"Mai illegális összejövetelünket megnyitom, mindenki feltűnés nélkül kövesse - a gondolataimat.... Tehát ünnepélyes keretek között, törvényes keretek közé szorultunk.
Ezt kelene most szétfeszíteni, a hagyományos kereteket... mert most nem a közönség néz a színpadra, hanem a közönséget nézik a színpadról... az én szereplésem mostantól csak ürügy, hogy Önök reagáljanak. Ezt a reagálást vesszük föl." Ezekkel a mondatokkal lépett a közönség elé 1970. március 19-én az Egyetemi Színpadon Sándor György, a tűrt kategóriás, marginális és intellektuális "humoralista", a mainstream kincstári humor egyszemélyes alternatívája . (Sándor György: Nézeteltérítés, Magvető, 1985, 51.o.) És az Egyetemi Színpad intellektuális közönsége örült, hogy a szöveg értőinek és értékelőinek exkluzív és marginális körébe tartozik. Örült, hogy ez legális összejövetelen elhangozhatott, és mégis igaz volt az illegális jelzővel együtt. Noha igaz volt, elhangozhatott. Noha elhangozhatott, igaz volt. Ez a kettősség jellemezte a kort.
Sándor György itt nem az Egyetemi Színpadon, hanem egy másik emblematikus helyszínen, a Műegyetem Scéné színpadán szerepel, amelyet 1970. márciusában adtak át. (Film, Színház, Muzsika, 1980. december 13.)
Sok minden történt akkoriban az Egyetemi Színpadon, a piarista főgimnázium korábbi és későbbi kápolnájában. Március 31-én hangzott el itt először és a nagy sikerre való tekintettel 1972 októberéig ismételgett itt Féjja Sándor filmtörténész, pszichológus és filmpszichológus Filmművészet és patológia című előadását. Ennek és a többi hasonló előadásnak, sorozatnak az volt a szexepilje, hogy itt lehetett látni a Magyarországon nem forgalmazott, lényegében "tiltott" filmeknek legalább a részleteit.
A sajtóban közölt színházi műsor szerint március 26-án, 28-án és április 5-én az Illés zenekar is fellépett (volna) az Egyetemi Színpadon. Az együttes február 23-ától Angliában turnézott. Március 14-én elbúcsúztak a brit fővárostól (Good Bye London: https://www.youtube.com/watch?v=r4-SkMNFKgM), hazajöttek - és letiltották őket egy évre a BBC magyar nyelvű adásának adott interjú miatt. Az ez évre tervezett nagylemezük negyvennyolc évvel később jelent meg. (Hajdú Bihari Napló, 2018. május 11.) "Az interjúban Bródy János, az Illés együttes gitárosa, szövegírója arról beszélt, milyen nevetséges, ha valakinek a hosszú haja miatt esetleg baja eshet; valószínűleg ez lehetett a letiltás oka. Az interjú következményeként a már forgatás alatt lévő forgatókönyvet átírták, az Illés-számokat száműzték belőle, a zenekar egy éven át csak vidéken léphetett fel, dalaikat jó ideig nem játszották a rádióban." (Háromszék, 2018. május 16.) Mészáros Márta Szép leányok ne sírjatok című filmjéről volt szó. Mindazonáltal 1970 októberében már Szörényiék Menekülés című dala vezette az Ifjúsági Magazin slágerlistáját, decembertől pedig több hónapon át a film számára készült Kéglidal, amely azért kislemezen forgalomba került: https://www.youtube.com/watch?v=xAlKB8q1i9Q.
A Magyar Ifjúság 1970. március 27-i számában még nagy és lelkes beszámoló jelent meg az Illés Együttes angliai turnéjáról.
Éppen akkor, 1970. márciusában foglalkozott a rendőrség Londonban John Lenonnal, amikor Illésék ott jártak. Egy szigorú nyugdíjas feljelentette Lennont, hogy obszcén rajzokat állít ki. Igazat adtak neki, a kiállítást bezáratták, Lennon nyolc rajzát elkobozták. (Vas Népe, 2008. október 24.)
Ebben a hónapban költöztek be az első lakók az óbudai lakótelep panellházaiba, és akkor adták át az első távolsági hívásra is alkalmas utcai telefonfülkéket Budapesten.
Képes Újság, 1970. október 17.
Március 3-án megjelent a Magyar Közlönyben az útlevélrendelet, amely hosszú időre meghatározta Magyarország népének utazási lehetőségeit. A rendelet szerint: "Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy útlevelet kapjon és külföldre utazzék, amennyiben a jogszabályokban meghatározott feltételeknek megfelel. Nem adható útlevél annak, akinek kiutazása vagy külföldön tardózkodása a Magyar Népköztársaság állami vagy gazdasag érdekeit, illetve egyéb jelentős közérdeket sért vagy veszélyeztet." S ha ez a paragrafus nem lett volna eléggé gumi: "A Kormány államérdekből az útleveleit kiadását meghatározott körben korlátozhatja és a 3. § (2) bekezdésében meghatározottakon kívül más kizáró okokat is megállapíthat." Az útlevélkérelmet a munkáltatónak, az önálló szellemi tevékenységet folytatók esetében az illetékes érdekvédelmi szervnek, tanulók, diákok esetében a tanintézménynek kellett véleményeznie. Tehát nemcsak az állam, hanem a felettes kegyét is el kellett nyernie annak, aki utazni kívánt. Nem kaphatott útlevelet, aki bármely szocialista állammal szemben ellenséges tevékenységet folytató személyhez vagy szervhez kívánt utazni, az sem, akinek közeli hozzátartozója jogellenesen külföldön tartózkodik, vagyis emigrált, és az sem, akinek a külföldi tartózkodásához szükséges anyagi feltételek nincsenek biztosítva. Azok az anyagi feltételek pedig akkor voltak biztosítva, ha egy meghívó írásban vállalta, hogy eltartja a kiutazót vagy pedig az állam szíveskedett néki valutát kiutalni. Szocialista országokba kétévenként, kapitalistákba háromévenként lehetett (maximum harminc, tengerentúli országokba kilencven napos) magánutazást engedélyezni. Állami cégek társasutazásait gyakrabban is igénybe lehetett venni, de költőpénzt csak a háromévenkénti valutakeret terhére lehetett kiváltani. Ez a keret 3000 (1972-től 3300) ft-nak megfelelő valuta volt. Ebből harminc napig turistáskodni nem lehetett. A kiutazók törvénysértésre (csempészésre vagy illegális csereügyletre, akkori kifejezéssel: forint kiajánlásra) vagy/és éhezésre voltak ítélve.
Ez az útlevélrendelet előrelépést jelentett, mert a kiutazás engedélyezését addig nem szabályozták nyilvános jogszabályok.
Magyar Közlöny, 1970. március 3.
A "felszabadulás" közelgő huszonötödik évfordulója alkalmából közkegyelmet hirdettek. (Magyar Közlöny, 1970. március 25.) Elengedték az egy évnél rövidebb, megfelezték az öt évnél rövidebb szabadságvesztéseket, illetve kiengedték a börtönből büntetésük hosszától függetlenül a terhes és kisgyerekes anyákat, a nyugdíjas korban lévőket és a gyógyíthatatlan betegeket. Viszont nem engedték ki a visszaesőket, a háborús bűnösöket, rongálókat, lázadókat, kémkedőket, hazaárulókat, garázdákat, rablókat, hatósági személy ellen erőszakor elkövetőket, az erős felindulásból embert ölőket.
Amnesztiával szabadult a közkegyelmi rendelet kibocsátásának napján Wittner Mária is, nyilván egyedi döntés alapján, mert a törvényerejű rendelet egyik pontja sem illett rá. Életének addigi 33 évében sok öröme nem lehetett. Apját nem ismerte, anyja kéthónapos korában dajkaságba adta, kétéves korában apácákra bízta. Tizenegy éves korában az apácák is megszabadultak tőle, visszaadtáék az anyjának, akinek "valahogy mindig kínos teher voltam, akit le kell tagadni, akinek kényelmetlen volt a léte". Tizennyolc éves korában házasságon kívül gyermeke született, akivel egyedül maradt. Gépíró, pincértanuló, alkalmi munkás, háztartási alkalmazott volt. 1956-ban fegyverrel a kezében harcolt a Corvin téren és környékén. November 4-én a benyomuló szovjet csapatokkal vívott harcban megsebesült. Akkori élettársával együtt elmenekült az országból, de a gyermeke kedvéért hazajött. 1957-ben letartóztatták. Első fokon halálra, másod fokon életfogytiglanra ítélték, tizenhárom évi raboskodás után szabadult. Varrónőként, takarítónőként dolgozott, '56-os sérülése következtében lerokkant, 1980-tól rokkantnyugdíjas. Második házassága egy alkoholista férfival válással végződött. A rendszerváltás utáni politikai tevékenysége közismert. (L. Eörsi László: Corvinisták - 1956, 1956-os Intézet, 2001, 494-495.o.)
Jobbra Wittner Mária, balra kivégzett harcostársa és barátnője, Havrila Béláné Sticker Katalin. (Hajdú Bihari Napló, 1997. október 22.)
1970 márciusában a kormány elfogadta a területfejlesztésről és a településhálózat fejlesztéséről szóló határozatokat, amelyek a reformellenes kurzus központosító törekvéseit tükrözték. Ezeknek súlyos következményei lettek. Nagyon sok kisebb település elsorvadásához, leépüléséhez, intézményeinek, értelmiségének elvesztéséhez vezettek. Tömegével vonták össze a szövetkezeteket, számos település elvesztette azt a közösségi szervező erőt, amelyet a szövetkezet biztosított.
Nulla százalékos volt az infláció. Azaz az 1970 márciusi árszínvonal pontosan megegyezett az egy évvel korábbival. Ez a következő 44 évben nem fordult elő. 1970 után csak 2014-ben mértek nulla százalékos inflációt. (Kisalföld, 2014. február 15.)
Egy másik bő négy évtizedes csúcs is kötődik ehhez a hónaphoz: "A kékestetői hóvastagság 29-én /ti. 2013. március 29-én - hacsa/ délután elérte a 106 cm-t. Ekkora mennyiséget itt utoljára 1970 márciusában mértek." (Természet világa, 2013. szeptember 1.)
Határozat született arról is, hogy Tiszaszederkényt április 22-étől, Vlagyimir Iljics Lenin századik születésnapjától Leninvárosnak fogják hívni. 1991-ig hívták úgy, de akkor sem a régi nevét kapta vissza, hanem Tiszaújváros lett belőle.
Leninváros látképe (képeslap, hungaricana.hu).
Néhány hónapon belül az európai szociáldemokrácia két kiemelkedő személyisége lett kancellár. 1969 októberében Willy Brandt az NSZK-ban, 1970 áprilisában (a szocdemek márciusi győzelme után) Bruno Kreisky Ausztriában. Brandt 1970 márciusában két német nyelvű országba akart ellátogatni, de csak az egyikbe sikerült. A másik német nyelvű állam nem Ausztria lett volna, hanem Nyugat-Berlin, amely hivatalosan nem tartozhatott az NSZK-hoz, ezért lett Bonn az NSZK fővárosa. Az NDK vezetőit mérhetetlenül felháborította az az elképesztő ötlet, hogy a nyugat-német kancellár Kelet-Berlinbe menet vagy onnan jövet megálljon Nyugat-Berlinben. A Magyarország című hetilap szerkesztői is olyan nevetségesnek találták ezt a gondolatot, hogy az erről szóló cikküket azzal a fotóval illusztrálták, amelyen Brandt farsangi díszben, valami bohócsipkával a fején látható. (Magyarország, 1970. március 15.) A megoldás az lett, hogy Brandt egyik Berlinbe sem utazott el, hanem Erfurtban rendezték meg március 19-én a két német kormányfő, Willy Brandt és Willi Stoph történelmi jelentőségű találkozóját. (Nem tévedés, a nyugati Vilmos y-nal írta a keresztnevét, a keleti meg nem.) Ez volt a hidegháború hőmérsékletét megemelő nyugat-német Ostpolitik első jelentős állomása, amelyet az év folyamán követett a második világháború után az Odera-Neisse vonalában megállapított német-lengyel határ elismerése. Két héttel később a Magyarország arról is beszámolt, hogy a nyugat-német vezető a realitásokra fittyet hányva a találkozó után is fenntartotta azt a szocializmust építő német nép számára elfogadhatatlan nézetét, hogy a két szuverén országban egy német nemzet él, és az egyik Németország lakói nem tekinthetik külföldnek a másik Németországot. (Magyarország, 1970. március 29.)
Willy Brandt farsangi díszben. (Magyarország, 1970. március 15.)
A kínaiaktól érkezett influenza vírus idegesítette az országot. Ez nem egy kommunista kínai városból szökött szét a világba, hanem egy kapitalistából. Hongkongi vírusnak hívták, másképp A-2-nek. Ez 1968 júliusában jelent meg Hongkongban, és 1969 májusáig szinte valamennyi európai országban járványt okozott. 1969 decemberében megint dúlt a járvány majd mindenhol Európában, és a vírus elleni "hadjáratot" irányító egészségügyi miniszterhelyettes, Dr. Tóth Béla mindenkit figyelmeztetett március elején, hogy még nem vagyunk túl a dolgon, további megbetegedések várhatók. (Magyar Hírlap, 1970. március 2.) A miniszterhelyettes így foglalta össze a helyzetet: "A járvány január második felében lépett fel. Egy hét alatt 70 ezer új beteget jelentettek, 74 százalékkal többet, mint az előző héten. Budapesten január közepe óta folyamatosan nőtt a betegek száma. Az iskolai hiányzás január végére elérte a 20 százalékot. Az influenzadiagnózissal kórházba szállított betegek száma meghaladta a napi kétszázat. /.../ A jelenlegi helyzet a következőkben foglalható össze: az új betegek száma változatlanul magas, országosan meghaladja a heti 400 ezret. Az emelkedés üteme azonban lassult. Az ország lakosságának több mint 14 százaléka esett át az influenzán./.../ Az iskolai hiányzások aránya jelenleg 10 százalékos. A január végéig bejelentett 300 ezer budapesti beteg közül azok 33,8 százaléka került táppénzes állományba és 0,4 százaléka kórházba. Szövődmény lépett fel 3,4 százaléknál." Ez persze nem azt jelentette, hogy az influenzások kétharmada bejárt dolgozni. A fővárosi betegek 30 százaléka gyerek volt, a többiek jelentős része nyilván nyugdíjas vagy háztartásbeli, maszek, alkalmi munkás, börtönlakó, eltartott stb., de azért biztosan akadtak nem kevesen, akik a munka lázában vagy frászában bementek a munkahelyükre szenvedni és fertőzni. Az előző évek járványairól is szolgált adatokkal a járványellenes harc hadvezére: "1962-ben 2 millió 340 ezer 724 beteget jelentettek be, közülük 1705 halt meg, és a 100 lakosra jutó megbetegedés 23,3 volt. 1965-ben 1 millió 374 ezer 675 személy, a lakosság 13,6 százaléka betegedett meg. Meghaltak 826-an. Az. 1968. évi járványnál 1 millió 484 ezer 823 beteg volt, ez á lakosság 14,8 százaléka. 626 ember halt meg."
A Ludas Matyi 1970. március 19-i számában megkérdezték a lap rajzolóit, mivé szeretnének átváltozni. Pusztai Pál ezt válaszolta:
Március 26-án bemutatták a Vígszínházban a Ványa bácsit. Sokunknak ez volt az a klasszikus előadás, amelyhez minden későbbi Ványa bácsit viszonyítottunk. A címszereplő: Latinovits Zoltán, Szerebrjakov: Tomanek Nándor, Asztrov doktor: Darvas Iván, Jelena: Ruttkai Éva. rendező: Horvai István.
Latinovits Zoltán, Darvas Iván és Ruttkai Éva a Ványa bácsit próbálja. (Film, Színház, Muzsika, 1970. március 14.)
