Egy elszánt versenyfutásban győzte le ellenfeleit, így lett Amundsen a Déli-sark felfedezője. Hivatalosan 1911-ben, a mai napon járt elsőként ember a Föld legdélibb pontján, mindössze 35 nappal megelőzve egy másik expedíciót.

A Déli-sark felfedezésének története Roald Engelbregt Gravning Amundsen norvég felfedező nevéhez fűződik. A sarkvidékek legeredményesebb kutatójának első kiemelkedő teljesítménye az volt, amikor áthajózott az Északnyugati átjárón 1903 és 1906 között. Előtte ez senki másnak nem sikerült. Később aztán az 1910–12-es expedíciójával elsőként érte el a Déli-sarkot, pontosan 1911. december 14-én.

Tolnai Világlapja, 1906. 09. 30.

Az eredményes felfedező út híre csak három hónappal később jutott el a nagyközönséghez, mert a csapat semmilyen hírközlő eszközzel nem rendelkezett. Most megnéztük az Arcanumban, hogy mit találunk erről az eseményről a magyar lapokban, egész pontosan azokban a napokban, amikor a felfedezés híre bejárta a világsajtót.

Az Északnyugati átjáróval kezdte az „idegizgató” kalandokat

„Mi csak ebben a rovatban állítottuk első helyre a merész hajóst, az északsarki kutatók legújabb és — czéljait tekintve — eddig legdiadalmasabbját. Roald Amundsen nemsokára történelmi név lesz, amint azzá lett Kolumbus Kristófé, Ross kapitányé, Behring professzoré, Cook Jakabé és azoké, akiknek a nevét ma a mappákon látjuk és szobraikkal találkozunk a földrajzi társaságok termeiben.” – írja lelkesen a Tolnai Világlapja az 1906. szeptember 30-i számában, és milyen igaza lett! Azóta valóban bekerült Amundsen neve a nagy felfedezők közé. Természetesen ezek az expedíciók tudományos céllal szerveződtek, az addig fehér foltként kezelt területről minél több információra volt szükség.

Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 1-26. szám)

„A Jég birodalmában töltött három esztendő azonban nemcsak idegizgató kalandokat, hanem fontos tudományos fölfedezéseket is ad kezébe a művelt világnak. A norvég kapitány célja volt, hogy megkeresse az úgynevezett «északnyugati átjárót», amely az észak-amerikai Labrador fölött húzódik el az alaszkai szigetek és a Behring-szoros felé. Mindeddig ennek az útnak jó részét fehér foltokkal jelezte a térkép, az egyetlen Ross kapitány volt az, aki a Mágnes-sark felé törekedve, járt erre. De keresztül nem haladhatott az úton.

Amundsen Roald ezenfelül tisztába akarta hozni a Mágnes-sarkról szállongó hipotéziseket. Annyit tudott a világ erről, hogy az északi sarkponttól mintegy 18—20 foknyi távolságra van a földmágnesség súlypontja, a mágneses sarkpont. E körül Amundsen hosszasan időzött, és több rendkívül jelentőséges megfigyelést tett. Roald Amundsen kapitány vállalkozásában érdekesség az is, hogy az eddigi expedíciókkal ellentétben nem valami nagy, szilárd hajóval vágott a jégszigetek közé. A norvég kapitány hajója kis halászhajó volt, öt méter széles és húsz méter hosszú, de persze masszív építésű és föl volt szerelve a legmodernebb eszközökkel.” (Tolnai Világlapja, 1906. 09. 30.) 

Budapesten is járt, előadást tartott az utazásairól

Amundsen a mai fogalmainkkal már nagy sztárnak számított a sarkköri felfedezők között. Kalandozásainak tudományos súlya volt, és erről előadásokon beszélt. Amikor nem volt úton, sokfelé meghívták, többek között Budapestre is eljött, hogy megismertesse a közönséggel, mit tapasztalt a sarkköri vidékeken, milyen felismerésekre jutott.

Tolnai Világlapja, 1907. 03. 17.

„A sarkvidéki kutatásoknak és tudományos adatgyűjtésnek igazi hőse Roald Amundsen hajóskapitány. Már nem egy izben járt az északi sarkvidéken, ahol mindannyiszor érdekes megfigyeléseket tett és ahonnan gazdag tudományos megfigyelésekkel megrakodva tért vissza. Megfigyeléséről Amundsen Európaszerte a nagyobb városokban érdekes felolvasásokat tartott. A tudományos világ nemcsak nagy megelégedéssel fogadta Amundsen működését, hanem a legnagyobb bizalommal vette tudomásul azokat a tudományos állításokat, amelyekkel Amundsen a felolvasó asztal mellől saját tapasztalatai alapján hozakodott elő.

Úgy látszik, hogy Cook és Peary ismeretes elsőbbségi harcra indították Amundsent arra, hogy újból felkeresse a sarkvidéket és esetleg ellenőrizze a nevezettek állításait. Amundsen újból az ismeretes »Fram« nevű hajójával indult el Krisztiániából a sarkvidékre, ahol éveket szándékozik tölteni. Mindenesetre nagy elhatározás és ritka tudományos lelkesültség szükséges ahhoz, hogy valaki, mint Amundsen, évekre kiszakítsa magát e kulturvilágból, hogy éveket töltsön az örökös hó és jég birodalmában. Megemlítjük, hogy Amundsen kapitány Budapesten is tartott legutóbbi visszatérése alkalmából igen érdekes felolvasást.” (Tolnai Világlapja, 1910. 07. 24.) 

Négy expedíció is első akart lenni a Déli-sark felfedezésében

Akkoriban nem Amundsen volt az egyetlen, aki szeretett volna eljutni a Déli-sarkra. Komoly versengés folyt a kalandvágyó utazók között. A teljesítmény mellett talán a szerencsének is nagyobb szerep jutott, mint azt gondolnánk.

Tolnai Világlapja, 1910. 07. 24.

„— Versenyfutás a déli sarkért. A Peary által az északi sark megközelítése terén elért eredmény a többi sarkutazót is fokozottabb kísérletezésre tüzeli. Peary az északi sarkhoz jutott, tudóstársai most már a déli sark felfedezésére törekszenek, amelyet két évvel ezelőtt Shakleton hadnagy tudvalevőleg már erősen megközelített. Ez idő szerint három expedíczió igyekszik a déli sark felé. Az egyik az angol Scott kapitányé, a másik a norvég Amundsené, a harmadik pedig a japáni Sirane hadnagyé. Egy negyedik expedíczió viszont a legközelebbi jövőben fog útnak indulni a német Filckner hadnagy vezetése alatt.

Scott kapitány expedíczióját egyenesen abból a czélból szervezték, hogy a déli sark felfedezésének dicsőségét Anglia részére biztosítsák a többi versengő nemzetek előtt. …Scott kapitány expedícziója ez év február hó 4-én, a Bálna-öböl tájékán az Amundsen-féle expedícióval találkozott, ami szörnyen meglephette, mert indulásakor sejtelme sem volt arról, hogy Amundsen riválisa lesz a déli sark felé való törekvésében.” (Magyarország, 1911. 03. 30.) 

Tolnai Világlapja, 1906. 09. 30.

Az újságcikkekből úgy tűnik, hogy Amundsen igazi vágya mindig is a Déli-sark meghódítása volt. Miután az Északnyugati átjárót megtalálta, csak ez lebegett a szeme előtt. Mégis újból észak felé indult, és ebből lett a mára már történelmi hajóút. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy valóban a tengeren gondolta-e meg magát, vagy már az induláskor jól tudta, hogy csakis déli irányba hajózhat.

„Amundsen Roald ugyanis a múlt esztendőben ismeretes «Fram» hajójával az északi sark felé indult. Október havában azután azzal az állítólag a sík tengeren megszületett elhatározásával lepte meg a világot, hogy az északi sark helyett a déli sarkvidék felé fordította hajójának kormányrúdját. Amundsen az amerikai szárazföld déli sarkát megkerülve, előbb a Behringsundba akart eljutni, hogy onnan kísérelje meg a kelet-nyugati sarkövi áram felhasználásával a kilenczvenedik fok elérését.

Ezt a tervét Amundsen csak akkor közölte társaival, amikor a «Fram» Madeirában horgonyzott és a terv közlése után következő éjszaka már el is indult útjára. Amundsen elhatározása Norvégiában nagy meglepetést keltett, sőt sokan komoly aggodalmat tápláltak amiatt, vajjon Amundsennek joga volt-e útiprogrammjának önkéntes megváltoztatására ? Amundsen expedícziójának költségeire ugyanis a storthing 75.000 koronát szavazott meg azzal a határozottan kifejezett feltétellel, hogy az expediczió tisztára csak tudományos kutatások czéljaira szerveztetik, márpedig a déli sark felfedezésére irányuló expediczió erőltetett haladással jár, ami viszont bármely beható tudományos kutatást már eleve is lehetetlenné tesz és így inkább sportszerű jelleggel bír.

…A két kutató az észak-keleti utat választotta a sark felé való előnyomulás alapjául. (Scott és Amundsen – a szerk.) Ily módon Shakleton nyomán akarnak haladni. Nansen lehetetlennek mondotta, hogy a két expedíczió most a sark felé indulhasson. Előbb át kell telelniök. Október előtt az expedíciók alig indulhatnak el a siker reményével. A Morgenbladed londoni értesülése szerint a «Fram» vissza fog térni Buenos Ayresbe és az autarktikus tavasz közeledésekor ismét elindul délre.” (Magyarország, 1911. 03. 30.) 

Pesti Napló, 2011. 04. 22.

"Krisztiánia, március 9. (Eredeti távirat.) Az egyetem, a városi tanács és nagyszámú egyesület gratuláló táviratokat küldtek Amundesennek. Haakon király több idegen fejedelemtől üdvözlő táviratot kapott. „Krisztiánia, március 9. (Eredeti távirat.) Az Altenposten és a Tydens Tenn című lapok ma teszik közzé Amundsen Roald délsarki expedíciójának részletes jelentését, amely többek közt a következőket tartalmazza: 1911. február 1-én kezdődtek munkálataink a távol délen. Április 1-én három raktárt állítottunk fel, amelyekben különböző cikkekből helyeztünk el készleteket, összesen 4180 kilogramm súlyban. A legalacsonyabb hőmérsékletet augusztus 13-án észleltük, amikor —53 fok Celsius volt a hideg. Szeptember 8-án kezdtük meg a menetelést négy hónapra való készletekkel a déli sark felé.

Az expedíció nyolc emberből állott, akik hét szánkóval és 90 kutyával indultak el. Minthogy a hőmérséklet most már napról-napra süllyedt és különösen kutyáink szenvedtek sokat a hidegtől, visszatértünk hókunyhóinkhoz. Október 20-án újból megkezdtük a menetelést a déli sark felé. Az expedíció most már csak 5 emberből, négy szánból, 52 kutyából és négy hónapra való készletekből áll. November 17-én elértük a 85 szélességi fokot, ahol a főraktárt berendeztük.” (Pécsi Napló, 1912. 03. 10.) 

Földrajzi közlemények 1913.

Az „Ördög táncterménél” egy ember és több kutya a vízbe veszett

A Déli-sarkot végül kellemes, -23 fokban érték el. Kemény megpróbáltatásokon keresztül vezetett az út a célig, de végül mindössze 35 nap előnnyel Amundsen megtépázott csapata került ki győztesen.

„A vidék, amely most elénk tárult, teljesen áthatolhatatlannak látszott. Hegyhátakat kellett megmásznunk, amelyek 10,000 lábnyi magasságig emelkedtek és déli irányban még magasabbnak látszottak. Kénytelenek voltunk nagy kerülőket tenni, hogy a széles szakadékokat megkerüljük, amelyek részben hóval voltak megtelve. December 1-én jégmezőn keltünk át, amelyben számos lyuk tátongott. A hó úgy futott a jégmezőn, mint a jégtáblák a vizen. Lábaink alatt a talaj visszhangzott lépéseink alatt. A befagyott területen a menetelés rendkívül nehéz volt. A jég be is szakadt és előbb egyik emberünk, azután néhány kutyánk zuhant alá.

Sitalpainkat ezen a vidéken nem használhattuk. A legjobban beváltak a külön berendezett jégszánkók. Ezt a földet az Ördög tánctermének neveztük el. December 2-án 87 fok 40 percnyi szélesség alatt elértünk a legnagyobb magasságot, amely 10,750 lábnyira fekszik a tenger színe fölött. December 8-án megállapítottuk, hogy 88 fok 16 déli szélesség alatt vagyunk. Előttünk teljesen sima terület feküdt.

December 13-án eljutottunk 89 fok 45 déli szélesség alá, tehát a következő napon el kellett érnünk a déli sarkot. December 14-én könnyű délkeleti szellő fújt és — 23 fok volt a hőmérséklet. Délután 3 órakor megálltunk, minthogy számításunk szerint ekkor jutottunk el célunkhoz. Azon a helyen, ahol állottunk, kitűztem a selyemből készült norvég zászlót és a borzasztó messze terjedő vidéket, amelyen a déli sark fekszik, elneveztem VII. Haakon király földjének. A vidék végeláthatatlan messzeségbe terjedő, alapos, egyhangú terület. A következő napon délután folyamán 8 kilométeres körben bejártuk a vidéket. A következő napon délután 6 órától reggel 7 óráig megfigyeléseket végeztünk.” (Pécsi Napló, 1912. 03. 10.) 

Tolnai Világlapja, 1912. 04. 14.

„A világ egyik legnagyobb kutatója halott. Feláldozta magát társaiért.”

Nobile kapitány 1928 májusában új expedíciót indított az Északi Sarkra. Az Italia léghajón 1928. május 6-án indult el Kings Baybe, amelyet az expedíció kiindulási pontjául jelöltek ki újra.

"Május 14-én próbarepülést végzett a léghajó, körülbelül 12 óra hosszat repült a sarkvidék fölött. Május 15-én újabb próbaútra indult a léghajó és azután május 23-án reggel 0 óra 10 perckor elindult utolsó útjára.

Tizenöt főnyi személyzet volt a fedélzetén és május 24-én simán el is érte az Északi Sarkot. Ledobták a Sarkra az olasz zászlót és azután ledobtak egy keresztet, amelyet a pápa ajándékozott Nobile tábornoknak, üdvözölték rádión az olasz királyt, Mussolinit és a pápát. És rögtön utána visszaindult Kings Baybe a léghajó. Május 25-én délelőtt 10 óra 30 perckor hirtelen süllyedni kezdett az Italia és néhány másodperccel később nekiütődött a jéghegyeknek. Május 25-től június 8-ig semmit sem tudott a világ az Itália sorsáról.” (Az Est hármaskönyve, 1930.) 

Később aztán sikerült kapcsolatba lépni az utasokkal, akik közül többen meghaltak. Több mentőakció indult a jégtáblán sodródó túlélők megtalálására, természetesen köztük volt Amundsen is. A történet vége szomorú, a nagy felfedező valószínűleg lezuhant a mentés közben, holttestét sosem találták meg.

„Június 18-án Renée Guilbaud francia pilótával együtt indult el egy hidroplánon, hogy megkeresse Nobileéket és segítségükre siessen. Repülőgépük valószínűleg lezuhant, mert elindulásuk után rögtön nyomuk veszett. Hónapokig reménykedtek az emberek, hogy megkerül Amundsen, de ma már biztos, hogy a világ egyik legnagyobb kutatója halott. Feláldozta magát társaiért.” (Az Est hármaskönyve, 1930.)