Van az a ritka pillanat, amikor egy színész nem „csak” nagy művész lesz, hanem fogalom. Latinovits Zoltán ilyen lett: a neve mellé odanőtt a jelző, amitől sokan irtóznának, ő pedig valahogy mégis hitelesen viselte – a színészkirály.
Nemcsak a szerepei, hanem a létezése is színház volt: szenvedélyes, szélsőséges, gyönyörűen túlzásba vitt élet. Az Arcanom Újságok között 45 610 alkalommal jelenik meg a neve, 1976-ban, mindössze 44 évesen ezen a napon hunyt el tragikus körülmények között.
Gundel-unoka, fura-Maugli, építészmérnök
Latinovits 1931. szeptember 9-én született Budapesten, saját legendáriuma szerint a nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”. Anyai ágon a híres vendéglátós dinasztia unokája volt, apja báró Latinovits Oszkár földbirtokos, aki azonban hamar elhagyta a családot – ez a hiány egész életében fájó pont maradt benne. Gyerekkorát a Városliget, az Állatkert, a Gundel körüli zsibongó világ határozta meg. Később úgy írta le magát: „fura-Maugli”, aki pincérek, szakácsok, állatkerti zajok és vendégek között nőtt fel, biciklivel száguldozva a lépcsőkön. Hatévesen a Damjanich utcai elemi iskolába került, majd 1949-ben érettségizett a budapesti Szent Imre Gimnáziumban (akkor Állami Szent Imre). És itt jön az első „csavar”: nem a Színművészetire ment, hanem asztalostanoncként, majd hídépítő munkásként dolgozott, miközben a MÁVAG színjátszókörében játszott, és magántanároknál tanulta a színészmesterséget. Aztán beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1956-ban építészmérnöki diplomát szerzett. Ez az építészmérnöki háttér nem csak életrajzi érdekesség: sokan érzik a játékában azt a fajta szerkezetismeretet, tudatos építkezést, ami egy mérnök fejéből is fakadhat. Nem véletlen, hogy később rendezőként is dolgozott – a színházat is „meg akarta tervezni”.
Debrecen, Miskolc, Víg: a színészkirály születése
1956-ban, friss diplomával a zsebében, segédszínésznek szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz. Itt történt meg az, ami minden nagy pályánál eljön: a társulat egyszer csak észreveszi, hogy valaki másképp van jelen a színpadon. Debrecen után Miskolc következett, ahol már vezető színész lett, majd 1962-ben a Vígszínházhoz szerződött, ami akkor a modern magyar színjátszás egyik legfontosabb műhelye volt. A Vígben és később a Thália Színházban, majd újra a Vígben, végül Veszprémben játszott – de bárhol is volt, ugyanaz történt: a nézőtéren érezni lehetett, hogy ha ő belép, megváltozik a levegő. Nem „szépen” játszott, hanem életre-halálra. Rómeóként, Ruy Blasként, Cipollaként, Willy Lomanként, Ványa bácsiként, Liliomként, Tót őrnagyaként vagy épp Teleki Lászlóként mindig ugyanazt a tétet hozta: mintha aznap este dőlne el, van-e értelme színházat csinálni. A kollégák egyszerre rajongtak érte és féltek tőle. A rendezők imádták a zsenialitását, de sokszor nehezen viselték a kompromisszumképtelenségét. Latinovits nem nagyon tudott „félgőzzel” létezni – se a színpadon, se az életben.
Filmek: Szindbád, őrnagy úr, kakastollas – és az a hang
Ha becsukod a szemed, és meghallod Latinovits hangját, már tudod, miért mondják, hogy „nemzeti kincs” volt. A filmvásznon valami egészen különös elegyet hozott: egyszerre volt intellektuális, ironikus, szenvedélyes és mélyen emberi. Több mint ötven filmben játszott, de van néhány, amelyik nélkül egyszerűen nem lehet róla beszélni. A Szegénylegények (1965) első kakastollasaként már ott van benne az a fenyegető, mégis nagyon is emberi hatalomkép, amit Jancsó Miklós filmjei olyan pontosan boncolnak. A Hideg napok (1966) Bükky századosaként a bűn, a felelősség és a mentegetőzés tragikus elegyét hozza – nem lehet nem feszengve nézni. Az Egy szerelem három éjszakája (1967) Menyhértjeként már egy líraibb, sebezhetőbb arcát mutatja, míg az Isten hozta, őrnagy úr! (1969) Varró őrnagyaként egyszerre félelmetes és nevetséges – Örkény groteszk világa mintha rá lett volna szabva.
Az Utazás a koponyám körül (1970) külön fejezet: itt az írót és annak „énjét” is ő játssza, és ezzel a kettős szereppel elnyeri a San Sebastian-i filmfesztivál legjobb férfi alakításért járó Silver Shell-díját. Ez az a pont, ahol a nemzetközi szakma is kimondja: amit csinál, az nem „csak” magyar viszonylatban nagy. És aztán ott a Szindbád (1971). Huszárik Zoltán filmje és Latinovits alakítása olyan szimbiózisban vannak, hogy nehéz eldönteni, ki teremt meg kit. Szindbád figurájában benne van a magyar férfi-mítosz: a későn bölcsülő, örökké vágyakozó, kicsit önpusztító, kicsit ironikus, nagyon is esendő ember. Latinovits úgy járja be ezt a világot, mintha saját emlékei között bolyongana – minden gesztusa, minden félmosolya mögött ott van egy életnyi tapasztalat. Az Egri csillagok Varsányi Imréjeként, az Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán Szentirmay Rudolfjaként a klasszikus magyar irodalom filmes univerzumának is meghatározó arca lett. A Az ötödik pecsét (1976) pedig már-már búcsú: egy olyan film, amelyben a morális kérdések súlya alatt roskadozik minden szereplő – és ő ebben is pontos, fegyelmezett, mégis elementáris.
Versmondó nagyharang
Latinovits nemcsak színész, hanem korszakos versmondó is volt. Ady, József Attila, Illyés Gyula verseit úgy mondta, mintha most születnének meg a szájában. Nem szavalta, hanem élte a szöveget: a hangsúlyai, a szünetei, a dühkitörései és a suttogásai mind azt sugallták, hogy a vers nem „tananyag”, hanem életkérdés. Utolsó művészi munkája is vershez kötődött: 1976. június 3-án, egy rádiófelvételen Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban. Másnap már nem élt.
Díjak, elismerések – és az örök hiányérzet
A hivatalos elismerések lassan érkeztek, de annál beszédesebbek. 1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat kapott, ugyanebben az évben San Sebastianban a Silver Shellt a Utazás a koponyám körül főszerepéért. 1975-ben „Magyarország Érdemes Művésze” lett, a Kossuth-díjat viszont csak 1990-ben ítélték oda neki – posztumusz. Van ebben valami nagyon magyar: a legnagyobbak közül sokan csak haláluk után kapják meg a „hivatalos” koronát. Latinovits esetében ez különösen ironikus, hiszen életében folyamatosan harcban állt a rendszerrel, a színházi struktúrákkal, a középszerrel. Nem nagyon tudott beállni a sorba – és ezért sokszor fizetett is.
Ruttkai Éva, nagy szerelem, nagy viharok
Latinovits magánélete legalább annyira legendás, mint a pályája. Az Ilyen nagy szerelem című film forgatásán találkozott Ruttkai Évával, és innentől kezdve ők ketten lettek a magyar színházi élet „álompárja” – és egyben az egyik legviharosabb szerelmi története. Nem volt idilli, kisimult kapcsolat: két erős, érzékeny, szenvedélyes ember próbált együtt élni, miközben mindkettőjük élete tele volt premierrel, próbával, forgatással, kritikával, belső démonokkal. Mégis, ha ma visszanézzük közös munkáikat – például a Rómeó és Júlia színpadi
előadását vagy közös filmjeiket –, érezni, hogy valami nagyon mély szövetség volt köztük. Ruttkai Éva élete végéig őrizte Latinovits emlékét, interjúkban, visszaemlékezésekben, gesztusokban. Az ő gyásza is része lett a Latinovits-legendának: annak a történetnek, amelyben a szerelem nem ér véget azzal, hogy az egyik fél meghal.
Balatonszemes, a vonat, a legenda
1976. június 4-én Balatonszemesen halálra gázolta egy gyorsvonat. 44 éves volt. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de a körülmények máig vitatottak: vannak, akik tragikus balesetről beszélnek, mások biztosak az önpusztító szándékban. Az biztos, hogy addigra már hosszú ideje küzdött belső feszültségekkel, depresszióval, szakmai és emberi konfliktusokkal. A veszprémi időszak, ahol színészként és rendezőként is dolgozott, egyszerre volt számára menedék és újabb frontvonal. A halála köré épült legenda – a „színészkirály, aki a sínekre lépett” – egyszerre romantikus és kegyetlen. Könnyű lenne beleszeretni ebbe a drámai képbe, de ha komolyan vesszük az
életművét, inkább azt érdemes látni: egy ember, aki túl sokat akart egyszerre elbírni – magából, a világból, a színházból.
Hagyaték: színházak, díjak, idézetek – és egy hang a fejünkben
Latinovits neve ma már intézmény: róla neveztek el színházat, díjakat, emlékesteket, könyvek, filmek, dokumentumfilmek szólnak róla. A szakirodalom az „új magyar színjátszás és versmondás kiemelkedő egyéniségeként” tartja számon. De a valódi hagyaték nem a márványtáblákon van, hanem nagyon hétköznapi helyeken: amikor valaki Ady-verset mond, és „latinovitsosan” hangsúlyoz; amikor egy fiatal színész azt mondja, hogy nem hajlandó beérni a korrekt játékkal, mert „tétje legyen az estének”; amikor egy néző újranézi a Szindbádot, és rájön, hogy ez a film minden életkorban mást mond – de Latinovits tekintete mindig ugyanúgy talál be. A „színészkirály” kifejezés könnyen giccsessé válhatna, ha nem lenne mögötte ez a mennyiségű munka, kockázat, bukás, újrakezdés, düh, szeretet és szenvedély. Latinovits nem volt hibátlan – de épp ettől lett ennyire emberi. És talán ezért érezzük ma is úgy, hogy kicsit a mi színészünk is: a mi kételyeinket, vágyainkat, dühünket és reményeinket mondta ki helyettünk.
Csizmazia Zoltán
