Van az a hang a magyar irodalomban, amit ha elolvasol két mondatban, azonnal felismered. Picit csípős, nagyon emberi, gyerekszemmel néz a világra, de közben pontosan tudja, milyen bonyolultak a felnőttek.
Ez Janikovszky Éva hangja. Kossuth- és József Attila-díjas író, szerkesztő, a magyar gyerekirodalom egyik legfontosabb alakja, akinek mondatai egyszerűek, de sosem egyszerűsítők. Az Arcanum Újságokadatbázisában összesen 10 835 találat van a nevére, ami szintén bizonyítja, milyen népszerűv olt az írónő.
Gyerekkor Szegeden – könyvek, zsidó negyed, „Kisapa”
Janikovszky Éva születési anyakönyve szerint Kucses Éva Etelka Nanetta néven látta meg a napvilágot 1926. április 23-án Szegeden, egy jómódú, zsidó értelmiségi családban. A Bartos család házában nőtt fel, a szegedi „zsidó negyedben”, a régi és az új zsinagóga szomszédságában, ahol a nagyszülőknek papír- és könyvkereskedésük volt. Nem túlzás azt mondani, hogy gyerekkora szó szerint könyvek között telt: a nagyapa boltjában Móra Ferenc is gyakori vendég volt, a polcokon irodalom, papíráruk, történetek. A szülei viszonya idővel megromlott, édesanyja újra férjhez ment Donászy (Dunszt) Kálmánhoz, a költőhöz, újságíróhoz, politikushoz, akit Éva „Kisapának” hívott. Ő volt az, aki naplóírásra biztatta, aki észrevette, hogy ez a lány nemcsak beszélni, hanem írni is tud. A többgenerációs családmodell, a nagyszülők, a bolt, a zsidó negyed, a háború árnyéka – mindez később visszaköszön a mondataiban: a gyerekek és felnőttek közötti feszültség, a kimondott és kimondatlan dolgok finom rajza.
Nevek, tanulmányok, első lépések az irodalomban
Az ő élete már a névvel elkezdett történet lenni. Születéskor Kucses Éva, később – egyetemi évei alatt – Kispál Éva, majd férje nevét felvéve lett az a Janikovszky Éva, akit ma ismerünk. Első gyerekkönyvét, A víz körforgását még Kispál Évaként publikálta, csak 1960-tól jelentek meg művei Janikovszky néven. Szegeden filozófiát, néprajzot, magyar és német irodalmat hallgatott, majd Budapesten pszichológiát, szociológiát, politikai gazdaságtant. 1950-ben tanári diplomát szerzett. Ez a háttér nagyon jól látszik a szövegein: filozófiai érzékenység, pszichológiai pontosság, társadalmi reflexió – mindez úgy, hogy közben egy gyerek szájába adja a mondatot, és ettől lesz egyszerre vicces és fájdalmas. Az első munkahelye a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium volt, a Nevelésügyi Főosztályon dolgozott, ahol találkozott Szabó Magdával – ebből a találkozásból életre szóló barátság lett. Később az Ifjúsági Kiadónál, majd a Móra Ferenc Könyvkiadónál dolgozott, előbb lektorként, majd ifjúsági szerkesztőként, végül főszerkesztőként. Ő volt az, aki kéziratokat olvasott, döntött, hogy mi jelenjen meg, és közben maga is írt.
A Móra és a gyerekirodalom – szerkesztő, aki írókat „nevelt”
Janikovszky nem csak saját könyveivel írta át a gyerekirodalom térképét. A Móra Kiadó főszerkesztőjeként olyan szerzők kéziratait gondozta, mint Lázár Ervin, Fekete István, Békés Pál, SzabóMagda. Nemcsak „jó írókat” választott, hanem kiállt azok mellett, akik épp nem voltak kedvencek a rendszer szemében: üldözött, tiltólistás szerzőknek segített, hogy mégis eljussanak az olvasókhoz. Ez a szerkesztői munka nagyon szépen rímel arra, ahogyan a gyerekekről írt: mindig az emberség volt a középpontban. Nem véletlen, hogy később kultúrdiplomáciai feladatokat is vállalt, az IBBY (International Board on Books for Young People) magyar szekciójának elnökeként, az UNICEF Magyar Nemzeti Bizottság elnökségi tagjaként, majd a Staféta Alapítvány elnökeként sokat tett a hátrányos helyzetű gyerekekért. Nem csak könyveket írt róluk – konkrétan dolgozott értük. A „legismertebb alakításai” – könyvek, amelyekben a gyerek beszél, de a felnőtt is érti Nála az „alakítás” nem filmszerepet jelent, hanem azt, ahogyan egy gyerek hangján eljátszik egy egész családi dinamikát. Ha végiggondoljuk a legismertebb könyveit, mindegyikben van egy gyerek, aki beszél, kérdez, kommentál – és közben a felnőttek világa is lelepleződik. Nem véletlenül váltak klasszikussá olyan címek, mint Ha én felnőtt volnék, Kire ütött ez a gyerek?, Már óvodás vagyok, Már iskolás vagyok, Örülj, hogy lány!, Örülj, hogy fiú!, Mosolyogni tessék!, Égigérő fű, De szép ez az élet!, vagy a naplóformában megírt Naplóm, 1938–1944. Ha elolvasol egy jelenetet a Kire ütött ez a gyerek?‐ből, rögtön érzed, mi a trükkje: a gyerek hangja egyszerre naiv és brutálisan őszinte. Nem érti, miért mondanak mást a felnőttek, mint amit csinálnak. Nem érti, miért kell „jól viselkedni”, ha a felnőttek sem mindig viselkednek jól. És közben te, felnőtt olvasó, pontosan tudod, hogy ez rólad szól.
A Ha én felnőtt volnék különösen szép példa: a gyerek elképzeli, milyen lenne, ha ő lenne a felnőtt, és sorra veszi, mit csinálna másképp. A humor itt nem dísz, hanem fegyver: mosolyogsz, de közben kicsit szégyelled magad, mert rájössz, hogy a gyerek logikája sokszor tisztább, mint a sajátod. Az Égigérő fű már egy másik szint: ifjúsági regény, amelyből film is készült. A történet egy budapesti bérház udvarán játszódik, gyerekek, felnőttek, hétköznapi konfliktusok, és az a bizonyos „égigérő fű”, ami egyszerre jelenti a gyerekkor szabadságát és azt, hogy minden lehetségesnek tűnik. A filmváltozatot Palásthy György rendezte, és generációk nőttek fel rajta. Ami igazán különleges: ezek a könyvek nem „csak” gyerekeknek szólnak. Felnőttként olvasva is működnek, sőt néha még jobban. A gyerek mondatai tükörként működnek: visszaverik a felnőtt világ ellentmondásait, és közben megmutatják, mennyire vágyunk arra, hogy valaki kimondja helyettünk az egyszerű igazságokat.
Réber László és a vonal, ami mellé odaállt a mondat
Janikovszky szövegei szinte elválaszthatatlanok Réber László rajzaitól. Ő volt az az illusztrátor, aki egyetlen vonallal tudott karaktert rajzolni: hosszú orr, kicsit görnyedt hát, nagy szemek – és máris ott áll előtted a „tipikus” apuka, anyuka, gyerek. Janikovszky kevés szóval írt, Réber egyetlen vonallal rajzolt, és együtt olyan vizuális-verbális világot teremtettek, ami máig védjegy. Ha kinyitsz egy Janikovszky-könyvet, azonnal érzed ezt a harmóniát: a szöveg ironizál, a rajz rátesz még egy réteget. Nem harsány humor ez, inkább finom, csöndes mosoly – olyan, mint amikor egy családi ebédnél valaki félhangosan megjegyez valamit, amit mindenki tud, de senki nem mond ki.
https://adt.arcanum.com/hu/view/NepszavaSajtofotok-2002
Díjak, elismerések – amikor a világ is észreveszi, hogy ezek a mondatok nem öregszenek
Janikovszky Évát nemcsak az olvasók szerették, hanem a szakma és a különböző szervezetek is. A díjlistája hosszú, de mögötte mindig ugyanaz a lényeg: gyerekekért végzett munka, irodalmi minőség,emberség.
József Attila-díj (1977): az egyik legfontosabb magyar irodalmi díj, amellyel írói munkásságát ismerték el.
Ifjúsági Díj (1979): az Állami Ifjúsági Bizottság adományozta, kifejezetten a fiatalokért végzett munkájáért.
SZOT-díj (1985): „kimagasló munkájáért és a munkásművelődés segítéséért” – már ez a megfogalmazás is mutatja, hogy nem csak gyerekkönyveket írt, hanem tágabb kulturális szerepet vállalt.
Mosolyrend lovagja (1988, Lengyelország): olyanoknak adják, akik különösen sokat tettek a gyerekek boldogságáért. Szép, hogy egy magyar írónő kapta meg, aki mondataival mosolyt csalt gyerekek és felnőttek arcára.
Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1996) és Középkeresztje (2002): állami kitüntetések, amelyek az irodalmi és gyermekvédelmi munkáját ismerték el.
Kossuth-díj (2003): a legmagasabb magyar állami művészeti elismerés, amelyet már nagybetegen
vett át, nem sokkal halála előtt.
Emellett rengeteg más díj: Deutscher Jugendbuchpreis (német gyerekkönyv-díj), Greve-díj Hamburgban, Budapestért Díj, Móra-díj, IBBY Év Gyermekkönyve Díj – mind azt jelzik, hogy nemcsak itthon, hanem külföldön is értették, mennyire különleges az a hang, amivel a gyerekekről és felnőttekről írt. Szép, hogy ő maga élete legnagyobb elismerésének nem egy állami díjat tartott, hanem azt a pillanatot, amikor egy kislány megkérdezte tőle: „Éva néni, maga tényleg ismeri az én anyukámat?” – mert annyira pontosan írta le a könyvben. Ez mindent elmond arról, hogyan gondolkodott a sikerről.
Magánélet – házasságok, barátságok, család
Janikovszky Éva magánélete sem volt „mesekönyv-szerű”, inkább nagyon is valóságos. Tizenkilenc évesen férjhez ment dr. Fábián Ferenchez, de a házasság hamar megromlott, ekkor költözött Szegedről Budapestre. Második férje Janikovszky Béla lett, akivel 1952-ben házasodtak össze, fiuk, Janikovszky János 1955-ben született – ma a Móra Kiadó Zrt. elnöke. Élete során szoros barátságokat ápolt: Szabó Magdával való kapcsolata legendás, nemcsak szakmai, hanem mély emberi kötelék volt. Szerkesztőként és írótársként is sokaknak volt támasz: Lázár Ervin, Fekete István, Békés Pál – mind olyan nevek, akik mögött ott állt egy szerkesztő, aki hitt bennük. Betegsége sokáig kísérte: rákbetegségben hunyt el 2003. július 14-én, 77 évesen, Budapesten. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, és van egy gyönyörű, nagyon „janikovszkys” részlet: sírján a régi, szeretett írógépének, „Mercedesnek” a szobra látható. Mintha azt mondaná: az élet elmúlik, de a mondatok itt maradnak.
Legendák, történetek – az írónő, aki nem hitt a „boldogságra született emberben”
Az egyik legszebb, róla szóló idézet a fiától származik: „...anyámnak az ad erőt, hogy ő sose hitte, hogy az ember boldogságra született. Csak én hittem. Ő úgy gondolta, hogy helyt kell állni az életben, végezni kell a dolgunkat, kötelességeink vannak és feladataink, s ha megfelelünk mindennek, az maga az öröm.” Ez a szemlélet nagyon szépen látszik a könyveiben: nem ígér könnyű életet, nem mondja, hogy minden jó lesz, csak „pozitívan kell gondolkodni”. Inkább azt mondja: az élet néha nehéz, néha igazságtalan, de ha tesszük a dolgunkat, ha szeretünk, ha próbálunk emberségesek lenni, abban van valami mély öröm. Legendák keringenek arról, mennyire pontosan figyelte az embereket. A gyerekek mondatait, a felnőttek félmondatait, a családi veszekedéseket, a kibéküléseket. Nem véletlen, hogy sokan úgy érezték: „ez a könyv rólunk szól”. A gyerekekhez való viszonya nem volt cukormázas. Nem idealizálta őket, nem csinált belőlük kis angyalokat. Tudta, hogy a gyerekek is tudnak kegyetlenek lenni, önzők, dacosak – de közben azt is tudta, hogy a világuk logikus, csak másképp. Ezért tudott úgy írni róluk, hogy közben a felnőttek is magukra ismertek.
Hagyaték – mit hagyott ránk Janikovszky Éva?
Irodalmi örökség: Több mint harminc könyv, kétmilliónál is több eladott példány, harmincöt idegen nyelvre lefordított művek – ez a számszerű része. De a lényeg az, hogy ezek a könyvek ma is működnek. Nem avultak el, nem „régi gyerekkönyvek”, hanem olyan szövegek, amelyekben a mai gyerekek is magukra ismernek, és a mai felnőttek is. Gyerekirodalom mint komoly irodalom: Janikovszky egyik legnagyobb hagyatéka az, hogy a gyerekirodalmat kiemelte a „kedves kis mellékág” státuszból. Nála a gyerekkönyv nem „kisebb irodalom”, hanem nagyon is komoly terep: itt beszélünk a családról, hatalomról, igazságról, szeretetről, félelemről. És ha ezt jól csináljuk, az nemcsak a gyerekeknek jó, hanem a felnőtteknek is. Emberi örökség: Az UNICEF, az IBBY, a Staféta Alapítvány – mind azt mutatják, hogy ő nemcsak „író volt”, hanem olyan ember, aki felelősséget érzett a gyerekekért, különösen azokért, akiknek kevesebb jutott.
Ez a fajta felelősség ma is nagyon hiányzik, és ezért fontos, hogy az életművét ne csak irodalmi, hanem társadalmi szempontból is nézzük. A mondatok, amelyek nem öregszenek: Talán ez a legszebb része a hagyatékának: vannak szerzők, akiknek a mondatai egy korszakhoz kötődnek, és vannak, akiknek a mondatai időtlenek. Janikovszky Éva az utóbbiak közé tartozik. Ha ma elolvasod, hogy „nálunk az a baj, hogy apukám is túl van terhelve, anyukám is túl van terhelve, meg a Bori is túl van terhelve, de ehhez én még kicsi vagyok”, akkor pontosan érzed, hogy ez 2026-ban is ugyanúgy igaz.
Csizmazia Zoltán
