A 2004-es szökőár óta pontosan tudjuk, mit jelent, amikor a tenger mélyén elmozdulnak egymás mellett a tektonikus lemezek. A jól dokumentált természeti csapáshoz hasonlót azonban 1960-ban is átélhettek a Csendes-óceán partjainál. Az adatbázisban annak néztünk utána, mik történtek május 26-án. Az egyik Renault fiú halála és az ausztrál Nemzeti bocsánatkérés napja is mára esik.
1903: Marcel Renault meghal autóbalesetben
A Renault fivérek már megalapították autógyárukat, amikor Marcel részt vett az első (és egyben utolsó) alkalommal megrendezett Párizs-Madrid autóversenyen. 1903. május 24-én egy kanyarban a kocsija fának csapódott és árokba borult. A kocsiból kirepülő Marcel olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy 2 nap múlva meghalt. A verseny nem csak Renault halálát követelte: néhány óra alatt hat versenyző, egy járókelő és három néző halt meg, rengeteg súlyos sérülést is elszenvedtek az érintettek, ezért a francia kormány Bordeaux-ban félbeszakíttatta a versenyt. Ez volt az utolsó európai nagyvárosok között rendezett autóverseny, a nézők biztonsága ekkor még senkit sem érdekelt. 
„A Petit Párisién című párisi lapban ma Fahrmann, aki szintén részt vett a versenyben, leírja, hogy Marcel Renault-t miképpen érte baleset. Renault Fahrmann előtt rohant eszeveszett gyorsasággal, hogy mindenáron utolérje Tead-et. Fahrmann ismerte az utat és tudta, hogy egy kanyarodó fog következni. Renault azonban nem tudott a kanyarodóról és állandóan az út balfelén száguldva, óriási erővel beleütközött egy nagy fába. Az összeütközés oly erővel történt, hogy a motorkocsi harmadfélméternyi magasságban röpült a levegőbe. Renault azonnal elvesztette eszméletét. Sógora, aki orvos, egy betegszállító kocsin vitte Párisba.” (Pesti Napló, 1903. 05. 27.)
„Mint egy madridi távirat jelenti, a spanyol kormány követte a francia belügyminiszter példáját és szintén betiltotta a madrid-párisi automobil-versenyt. Hogy a francia kormány milyen alapon tiltotta el a verseny folytatását, arra vonatkozólag ezt jelentik Párisból: A kormány azért élt tilalma jogával, mert a versenyzők nem tartották meg az 1903. május 13-iki dekrétum határozatait. Maguk a hatóságok is felületesen jártak el, mert a verseny útvonalán semmiféle intézkedéseket nem tettek, hogy a közönséget a balesetektől megóvják. Az emberek a száguldó gépkocsik előtt szökdöstek át az út egyik oldaláról a másikra. A sok szerencsétlenségnek az is egyik oka volt, hogy az út szélére nagyszámú kíváncsi közönség gyülekezett és ilyenkor a versenyzők, különösen mikor az út kanyarodik, nem tudják, hogy az út közepén vagy a szélén áll-e a tömeg. Az is baj volt, hogy a száznál több gépkocsit gyors egymásutánban bocsátották el.” (Pesti Napló, 1903. 05. 27.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
1960: éjszaka érkezett és házsorokat emelt fel a csendes-óceáni szökőár
Chilében kétnapos földrengéssel kezdődött, majd megmozdult a Csendes-óceán, és helyenként hét méter magasságot is elérő szökőár söpört végig a csendes-óceáni partokon. Az óránként 800 kilométerrel haladó hullám elérte Japánt, Hawaiit, Új-Zélandot, Ausztráliát, a Fülöp-szigeteket, Tajvant és Okinavát.
„Chile alatt megváltozott a földrétegek elhelyezkedése, a Csendes-óceán alatt pedig, mintha valami mesebeli szörny hatalmasat sóhajtott volna, s ennek nyomán több milliárd köbméter víz mozdult meg. A Csendes-óceán vize engedelmeskedett a hatalmas erejű lökésnek. A partokon a víz először visszahúzódott, s a tengerfenék soha nem látott részei kerültek rövid időre napvilágra, majd a tenger hullámai kicsaptak a szárazföldre. A chilei partoktól mintegy 500 kilométeres távolságba következett be a tengerrengés, s a partra zúduló víztömegek újabb pusztítást vittek végbe a földrengés által sújtott területeken.
A hét méter magas tengerár 1000 kilométeres fronton csapott le a japán szigetekre. Városokon, falvakon vonult végig a pusztító ár, tízezrek váltak hajléktalanná, házak ezrei dőltek romba. A halottak és sebesültek számát egyelőre nem sikerült megállapítani. A Tokióba érkező első jelentések szerint Szendai városában 800 halott van, Momoisiben 150, egy Sitovara nevű falut pedig 400 lakosával együtt teljesen elsodort a tenger. Kisebb partmenti városok teljesen romba dőltek. A tenger egész házsorokat emelt fel, és romhalmaz formájában kilométeres távolságokban rakta le a földre. A tenger árja az embereket mindenütt álmukban lepte meg, s ezért a halálos áldozatok száma különösen magas.” (Esti Hírlap, 1960. 05. 26.)
A kisebb japán szigeteken és a Fülöp-szigeteken, a szökőár hasonló pusztítást végzett. Tajvant csak kisebb mértékben sújtotta, Ausztráliában a tenger szintje két méterrel emelkedett. Az Egyesült Államok nyugati partvidékén és Mexikó partjain, Los Angelesben, San Diegóban is károkat okozott. Alaszka partjain ötméteres hullám söpört végig.
A dél-chilei földrengések és földcsuszamlások mellett a vulkánkitörésekkel is számolni kellett, 8 tűzhányó tört ki, Cautin tartományban új tűzhányó keletkezett. A földrengés sújtotta partmenti vidékek lakossága tömegesen menekült a hegyekbe. A természeti csapások miatt Chile lemondta az az évi olimpiai játékokat.
1998: eljött a „Nemzeti bocsánatkérés napja” Ausztráliában
Az ausztrál őslakosság az asszimilációs politika áldozata lett, ugyanis gyermekeiket elvették tőlük, hogy a fehérek társadalmi szabályai szerint neveljék át őket. Huszonhárom évvel ezelőtt azonban valami történt, május 26-át kijelölték a Nemzeti bocsánatkérés napjának. Ekkor országszerte különböző rendezvények szólnak az úgynevezett „elveszett generációról”, azokról a gyerekekről, akik szüleik nélkül voltak kénytelenek felnőni egy számukra teljesen idegen kultúrában.
„Ausztráliában kedden az ország történelmében első ízben megtartották a „Bocsánatkérés napját”. A Canberrában és az ország nagyvárosaiban tartott rendezvényeken megemlékeztek az úgynevezett elveszett generációról, azokról a bennszülött gyerekekről, akiket évtizedeken át elszakítottak családjuktól, hogy beolvasszák őket a fehérek társadalmába. A bennszülöttek képviselőinek ünnepélyes keretek között átadtak ezer „bocsánatkérő könyvet”, amelyeket tavaly több mint félmillió ausztrál írt alá.
A bocsánatkérés napjának és az ezzel párhuzamosan zajló megbékélés hetének megtartását egy tavaly elkészült kormányjelentés összeállítói kezdeményezték. A jelentés részletesen feldolgozta az egymást követő ausztrál kormányok asszimilációs politikáját, melynek keretében a hetvenes évek elejéig több tízezer bennszülött gyereket szakítottak el családjától és adtak örökbe fehér családoknak, vagy vittek nevelőotthonokba. A korabeli elmélet szerint a bennszülötteket ily módon lehetett volna beolvasztani a fehérek közé.
A bocsánatkérés napja nagy vitákat váltott ki Ausztráliában, sokan úgy vélik ugyanis, hogy nem felelősek a korábbi kormányok hibás döntéseiért. John Howard miniszterelnök ugyan személy szerint bocsánatot kért a bennszülöttektől, nem volt azonban hajlandó arra, hogy ezt az ausztrál nép nevében is megtegye: „Kormányom nem tart szükségesnek egy formális nemzeti bocsánatkérést” - mondta Howard a parlamentben. Álláspontja azonban heves bírálatot váltott ki az ellenzék és a bennszülöttek soraiban.” (Romániai Magyar Szó, 1998. 05. 28.)
Csongrád Megyei Hírlap, 2000. 03. 20.
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
