Van néhány név a magyar irodalomban, amelyhez nemcsak könyvcímek, hanem illatok, tájak, gyerekkori nyarak és első könnyek kapcsolódnak. Fekete István ilyen név.
Ha azt mondjuk: Tüskevár, Vuk, Bogáncs vagy Lutra, szinte mindenki fel tud idézni egy jelenetet, egy mondatot, egy érzést. De ki volt az az ember, aki ennyire mélyen beépült a kollektív emlékezetünkben 1970-ben, ezen a napon hunyt el, 70 évesen az erdész-vadász irodalom egy legnagyszerűbb regélője, aki műveivel sokkal többet adott ennél. Ha az Arcanum Újságok között keresünk rá a nevére, összesen 233 746 találat lelhető fel, amelyből nagyon sok az egykori íróval foglalkozik.
„Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem.
(Fekete István: Búcsú)
Életút: Göllétől a Farkasréti temetőn át vissza a szülőfaluig
Fekete István 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllében, tanító édesapa és szigorú, de szerető édesanya első gyermekeként. Gyerekkorát a Ballagó idő című önéletrajzi regényében idézi fel: kemény nevelés, sok munka, de ugyanakkor a falusi élet szabadsága, a természet közelsége, az első „vadászélmények” már egészen kicsi korától. Az elemi iskola első éveit Göllében járta, majd Kaposvárra került, később pedig a háború sodorta magával: 1917 végén önként bevonult katonának, hadiérettségit tett, és káplárként szolgált. A front, a háború, a veszteség tapasztalata később finoman, de érezhetően ott húzódik sok műve hátterében: a csendes, szinte makacs életigenlés mögött mindig ott a tudás, hogy az élet törékeny. A háború után gazdasági tanulmányokat folytatott: előbb Debrecenben, majd a Magyaróvári Gazdasági Akadémián végzett mezőgazdászként 1926-ban. Innen indul az a pálya, amely első ránézésre távol áll az irodalomtól: Bakócán, majd Ajkán gazdatisztként dolgozott, később a Földművelésügyi Minisztériumban vadászati előadó, majd a Mezőgazdasági Múzeum tudományos kutatója, végül a Halászmesterképző biológus szaktanára lett.
Mégis, éppen ez a „nem irodalmi” élet adta azt a tapasztalatot, amelyből az író Fekete István felépült: a föld, az állatok, a vadászat, a halászat, a paraszti világ, a táj ismerete. Nem könyvtárakból tanulta a természetet, hanem gumicsizmában, hajnali ködben, nádasban gázolva, erdőszélen lesben állva. Magánéletében is csendes, visszafogott ember volt: felesége Piller Edit, két gyermekük született, Edit és István. A családi emlékezések szerint szigorú, de szeretetteljes apa volt, aki ugyanazzal a figyelemmel fordult gyerekei felé, mint ahogy a regényeiben a gyerek- és állatszereplőket rajzolta meg: nem idealizálva, hanem megértve őket. 1970. június 23-án hunyt el Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. De a történet itt nem ért véget: 2004-ben gyermekei döntése alapján szülőfalujában, Göllében újratemették. A ravatalnál ezrek rótták le kegyeletüket, Jókai Anna búcsúzott az olvasók nevében, és a Szent Vendel-kápolna falán emléktábla őrzi nevét. Mintha a sors is úgy akarta volna: az író, aki mindig a falusi, természeti világhoz húzott, végül visszatért oda, ahonnan elindult.
Az íróvá válás: gazdatisztből „erdész-vadász” irodalmár
Fekete István nem klasszikus „irodalmi karriert” futott be. Nem kávéházakból, irodalmi szalonokból érkezett, hanem a szántóföldek, erdők, halastavak világából. Első írásai szakcikkek és vadászélményeket feldolgozó történetek voltak, amelyeket a Nimród vadászújság legendás szerkesztőjének, Kittenberger Kálmánnak küldött. Ezek a publikációk indították el írói pályáját. Az áttörést A koppányi aga testamentuma hozta meg: ezt a történelmi ifjúsági regényt pályázatra írta, és 1937-ben el is nyerte vele az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság díját. A regény izgalmas, fordulatos cselekménye, a morális értékek iránti érzékenysége azonnal felhívta rá a figyelmet. Nem véletlen, hogy később film is készült belőle, és generációk nőttek fel rajta. A Zsellérek című regényével 1939-ben újabb pályázatot nyert: a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű pályázatának első díját. Ez a mű már a paraszti világ társadalmi feszültségeit, a földhöz kötöttség, a kiszolgáltatottság és a méltóság kérdéseit járja körül. Nem szociográfia, hanem mélyen emberi, sorsközpontú próza, amelyben a táj és az emberek sorsa elválaszthatatlanul összefonódik. 1940-ben jelent meg a Csi című állattörténete, „Történet állatokról és emberekről” alcímmel. Ezzel talál rá arra a hangra és témára, amely később világhírűvé teszi: az állatok szemszögéből, de az emberi lélek mélységeit is érintve mesélni. Innen vezet az út Bogáncshoz, Lutrához, Vukhoz, Huhoz és a többi állatregényhez, amelyekben az állatok nem „emberesítve” jelennek meg, hanem saját törvényeik szerint, mégis átjárót nyitva az emberi erkölcs, felelősség és szeretet kérdéseihez.
A Tüskevár és a Téli berek: egy nyár, ami sosem ér véget
Ha egyetlen könyvvel kellene jellemezni Fekete Istvánt, a legtöbben a Tüskevárt mondanák. A regény 1957-ben jelent meg, és két nyolcadikos fiú, Tutajos (Ladó Gyula Lajos) és Bütyök (Pondoray Béla) nyári vakációját meséli el a Kis-Balaton nádasai között, Matula Gergely, az öreg pákász „iskolájában”. A Tüskevár első ránézésre ifjúsági kalandregény: csónakázás, halászat, madárles, vihar, titokzatos romok, nádasok, éjszakai őrködés. De valójában fejlődésregény, beavatástörténet. A két városi fiú – különböző társadalmi háttérrel, más-más családi terhekkel – a berekben tanulja meg, mit jelent felelősséget vállalni, bízni, figyelni, csendben lenni, észrevenni a látszólag jelentéktelen részleteket. A természet itt nem díszlet, hanem tanító: a vihar, a köd, a madarak vonulása, a víz állapota mind-mind üzenetet hordoz. Matula alakja külön fejezetet érdemelne a magyar irodalomban. Nem szent, nem idealizált „öreg bölcs”, hanem szikár, szófukar, néha kemény, de végtelenül igazságos ember, aki nem magyaráz, hanem hagyja, hogy a fiúk a saját bőrükön tanuljanak. A legenda szerint Matula figurája már egy korábbi elbeszélésben, az Egy csillag van csak az égen… című írásban is feltűnik, és Fekete István több valós pákász alakját gyúrta össze benne.A regény keletkezéstörténete is beszédes: Fekete István már 1953-ban foglalkozott egy „kisbalatoni regény” gondolatával, de a munka, az időhiány és egy betegség miatt többször félretette.
Végül 1956 tavaszán a Diás-szigeti alkotóházban írta meg a mű nagy részét. Az első változat még Matula bácsi iskolája címen futott, csak később lett belőle Tüskevár. A folytatás, a Téli berek 1959-ben jelent meg. Ugyanaz a világ, ugyanazok a szereplők, de más fénytörésben: a nyár helyett a tél, a vakáció helyett a visszatérés, a gyerekkor helyett a lassú felnőtté válás. A két regény együtt egy olyan belső utat rajzol ki, amelyben a természet szeretete és tisztelete elválaszthatatlan az emberi jellem formálódásától. Nem véletlen, hogy a Tüskevár 2005-ben A Nagy Könyv szavazáson Magyarország 12 legnépszerűbb könyve közé került. Ez nem csupán nosztalgia: a regény ma is működik, mert a benne lévő kérdések – hogyan találja meg egy kamasz a helyét a világban, mit jelent felelősséget vállalni, hogyan lehet együtt élni a természettel – ma is érvényesek.
Vuk, Bogáncs, Lutra, Kele – amikor az állatok tükröt tartanak
Fekete István állatregényei külön univerzumot alkotnak. Nem „cukiságirodalomról” van szó, hanem nagyon is komoly, sokszor kegyetlen, de mélyen emberséges történetekről. A Bogáncs (1957) egy pumi kutya és gazdája, a juhász története. A regényben a hűség, a szabadság, a kötődés és az elengedés kérdései jelennek meg. Bogáncs nem idealizált „jó kutya”: makacs, önfejű, de éppen ettől élő. A történet egyik legfájdalmasabb rétege az, hogy a hűség nem mindig jutalmazott, és a szeretet sem mindig elég a boldogsághoz – mégis, az ember és állat közötti kapcsolat valami mélyen igazat mond rólunk. A Lutra egy vidra regénye, a vízhez kötött élet minden szépségével és veszélyével. A folyók szabályozása, az élőhelyek pusztulása, az emberi beavatkozás következményei mind ott vannak a háttérben, jóval azelőtt, hogy a „környezetvédelem” szó közhellyé vált volna. Lutra sorsa egyszerre egy konkrét állat története és egy egész élővilág sűrített drámája. A Kele egy gólya regénye: vonulás, fészek, hűség, visszatérés. A gólya, amely a magyar falusi táj egyik ikonikus madara, itt személyiséget kap, de nem emberi tulajdonságokkal „felöltöztetve”, hanem a saját ösztönei, törvényei szerint. A regény mögött ott a vándorlás, a hazatalálás, az otthonkeresés nagy metaforája.
És persze Vuk, a kis róka története, amelyet a rajzfilm tett végképp halhatatlanná. A regény 1965-ben jelent meg, és egy árva rókakölyök felnövését, bosszúját, majd beilleszkedését meséli el. Vuk világa egyszerre vad és játékos, kegyetlen és gyengéd. A rókák és az ember konfliktusa nem fekete-fehér: a vadászat, a préda, a túlélés kérdései mindkét oldalon jelen vannak. Vuk alakja mégis azt üzeni: a gyengeségből is lehet erő, a veszteségből is lehet újrakezdés. Ezekben a regényekben az a legkülönösebb, hogy miközben állatokról szólnak, talán az egyik legpontosabb, legőszintébb emberképet adják a magyar prózában. Fekete István nem moralizál, nem prédikál; egyszerűen megmutatja, hogyan működik egy erdő, egy nyáj, egy rókacsalád, és közben az olvasó ráismer saját félelmeire, vágyaira, gyengeségeire.
Díjak, hivatalos megítélés és a kommunista korszak ellentmondásai
Fekete István József Attila-díjas író: 1960-ban kapta meg ezt a rangos elismerést, amely a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb díja. Emellett a Munka Érdemrend arany fokozatával, valamint a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével is kitüntették. Halála után a Magyar Örökség díjjal is elismerték életművét, jelezve, hogy munkássága a nemzeti kulturális kincs része. A kommunista rendszerrel való viszonya azonban nem volt egyszerű. A háború után, különösen az 1948–49-es fordulatot követően, a „régi világot” ábrázoló, paraszti és vadászvilágot bemutató irodalom gyanússá vált. Fekete István művei egy időre háttérbe szorultak, több kézirata nem talált kiadóra, és csak szakkönyvein – például a Halászat című munkáján – keresztül tudott visszatérni a könyvpiacra az 1950-es évek közepén. Érdekes ellentmondás, hogy miközben a hivatalos ideológia nem mindig tudott mit kezdeni az általa képviselt világgal, az olvasók rajongtak érte. A statisztikák szerint 2002 decemberéig legalább 8,7 millió példányban adták ki műveit magyar nyelven, könyvei tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban
jelentek meg. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írójaként tartják számon. Ez a kettősség – hivatalos fenntartások, óvatos elismerés, ugyanakkor óriási olvasói szeretet – jól mutatja, hogy Fekete István valójában a „néma többség” írója volt. Nem a politikai viták terepén mozgott, hanem ott, ahol a gyerekek először találkoznak egy rókával, egy vidrával, egy nádas csendjével.
És ez a tér sokkal tartósabbnak bizonyult, mint bármelyik ideológia. Fekete István körül – mint minden nagy író körül – legendák szövődtek. Az egyik visszatérő motívum, hogy mennyire „csendes” író volt: nem kereste a nyilvánosságot, nem volt hangos közéleti szereplő. Inkább a munkájával, a kézirataival, a természetben töltött óráival volt elfoglalva. A róla szóló visszaemlékezések szerint szerény, zárkózott, de melegszívű ember volt, aki jobban érezte magát egy erdei tisztáson, mint egy pódiumon. A másik érdekes szál a Kittenberger Kálmánhoz fűződő kapcsolata. Nemcsak szakmai mentor volt számára, hanem szellemi társ is: a vadászat, az állatok, az afrikai és magyar tájak iránti szenvedélyük összekötötte őket. Nem véletlen, hogy később Fekete István megírta Kittenberger Kálmán élete című könyvét is, mintegy tiszteletadásként annak az embernek, aki elindította az írói pályán. A Tüskevárhoz is kapcsolódnak „helyszín-legendák”: sokan keresik a regénybeli Tüskevár „valódi” megfelelőjét.
Bár létezik Tüskevár nevű település Veszprém vármegyében, a kutatások szerint a regénybeli helyszín inkább a Zala vármegyei Zalavár környékéhez köthető, a Kis-Balaton világához. Fekete István levelezésében is utal arra, hogy a környéken élő Dalányi József segítette információkkal, és vele együtt járta be a vidéket. És ott van az újratemetés története 2004-ből: a göllei ravatal, a hintón vitt hamvak, a falusi temető, a Szent Vendel-kápolna. Ez a gesztus – visszavinni az írót a szülőfalujába – szimbolikusan is lezár egy kört. Az az ember, aki egész életében a falusi, természeti világot írta meg, végül abban a közegben találja meg végső helyét, amelyet annyira szeretett. Ha ma végignézünk a magyar irodalmi kánonon, Fekete István helye különleges. Nem a „magas irodalom” klasszikus vitáinak középpontjában áll, mégis generációk alapélményei kötődnek hozzá. Az ő könyvei voltak sokak számára az első „igazi” regények, amelyeket önállóan, lelkesedéssel olvastak végig.
Öröksége több rétegű
Az egyik a természethez való viszony. Fekete István nem romantizálja a természetet, nem idilli képeslapokat fest. A berekben vannak szúnyogok, sár, hideg, veszély; az erdőben van halál, ragadozó, éhezés. Mégis, ebből a világból sugárzik valami mély tisztelet: a természet nem alattvaló, hanem partner, sőt, sokszor tanító. Ez a szemlélet ma, az ökológiai válság korában különösen aktuális. A másik réteg az erkölcsi világ. Hősei – legyenek gyerekek vagy állatok – mindig döntések előtt állnak. A hűség, a becsület, a felelősség, a gyávaság, a bátorság, az önzés és az önfeláldozás kérdései nem elvont erkölcstanban jelennek meg, hanem nagyon is konkrét helyzetekben: elengedek-e egy sebesült állatot, vállalom-e a hibám következményeit, kiállok-e a gyengébb mellett.
A harmadik örökség az olvasás szeretete. Fekete István nyelve egyszerű, tiszta, mégis költői. Nem terheli túl a mondatokat, nem akar „szépen írni”, mégis szinte minden sora mögött ott a táj, a fény, a szagok, a hangok. Ez a fajta természetes, áramló próza ideális kapu a fiatal olvasók számára: nem riaszt el, hanem behív. És végül: az a tény, hogy művei ma is újra és újra megjelennek, filmek, rajzfilmek, színházi adaptációk készülnek belőlük, azt mutatja, hogy nem pusztán „régi szép idők” nosztalgiájáról van szó. Fekete István történetei arról szólnak, hogyan lehet embernek lenni egy világban, ahol az erősebb gyakran eltiporja a gyengébbet – és mégis, van helye a jóságnak, a figyelemnek, a csendes, kitartó szeretetnek.
1970. június 23-án hajnali fél háromkor érte a végzetes szívroham. Testét először június 25-én a Farkasréti temetőben helyezték nyugalomra. Az özvegye által írott levél a következőket tartalmazza: „A szívroham megállította szívét, melyben csak jóság és szeretet volt. A szívével írt, a szíve vitte el.” A gölleiek maroknyi anyaföldet vittek a farkasréti sírra. Haláláról rövid hírben, rövid méltatással emlékeztek meg a napilapok. Az Élet és Irodalom hasábjain Hárs László emlékezett: „Az Ő világa nem a káoszból, az alaktalan gomolygásból, hanem az összhangból keletkezett.” Veres Péter ezt mondta róla: „Ha a Kelét angolszerző írja, rögtön szárnyra kapta volna a világhír, mert hűségesebb krónikása az állatvilágnak Kiplingnél.” Érdemes idézni a Magyar Nemzet nekrológjából is, amelyet Ruffy Péter írt: „Elment körünkből egy természetrajongó, a nagy csendek és barangolások embere, ifjak és halászok barátja, puha gyalogutak, erdei fények kedvelője, a sajátos sorsú író, Fekete István.”
Csizmazia Zoltán
