A néhai pártfőtitkár éppen aznap halt meg, amikor a bíróság megsemmisítette Nagy Imre és társai ítéletét. A pontosan 32 évvel ezelőtt, július 14-én megtartott temetésen apját fájdalmasan siratta fogadott lánya is, akinek létezéséről a mai napig szinte senki sem tud. Az Arcanum természetesen róla is őriz információt.
Hajnaltól jöttek mindenhonnan, hogy elköszönjenek
A Hajdú-Bihari Napló beszámolója szerint négyen mondtak gyászbeszédet, melyeket az újság szó szerint közölt. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára és Nyers Rezső, az MSZMP elnöke a ravatalnál, a sírnál pedig Straub F. Brúnó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnöke, valamint Kolláth Pál, aki az Angyalföldi Hajógyár lakatos csoportvezetője volt. Részletes leírást találunk, hogy kik és milyen minőségükben voltak jelen, hogyan haladt a gyászmenet, és hatalmas érdeklődés jellemezte az utca emberét.
„Ravatal a KB-székházban. A végső tiszteletadás napján már a hajnali órákban budapestiek és vidékről érkezettek sokasága várakozott, hogy személyesen búcsúzhasson el a magyar történelem utóbbi évtizedeinek kiemelkedő politikusától. Nem volt még hét óra, amikor megnyitották a székház kapuját a tisztelgők előtt, akik 13 óráig helyezhették el a kegyelet virágait a fekete bársonnyal letakart ravatal előtt.” (Hajdú-Bihari Napló, 1989 07. 15.)
„Ez az általános és széles körű, önkéntes és szívből jövő tiszteletadás nem képes ugyan megszüntetni a magyar kommunisták, a Magyar Szocialista Munkáspárt tagságának mélységes fájdalmát, nem pótolhatja a mérhetetlen veszteséget, de elviseléséhez erőt és vigasztalást ad. A gyász komorságát emlékezéssé szelídíti.” – mondta Grósz Károly a néphez szólva. Straub F. Brúnó „több dinamikus” Kádár szükségességéről beszélt: „A párt megújulása, melyen egy emberöltőn át dolgozott, nem egy, de több fiatalos, dinamikus, tettre kész Kádár Jánost igényel ma is. Céljaink eléréséhez olyan vezetők kellenek, akik nem felejtik el, honnan jöttek, kikért dolgoznak, hová és kikkel akarnak elérni, olyanok, mint ön, Kádár elvtárs.” (Hajdú-Bihari Napló, 1989 07. 15.)
„Egy cédula járt kézről kézre, az tudatta a friss hírt: meghalt Kádár.”
„1989. július 13-14. A nyolc nappal korábban elhunyt Kádár János felravatalozása a Jászai Mari téren, és temetése a Mező Imre (ma: Fiumei) úti temetőben” – olvashatjuk az összefoglalót a Fotóriporter című folyóiratban, húsz évvel Kádár halála után. A fényképek mellett olyan részletek is előkerülnek, mint például az, hogy miként értesültek a Legfelsőbb Bíróságon a pártvezér haláláról.
„1989. július 6-a a magyar história misztikus napja. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa három héttel az igazi, az össznépi, a politikai rehabilitáció után - sokszorosan megkésett - jogi elégtételt nyújtott a Nagy Imre-per bitófára juttatott áldozatainak. Kimondta: az egykori ítélet minden ízében megalapozatlan és törvénysértő volt. A krónikák shakespeare-i sorstragédiai fordulatként jegyezték fel, hogy miközben a bíróság éppen indokolta ítéletét, a tárgyalóteremben izgatott mozgolódás kezdődött. Egy cédula járt kézről kézre, az tudatta a friss hírt: meghalt Kádár.” (Fotóriporter, 2009. 2. szám)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
„Találkozásaink Kádár Jánossal”
A temetés napján a Veszprémi Napló egy hosszú összeállítással emlékezett a pártfőtitkárra. Ezek a sorok ma már nevetségesnek tűnhetnek, akkor viszont a tisztelet hangjai voltak. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a bevezető sorokban már említik a főtitkár - többféle szempontból is - ellentmondásos szerepét.
„Életművét, politikai pályáját ma meglehetősen ellentmondásosan ítélik meg világszerte, de országon belül is. Egyetértve egyik alább közölt írásunk gondolatával, erre a megítélésre a történelem lesz majd leginkább hivatott. Véleményünk, gondolatunk személyéről, politikai törekvéseiről, sikereiről, kudarcairól, persze mindannyiunknak lehet. …Egy biztos, az egyszerű emberek körében népszerű volt. Egyszerűsége, emberi tisztessége bizalmat, rokonszenvet keltett.” (Veszprémi Napló, 1989. 07. 14.)
„Talán 1973-ban történt. Kádár János a szokásos országjárása közben a nemesvámosi termelőszövetkezetbe is ellátogatott. A Babos csárda (ma vámosi Betyár csárda) udvarán fejeződött be a program, ahol a párt első titkára felgyűrt ingujjal - júniusi kánikulában —, éppen egy jókora szendvicset fogyasztott, amikor egy fiatal újságíró kolléga a következő kérdést intézte hozzá:
- Kádár elvtárs! Ön már nem tartozik a tinédzser korosztályhoz. Mi az oka annak, hogy ennék ellenére ilyen fáradhatatlanul dolgozik a béke ügyén? Kádár János végigmérte a kérdezőt, lassan az asztalra tette a szendvicset, és nagy komolyon csak annyit mondott:
- Nézze, fiatal kolléga! Ennek az az oka, hogy ha ez a két nagyhatalom fölöttünk összeveszekszik, akkor az, ami köztük ide lehullik, az nekünk sok lesz…” (Veszprémi Napló, 1989. 07. 14.)
A Pápai Húskombinátban tett látogatása is az emlékezetes pillanatok között szerepel.
„Boros Jenő nem is a menüre emlékszik, hanem arra a figyelemre, hogy Kádár János félrevonta, és arra kérte, kísérője, meglehet, a gépkocsivezetője volt, diétázik, valami könnyebb étel kellene neki. A „húsos vállalatnál” hamarosan diétás ételt kreáltak neki.” (Veszprémi Napló, 1989. 07. 14.)
„Azt mondta nekem, te vagy az én örökösöm”
A temetés további részletei után kutatva meglepő találatra bukkanunk az Arcanumban. A Mozgó Világ egyik 1992-es számában, egy önmagát Kádár János fogadott lányaként aposztrofáló, ötvenes nő beszámolóját olvashatjuk. A Kovács Györgyi és Tódor János által jegyzett Prostik, stricik, nepperek - Tudósítások a magyar Harlemből című riport megdöbbentő részleteket tartogat a nő életéről. A történet szerint a már fogantatásában determinált sorsú kislány még úgy sem tudta elkerülni az utca zord világát, hogy „nevelőapja” maga Kádár János volt.
„- Olvastátok a Negyven évet? - kérdezi tőlünk Mariann, az öreg prosti, amikor Ursula bemutat egymásnak bennünket. - Én vagyok Kádár János fogadott lánya. Az én segítségemmel szökött meg a szegedi börtönből. Az apám volt a szobaparancsnok a cellában, ahol együtt ült Kádárral. Nagyon jó ember volt az édesapám, Kádár János is szerette.
… - Szóval, édeseim, képzeljétek el a következőket. Tizenegy éves voltam, amikor apámnak ez a két tiszttársa elvitt motorozni. Egy elhagyott helyen az erdőben kikötöttek egy fához, és elkezdtek erőszakoskodni velem. Próbáltam védekezni, kiabálni, amennyire tudtam, de ez nem segített volna rajtam. Az volt a szerencsém, hogy meghallotta valaki a kiabálásomat, és odajött. Az apám egy év leforgása alatt mind a kettőt megölte. Így állt bosszút értem. Évekig nem tudtam, hogy börtönben van.
… egy régi újságot találtam. Ebből tudtam meg, hogy az apám megölte azt a két embert, és Szegeden ül a börtönben. Fogtam magam, és másnap elutaztam hozzá. Ott ismertem meg Kádár Jánost, és mivel nagy volt a korkülönbség köztem és közte, lányává fogadott, és megígérte apámnak, hogy gondomat fogja viselni. Kaptam nyugdíjat is, de Grósz Károly elvette. Pedig miniszter vagyok. Még a számítógépben is szerepelek, ahol a fejeseket nyilvántartják, és még fénykép is van ott rólam. A múltkor is igazoltatni akart két rendőr itt a körúton, de amikor mondtam, hogy én egy miniszter vagyok, udvariasan tisztelegtek, és szó nélkül elmentek.” (Mozgó Világ 1992. 4. szám – Szociográfia)
Fotóriporter, 2009. 2. szám (Kádár felesége, Tamáska Mária a temetésen)
„Mit mondjak? Nagyon fáj nekem, hogy meghalt a nevelőapám, jó ember volt. Még a halálos ágyán is azt mondta, hogy nem tudok addig meghalni, míg a lányomat, Zsuzsit nem látom még egyszer. Meg is kerestek az emberei és elvittek hozzá, a halálos ágyához. Elbúcsúztunk egymástól. Azt mondta nekem, te vagy az én örökösöm, ne törődj semmivel, te itt királynő vagy, Zsuzsi. Ilyen szépen búcsúzott tőlem, és még megtett miniszternek. Ezután egy hét sem telt el, és meghalt szegény. Ott voltam a temetésén, persze nem így - mutat végig loncsos haján és ruháján -, hanem szépen kiöltözve rózsás ruhában és kalapban. Ráborultam a sírjára, és akkor elvonszoltak onnan, mert én őszintén megsirattam. Biztos láttátok a tévében is! - folytatja zokogva Mariann, alias Csutka Zsuzsi.”
… Élettársam, az most is van. De hát az én nagy bánatom mégiscsak az, hogy árva vagyok, mert meghalt Kádár János, a nevelőapám. Azóta főleg csak baj ért, mert most szombaton is megvertek, elszedtek tőlem hatezer forintot. De hagyjuk - mondja zokogva, ám a következő percben már mosolyog. Kinyitja a retiküljét, papírzsebkendőt vesz elő, kifújja az orrát. Aztán a tükrében megnézi magát, megigazítja a haját, mert észrevette, hogy a szomszéd asztalnál ülő férfi stíröli őt. A véletlenül kirántott kondomot visszarakja a retiküljébe, elköszön, és csábos mosollyal, imbolyogva elindul a kijárat felé.” (Mozgó Világ 1992. 4. szám – Szociográfia)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
