Mára nagyjából kétféle változatát ismerjük, pedig a története jóval színesebb jövőt jósolt neki. Fontos ruhadarab, amelynek most a nyomába eredünk. Lássunk néhány jellegzetes kravátlit!
A nyakkendő nagyjából 400 évvel ezelőtt vonult be az ember ruhatárába, hogy megmutasson valamit a viselőjéről, annak hovatartozásáról, például anyagi helyzetéről. Manapság nagyrészt a divat változásával együtt alakul, önkifejezési eszköz lett, és alkalmi vagy hétköznapi viselete jó ideje nem csak a férfiak kiváltsága.
„Kravátli, nyakravaló, avagy a nyelvújítást csúfoló szószüleménnyel „nyaktekerészeti mellfekvenc”, azaz, különböző formájú, általában színes textília, amelyet meghatározott módon — többnyire férfiak — az ing, illetve a nyak köré tekernek. A divat historikusok szerint nyakra kötött kendőt — a hideg elleni védekezésül — először a római katonák viseltek. Nevét — mármint a régies kravátlit szintén katonai eredetének köszönheti: XIV. Lajos, a francia Napkirály horvát regimentjének huszárai viselték, tőlük vették át a kor elegáns férfiúi. Akkoriban persze a férfiak csipkés nyakravalót hordtak, aminek a felkötése igen hosszadalmas művelet volt.
A francia forradalom előtt a férfiak széles fehér kendőt csavartak a nyakuk köré — az igazi republikánusok viszont politikai nézeteiket úgy fejezték ki, hogy az inkriminált ruhadarabot fekete textilből készítették el. Talán ez volt a divattörténelemnek az első olyan pontja, amikor a nyakravaló politikai ruhadarabbá vált.
A múlt század első felében a párthoz való tartozás jele volt a nyakkendő fazon. Eszerint a bal- és jobboldali irányzatok viselői a kendő csücskeinek különböző megkötésével és hajtogatásával jelezték az állásfoglalásukat.” (Magyar Ifjúság, 1981. 01. 02.)
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
„Amikor rossz napja volt, halomba gyűltek körülötte az engedetlen nyakravalók”
Természetesen a romantika korában a művész is megkülönböztette magát nyakkendőjével – folytatódik a Magyar Ifjúság 1981-es összefoglalója. A nyakkendő viselése, és persze az, milyen legyen ez a nyakkendő, sokat formálódott a történelem során.
„A korabeli nyakkendészeti tankönyvek (mert ilyenek is voltak) írói szerint a nyakkendő kiválasztásában és megkötésében éppúgy kell jelentkeznie a férfiú egyéniségének, mint a rómaiak idején a tóga redőinek elrendezésében. A zseni nyakkendőjében — így a korabeli divatesztéta —zseniális lendületnek kell megnyilvánulnia és a nyárspolgárt is azonnal meg lehet ismerni a fantáziátlan nyakkendőformáról.
A kor nyakkendő mániáját jellemezve Ráth-Végh István írta le a dandyt, a múlt század divatbábját egy angol úriember példáján. George Brummel, egy másik György, e néven a negyedik angol király, barátja volt. Életét és vagyonát öltözködésre áldozta, naponta legalább három órát töltött öltözőasztala előtt. Az öltözködési művelet legválságosabb mozzanata a nyakkendő megkötése volt. Akkori divat szerint estélyi öltözékhez a nyakon keresztülcsavart, állig érő, hátul feltornyosodó fehér muszlinkendő volt kötelező.
Brummel mindenekelőtt festőművésszel rajzoltatta meg a kötendő csokrok mintáit. Kiválasztotta az alkalomhoz illőt és belefogott a nagy műbe. Először egyenletesen körülcsavarta nyakán a kendőt, úgy, hogy az állát is eltakarja. Azután a tükör előtt állónak lassú és türelmes ide-oda mozgatásával leszorította, úgyszólván leköszörülte az álla alá. Ekkor következett a tulajdonképpeni fortély: egyetlen lendülettel megkötni a csokrot. Akárminő tökéletes művésze volt is a nyakkendőkötésnek, nem sikerült mindig egyetlen fogással a rajzminta szerint sorakoztatni a redőket, márpedig a keményített anyagon meglátszott a legkisebb gyűrődés is. Ilyenkor elhajította a vadonat tiszta kendőt és másikkal próbálkozott. Mondják, amikor rossz napja volt, halomba gyűltek körülötte az engedetlen nyakravalók.” (Magyar Ifjúság, 1981. 01. 02.)
„Szürke ruhához szürke nyakkendő, olcsó szóvirágok nélkül”
A Színházi Élet egyik 1934-es számában alaposan kitárgyalták az aktuális nyakkendő divatot, illetve a férfiak öltözködését. Több oldalas cikk magyarázta például a helyes színválasztást.
„Le kell szögezni végre, hogy a jól öltözködő férfi a nyakkendőjét sohasem a ruhához, hanem mindig az ing színéhez választja, így tehát kék inghez kék, szürkéhez szürke színű nyakkendő viselendő. Nem következik azonban ebből a megállapításból, hogy a nyakkendő ne harmonizáljon a ruha színével. Tekintve, hogy az inget a ruha színéhez választjuk, az ing harmonizál a ruhával, a nyakkendő az inggel, tehát végeredményben a nyakkendő és a ruha között is megvan a kívánatos harmónia.” (Színházi Élet, 1934. 04. 22.)
Báró Grafenstein Kató 1934-ben, szintén ebben a számban - nem kímélve a férfiakat - fogalmazott meg kritikát az öltözködés kapcsán a férfiak viselkedéséről is.
„A nő, akinek az öltözködésben évszázados hagyományai vannak, megtanulta már, hogy minden toalettnek megvannak a maga külön alkalmazkodási törvényei. A toalett is tud beszélni, ha kellőképpen gondoskodnak a mondanivalójukról. ...Ennek folytán a nő mindig annyiféle jellemet tartogat magában, amennyi toalettje van hozzá a garderobjában.
A férfiak ezt még nem tudják. Ők azt hiszik, hogy eleget tettek a stílus követelményeinek, ha öltönyüket összhangba hozzák nyakkendőjükkel, kalapjukkal, cipőjükkel és a férfipipere egyéb apró kellékeivel, de azzal egyáltalán nem törődnek, hogy a nőkkel való viselkedésük valóban fedje is azt, amit a ruhájuk akar kifejezni titkos jelbeszédével. Arra vigyáznak, hogy szürke ruhához szürke nyakkendőt vegyenek, de azon egyáltalán nem hökken meg stílusérzékük, ha szürke ruhában rikító színű, olcsó szóvirágokat nyújtanak át szívük hölgyének.
Mint nő, persze nem adhatok tanácsot a férfiak számára, hogy hogyan öltözködjenek, de abban igenis illetékesnek érzem magam, hogy mi nők micsoda szimbólumokat olvasunk ki a férfi ruhájából.” (Színházi Élet, 1934. 04. 22.)
A nyakkendőt hordó férfi csak „kispolgári csökevény” lehetett az ’50-es években
„Persze a nyakkendő-nemviselésnek is megvan a maga költészete. Emlékezzünk csak Petőfire, akit haragos vers megírására késztetett, hogy Mészáros Lázár tábornok, honvédelmi miniszter számonkérte tőle nem előírásos (azaz nyakravaló nélküli) honvédtiszti öltözetét” – olvassuk az áttekintés folytatását a Magyar Ifjúság lapjain.
„A nyakkendő a XIX. század végével lényegében be is fejezte fejlődését: két pillangószerű csücskéből kialakult a csokornyakkendő, a lefelé ágazó kendővég pedig a mostani férfiviselet őse lett. Az immár vagy száz éve változatlan formák azonban nem vesztették el jelentőségüket a XX. század során sem. A változatlanság persze nem jelentett örökös merevséget: a nyakkendő hol szélesebb, hol keskenyebb lett, néha ismét előretört a csokor. Volt divatja a „Petőfi-nyakkendőnek” nevezett rojtos végű fekete selyemkendőnek is, volt olyan periódus is, amikor ismét politikai ruhadarabbá vált a kravátli. Illetve több ilyen kor volt, hiszen már a század elején megjelentek a párthovatartozást jelző, különböző színben tündöklő és jelvényekkel díszített egyen nyakkendők.
Nálunk volt néhány olyan év, amikor a nyakkendő-nemviselés szolgált sajátos szimbólumként. Mesélik, volt az ötvenes években olyan munkahely, iskola, ahol a nyakkendőt hordó férfiakat ezért „kispolgári csökevényként” bírálták el.” (Magyar Ifjúság, 1981. 01. 02.)
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
Miről árulkodik a nyakkendő a modern időkben?
„Ma már a férfiöltözék legegyénibb darabjaként tartják számon a nyakkendőt, amely számtalan szín-, hossz- és formaváltozatban hódít szerte a világon. De nemcsak öltöztet, hanem árulkodik is” – jegyzi meg a Békés Megyei Hírlap 1993-ban íródott, kis színese.
Békés Megyei Hírlap, 1993. 01. 16.
„A divatpszichológusok határozottan állítják: abból, hogy ki milyen nyakkendőt visel, az illető sokféle jellemző tulajdonságára lehet következtetni. A bohém művészlelkek többnyire nem az inggallér alá bújtatott, hanem a szinte sálként viselt nyakkendőt kedvelik. A hibátlan megjelenésre sokat adó, pedáns gavallérok többsége a csokornyakkendő híve. A vidám, örökifjú férfiak körében a cipőpertlire emlékeztető „zsinegnyakkendő” (az olaszok találóan spagettinyakkendőnek hívják) a népszerű. A hosszú, jobbára szolid, sötét nyakravalók viselői általában hagyománytisztelők, sőt konzervatívak. Nem mondható el ugyanez azokról, akik gumipánttal fölerősíthető, előrekötött mellfekvenceket hordanak — őket tudniillik nemcsak az öltözködésben, hanem általában is a lezserség, a tradíciók iránti közömbösség jellemzi. (Békés Megyei Hírlap, 1993. 01. 16.)
A kilencvenes években, amikor éppen mindenből sokat és nagyot akartak az emberek, elkészült Bangkokban egy rekorder nyakkendő is, amely csak néhány centi híján nem érte el a 100 métert.
„A nőknek sem árt megtanulni a nyakkendőkötés művészetét”
„A divatos nyakkendők manapság szélesek és puha anyagból készülnek. Alapanyaguk valódi hernyóselyem, ritkábban gyapjú vagy kasmír. A divattervezők főleg nyári öltönyökhöz ajánlanak viszkózból és lenből készült nyakkendőt. A tiszta selyemmel érdemes vigyázni, mert bár gyönyörű, lágy esésű, de kényes: ha folt esett rajta, ki lehet dobni” – olvassuk a 2003-ban, a Békés Megyei Hírlapban megjelent cikkben. Amelyből az is kiderül, hogy hiába a többszáz éves gyakorlat, a férfiaknak még ma is gondot okozhat a nyakkendő megkötése.
„Ha kevésbé szolid baráti házibulira készülünk, elég, ha kevésbé jót kötünk és öntjük le, például a poliészterből készültet, ami ráadásul megtévesztésig hasonlít a selyemhez. Ha valóban baráti társaság, nyugodtan köthetünk vidám, állatmintás nyaktekerészeti mellfekvencet is, bár ilyet önszántukból kevesen vásárolnak, inkább a barátjukat lepik meg vele. Sokáig divat volt - most azonban nem az -, a tone in tone kombináció, amikor a nyakkendő és az ing színe között csak árnyalatnyi különbséget lehet felfedezni. Ha valaki ilyet őriz a szekrényben, akkor se dobja ki, hiszen a nyakkendők divatja sokkal gyorsabban változik, mint az egyéb hagyományos férfi ruhadaraboké.
Ezt mutatja, hogy egy időben még úgy tűnt, a csokornyakkendők is leáldozóban vannak, most viszont újra egyre többet vásárolnak. Esküvőre sokan még mindig csokornyakkendőt kötnek gálán, magas rangú ünnepi eseményen viselendő szmokinghoz és színházi bemutatóhoz, nagyszabású rendezvényhez dukáló frakkhoz pedig nem is illik más. A férfiak egy része azért részesíti előnyben a csokornyakkendőt, illetve a francia sálat, mert nem kell kötögetni. (Békés Megyei Hírlap, 2003. 05. 12.)
Békés Megyei Hírlap, 2003. 05. 12.
A Békés Megyei Hírlap cikkében arról is szó esik, hogy nyakkendőkötés a legtöbb férfi rémálma. Néhányan úgy szeretnék megúszni és áthidalni a megkötés nehézségét, hogy a nyakkendőt nem bogozzák ki, hanem csomóval együtt akasztják be a szekrénybe. „A praktikus, de nem feltétlenül szerencsés megoldást választók valószínűleg hallották Honoré de Balzac aforizmáját: „A nyakkendő kötése olyan művelet, mint a holland mártások készítése - ha az ember elrontja, többé nincs mit tenni” – folytatódik a cikk, amely aztán felsorolja az összes hibás viselési módot is.
„Pedig az erősebb nem képviselőinek most már igazán könnyű dolguk van, a XIX. században tankönyvet kellett írni róla, hogyan kell nyakkendőt kötni, annyira megbonyolították.
A nőknek sem árt megtanulni a nyakkendőkötés művészetét, ugyanis a férfiak hatvan százalékának fogalma sincs róla. Ha mégis megpróbálkoznak vele, nem mindig járnak sikerrel, ilyenkor láthatunk hasig lógatott kendőt, pedig annak az öv felső pereméig kell érnie. Arra azonban minden asszony figyeljen, hites ura véletlenül se gyűrje be a nadrág korcába, de az sem szép, ha hosszabbra nyúlik, mint az öv.” (Békés Megyei Hírlap, 2003. 05. 12.)
Gyűjtötte, bár nem viselte
A 2000-es évek elején, a fogyasztás egyre nagyobb térhódításával megjelentek a gyűjtők is. A divatipar természetesen újból felfedezte a nyakkendőt, és ontani kezdte a különböző anyagú és mintájú nyakkendőket. A Zalai Hírlap 2010-es száma például a nagykanizsai Bacskay Zoltán gyűjtőt, a Kanizsa TV egykori riporterét mutatja be, pontosabban több mint 300 darabos gyűjteményét.
A Heti Hírnök 2007-es cikke pedig Dutkay Dénes nyakkendő gyűjtőről ír, aki ráadásul nem is szeretett nyakkendőt hordani.
„Budapest belvárosában sétált mintegy húsz évvel ezelőtt a gyűjtő, és megakadt a szeme egy nyolcvanezer forintos nyakkendőn. Elgondolkodott: mi érhet annyit egy ilyen kis ruhadarabon? Ezután nézegette, vásárolgatta, ajándékba kapta a szebbnél szebb darabokat, míg végül már ott tartott, hogy alig fértek a ruhásszekrényébe a szerzemények. Öt évvel ezelőtt gondolta, megszámolja őket, de félezernél megállt, mert a többi miatt még fel kellett volna fordítani néhány tároló helyet. Az biztos, hogy naponta akár 3-4nyakkendőt is felköthetne Dutkay úr ahhoz, hogy naptári évenként mindegyiket viselje, és a készlet kínálta öltözködési vágyát kielégítse. Csakhogy ilyen nincs neki, mivel csak a legritkább esetben visel nyakkendőt, és bevallja: hordani nem szereti őket.” (Heti Hírnök, 2007. 01. 19.)
Nyakkendő (nem) csak férfiaknak!
És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nyakkendő viselése bár a férfiak divatjához tartozott, voltak nők, akik ezt a szabályt teljesen figyelmen kívül hagyták. Borzolva a kedélyeket, az emancipáció rögös útján többen is viselték a kizárólag férfiakhoz kötődő ruhadarabot, hogy ezzel is erodálják a nőktől elvárt társadalmi szerepeket. Ki ne emlékezne Marlene Dietrichre, aki fittyet hányt a követendő előírásokra? Egyenesen férfiruhába bújt, amelyhez nyakkendőt is viselt. Nagyrészt így is maradt meg az emlékezetünkben.
Ha szeretnél szabadon böngészni az Arcanum adatbázisában, és kipróbálnád az arckeresőt, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
