az ellenük küldött szovjet harckocsikkal harcolva, lázas betegen a hidegben, az esőben, több száz kilométereket gyalogolva vártak a nyugati csapatokra, hiszen a Szabad Európa Rádió üvöltve biztatta őket. Harcoljatok, tartsatok ki! Jön a segítség! Nem jött.” A mecseki láthatatlanok története mindig is külön helyet foglalt el az 1956-os forradalom emlékezetében: egyszerre romantikus és tragikus, egyszerre hősi és reménytelen.
A pécsi és komlói fiatalokból, bányászokból, kiszabadított rabokból és idealista egyetemistákból álló csoport hetekig folytatta a fegyveres ellenállást akkor is, amikor az ország többi részén már elnémultak a fegyverek. A történetük nemcsak a harcról szól, hanem arról is, hogyan próbáltak emberek maradni egy olyan helyzetben, ahol minden a széthullás felé tartott. 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok megindultak Budapest és a vidéki városok ellen, Pécs környékén sokan nem voltak hajlandók megadni magukat. A komlói börtönből kiszabadított rabok, a helyi nemzetőrök és a spontán szerveződő felkelők a Mecsekbe húzódtak vissza. A hegyvidék sűrű erdői, barlangjai és eldugott völgyei ideális terepet kínáltak a gerillaharcra, és a csoport hamarosan több kisebb egységre bomlott: Csigalépcső, Tettye, Üdülő Szálló, Perem-csoport – mindegyik a saját rejtekhelyéről kapta a nevét.
A legnagyobb és legösszetartóbb egységet azonban egyetlen ember személyisége tartotta össze: Horváth Géza, akit mindenki csak „Gazdaként” ismert. „Valahányszor 1956-ról megemlékezünk, azt pontosan látnia kell mindenkinek, hogy a budapesti és vidéki felkelők valóban hősök voltak. Elegük volt a Rákosi vezette terrorhullámból - ekkorra 17 ezer embert kivégeztek és legalább 900 ezer embert bebörtönöztek -, és abból is, hogy a második világháború után a Szovjetunió hadizsákmánynak tekintette Magyarországot. 66 évvel ezelőtt fent a Mecseken november 16-ig élt az ellenállás (november 5-én kezdődött, vagyis 12 napon át működött), és az volt a céljuk, hogy kisebb akciókkal megzavarják, akadályozzák a szovjet csapatmozgásokat. Katonai vezetőjük, Kubicza János utasítására kerülték a frontális támadást, mert az öngyilkosság lett volna.
A harcedzett reguláris szovjet hadsereg tankjai és a katonai túlerő ellen a harcra képzetlen, tapasztalatlan szabadságharcosoknak a célja csak a zavarkeltés lehetett és kitartani addig, amíg a nyugati felmentő seregek megérkeznek. A Mecseki Láthatatlanokon kívül egyébként Véménd közelében, Üveghuta területén is működött egy
50-60 fős szabadságharcos csoport, de nem tudtak egymásról.” – írta az Új Dunántúli Napló 2022-ben Horváth Géza nem volt hivatásos katona, mégis olyan természetes tekintélye volt, hogy a több száz fős ellenálló csoport magától értetődően fogadta el vezetőnek. A visszaemlékezések szerint egyszerre volt szigorú és gondoskodó, olyan ember, aki képes volt rendet tartani egy olyan közösségben, ahol a tagok háttere, múltja és motivációi nagyon különböztek egymástól.
A legismertebb epizód a „vágotpusztai eskü”, amikor Gazda megeskette az embereit, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak. Az eskü egyszerre volt lelkesítő és félelmetes: a periratok szerint vésztörvényszéket is felállítottak, és öt szökni próbáló embert halálra ítéltek – bár az ítéletet végül nem hajtották végre, mert a szökési kísérlet még az eskü előtt történt. Gazda végül november 16-án néhány társával nyugat felé indult, és sikerült is kijutnia az országból. A többiek sorsa azonban sokkal sötétebb lett. Ha Gazda volt a csoport lelke, akkor Petrus József lett a tragikus hőse. A forradalom leverése után ő maradt az egyik legaktívabb szervező, és amikor 1957 elején a „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) jelszóval újra próbálták összefogni a szétszóródott ellenállókat, Petrus volt az, aki a legtöbbet tett a csoport újjászervezéséért. Ez lett a veszte is. A hatóságok 1957. március 14-én letartóztatták, és a perben őt tették meg elsőrendű vádlottnak. Halálra ítélték, majd kivégezték – ő lett a mecseki láthatatlanok legnagyobb áldozata, akinek neve ma is a csoport mártírjaként él.
A mecseki láthatatlanok nem frontális ütközeteket vívtak, hanem gyors rajtaütéseket, felderítéseket, élelmiszer- és fegyverszerző akciókat. A legismertebb akcióik közé tartozott: A pécsi szovjet katonai parancsnok likvidálása, vagy a pécsváradi rendőrőrs elleni támadás, ahol Málics Ottó – az „Ottó-szakasz” vezetője – életét vesztette. A harcok brutalitását jól mutatja dr. Domján Mihály visszaemlékezése, aki a tankágyúk pusztításáról és a megtorlás borzalmairól számolt be – olyan részletekről, amelyek máig megrázzák az olvasót.Ahogy romlott az időjárás, fogyott az élelem és nőtt a szovjet túlerő, egyre többen betegedtek meg vagy szöktek haza. November 22-én 42-en átlépték a határt Bélavárnál, és Jugoszlávia felé menekültek. Másokat elfogtak, megöltek vagy később bíróság elé állítottak. 1957 elejére a szervezett ellenállás megszűnt, de sokan még hónapokig bujkáltak a Mecsekben vagy a környező falvakban.
A mecseki láthatatlanok tagjai közül sokan hosszú börtönbüntetést kaptak. A perekben gyakran koncepciós elemek is megjelentek, a vádlottakat „közönséges banditáknak” próbálták beállítani. A Kádár-korszakban a történetük tabunak számított, és csak a rendszerváltás után kezdődött meg a rehabilitációjuk. 1957. február 24-én, a Népszabadság így írt róluk: „Annak idején riportsorozatban számoltunk be a „Mecseki Láthatatlanok” tevékenységéről: egy megtévesztett Madarasi Sándornevű fiatal mesélte el „élményeit”. A fiatalember nem követett el bűnt, csak hibázott, amiért a fegyveres ellenforradalmárok csapatához szegődött, semmi bántódása nem esett, ma is szabadon jár-kel. De hova lett a vezérkar, amely kifosztotta a Mecsek-szállót és a Tetje-szállót, végigrabolta az egész környéket és vér is tapad a kezéhez? Hová lett a „gazda", bizonyos dr. Horváth Géza rovott múltú szélhámos?
Úgy hírlik, hogy a mecseki láthatatlanokvezérkara, amikor közéjük csaptak, Apátvarasd község irányába rohant széjjel. Közelebbit senki sem tud. De talán mégis? November közepe táján leveleket kapott Apátvarasd tanácselnöke, párttitkára és tsz-elnöke. Íme az egykaptafára készült levelek néhány mondata: „Megparancsoljuk Önnek, hogy 24 órán belül hagyja el a községet, ellenkező esetben töröljük az élők sorából és iszunk a véréből. Segítséget ne merjen kérni sehonnan, mert családját, rokonságát éppúgy kinyírjuk, mint a pécsváradi rendőrséget”. Aláírás: a Mecseki Láthatatlanok. Egyszer csak elmaradt a névtelen levéláradat és vele együtt az éjszakai lövöldözés is. Írd és mondd: rendőrkezek utolérték a Láthatatlanokat, Kajsza László 20 éves tanítót, a foglalkozás nélküli Pál Lajost, Blazsekovics Ferencet, Szabó Istvánt, Simon Lászlót és Fekete Jánost. Mindannyian apátvarasdiak, ők hatan voltak a „Gazda” szárnysegédei, ők lövöldöztek november közepe táján Apátvarasdon, ők indították útjukra a fenyegető leveleket. A vezérkar kihallgatása még javában folyik.
Ez ideig beismerték társuk meggyilkolását és a fenyegető levelek szerkesztését, amelyeket Kajsza másolt saját kezűig. S megnyugtatjuk az olvasót, a „Gazda”, dr. Horváth Géza is útban van a rendőrség felé...” A túlélők közül többen emigrációban telepedtek le, mások évtizedekig hallgattak, és csak idős korukban meséltek a történtekről. A legismertebb visszaemlékezők között volt például Nagy József nemzetőr, aki részletesen leírta a csoport életét és a vágotpusztai eskü körülményeit. „1956. november 22., Somogy megye, Bélavár, hajnali négy óra. A napok óta tartó igencsak veszélyes, falvak környékén rendőrökkel, ávósokkal történt többszöri tűzpárbajjal tarkított menekülésük utolsó helyszíne Bélavár volt. A hajnali nyirkos pára leplében igyekvő, ekkor már csak negyvenkét szabadságharcost - az Ausztria felé indult másik, tizenhat fős csapatukat az ávósok elkapták - a hideg zavarta a legkevésbé. Négy napja hagyták el a hegyet, az éjszakák leple alatt osontak az osztrák határ felé. Barcs környékén hírét vették, hogy Jugoszlávia befogadja az ötvenhatos menekülteket, így november 22-én irányt váltottak.
Két erdei munkás vezette őket Szilfáspusztára, ott kellő biztosítással felkészültek az ország elhagyására. A jugoszláv határ átlépésének helyét, hozzávetőleges idejét megbeszélték. Pár kilométer a szabadulást jelentő határ. Aki visszafordul, a halálos ítéletét írja alá. A gyaloglás kimerítő, de legalább nem fagyoskodtak annyira. A határsáv közelében a két vezetőtől búcsút vettek, és a két irányból jöhető támadás esetére ékalakzatot véve, géppisztolyaikkal tüzelésre készen folytatták a menekülést a nyomsávon. Ám azon átjutva váratlanul egy öt méter széles csatornához értek, amiről vezetőik nem szóltak. Kubicza begázolt a térdig érő jeges vízbe, s a túlparton az erdő felé futott. A többiek követték parancsnokukat. Az erdő szélén kifújták magukat, s megpillantottak egy őrtornyot. Társai arrafelé akartak menni, alig tudta meggyőzni őket, hogy ne, mert az magyar.
Megfogadva tanácsát néhány méter erdei gyaloglás után megpillantották a jugoszláv zászlót lengető őrtornyot.” – olvasható a Napló cikkében, amelyet szintén az Arcanum Újságok segítségével tudtunk szemlézni. Ma a mecseki láthatatlanok története már a forradalom egyik fontos fejezete. Pécsen, a Tettyén emlékmű áll, könyvek, dokumentumfilmek és interjúk dolgozzák fel a történetüket. A csoport neve mára a vidéki fegyveres ellenállás szimbóluma lett – annak bizonyítéka, hogy 1956 nem ért véget november 4-én.
Csizmazia Zoltán
