A 21. századra a legnépszerűbb információforrás az internet lett, a hálózaton tartjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, oda kapjuk a fizetésünket, ott vásárolunk, ha eltévedünk, onnan kapunk segítséget, és még a szerelmet is ott keressük. De hogy jutottunk el a kettes számrendszertől az internet-szerelemig? Úgy tűnik, ma már egy hatalmas faluban élünk mindannyian, köszönhetően az internetnek.

Ez a világfalu a közös otthonunk

„A „világfalu” metaforát (Respublika, 1995.) Herbert Marshall McLuhan kanadai filozófus írta le először 1968-ban. Azt az új társadalmi formát jelölte ezzel a fogalommal, melynek térben távol élő tagjai a technikai eszközök segítségével azonos élményeket és tapasztalatokat szereznek, ugyanazt a „nyelvet” beszélik, és állandó kapcsolatot tartanak egymással. McLuhan nevét ma ismét gyakran emlegetik, hisz az ötödik generációs számítógépek és az ezekhez kapcsolható berendezések révén az emberiség egy része a globális faluban találja magát.”

Arcanum adatbázisa: Pajtás, 1985. szeptember 12.

Kultúra-e a multimédia?

Ezzel a címmel jelent meg egy írás a Respublika fent említett, március 3-i számában, amelyre ma már pontosan tudjuk a választ: a multimédia természetesen a kultúra része. Olyannyira, hogy különböző művészeti ágak nőttek ki belőle, és a multimédiás tartalmak készítése kenyérkereső foglalkozás lett. Akkoriban még a CD-ROM volt a megtestesült multimédia, amelyről ma néhányan azt sem tudják, micsoda. „Ha a néző kilép a kétdimenziós, papíralapú világból, ha valakinek van egy diavetítője és egy könyve, vagyis egyszerre olvas és lát egy illusztráló filmet, a két forrás adatait pedig összeveti, és együtt értelmezi, az már multimédia. A CD-ROM ezt valósítja meg magasabb szinten, nagyon olcsón és hatékonyan. Most készülő Budapest CD-m archív képeket, ezer fényképet, húszpercnyi videofilmét, háromszáz gépelt oldalnyi szöveget, hat óra hanganyagot, térképet tartalmaz majd, négyezer forintért. Ha ez nyomtatott formában jelenne meg, a többszörösébe kerülne.”

Arcanum adatbázisa: Respublika, 1995. március 3.

 A közösségi média kőkorszaka: „Ha valaki belép, köszönni illik”

A Respublika 1995-ös számában olvasható részleteken ma már csak mosolygunk, és talán úgy tekinthetünk vissza rájuk, mint valami divatjamúlt illemtankönyvre. Például '95-ben még fontos szabály volt, hogy akik interneten kapcsolatba kerülnek, soha ne találkozzanak élőben, az internet-szerelmesek maradjanak csak szigorúan a virtuális térben. Persze csakis az érzelmek palástolása érdekében!

Nézzük meg közelebbről, hogyan is működött akkoriban az internet-szerelem, hogyan használták a „nyugat-európai” fiatalok ismerkedésre a hálózatot. Ekkor még nem esett szó privát szféráról vagy visszaélésekről, és a résztvevők bizonyára álmukban sem gondolták volna, hogy a kilencvenes évek elején bepötyögött mondataik egy nyomtatott lapba kerülnek, amely később aztán újra a világhálóra költözik.

„Három-négy évvel ezelőtt a beszélgetni vágyó nyugat-európai fiatalok között a faxfolyamújság volt a divat. Ez úgy festett, hogy mondjuk az amszterdami egyetem társalgójából elküldtek egy háromoldalas faxot a helyi drog-, nő- és tanszéki hírekről a würzburgi egyetemre, onnan a Sorbonne-ra, onnan a Yale-re, majd vissza Amszterdamba, ahol reflektáltak a hírekre, s megint elölről... Ma már ez a múlté, a fax lassan technikatörténeti műemlék lesz.

Az új amszterdami önmeghatározás szerint ők nem a csatornák városában laknak, hanem a „digit stadtban”, ahol a coffeshopokban és a pályaudvaron elhelyezett nyilvános terminálok, valamint az otthoni számítógépek segítségével beszélgetnek az összes kontinenssel.

A rendszer lényege az, hogy ha a modemmel felszerelt számítógépedet az Internet-hálózatra csatlakoztatod, telefonvonalon történő adatátvitel útján bárkivel beszélgethetsz, aki aktuálisan a rendszerben van, vagyis be van kapcsolva a gépe. Ráadásul mindez nem drágább, mint egy városközi telefonbeszélgetés.

Arcanum adatbázisa: Respublika, 1995. március 3.

A rendszeren belül mindenki angolul társalog. Ha valaki belép, köszönni illik, ami egyben felhívás is a társalgási világkeringőre. Amikor személyesebb síkra terelődik a beszélgetés, ki lehet lépni a nyilvános rendszerből, és folytatódhat a csevegés „négyszemközt”. A beszélgetések hangneme és témaköre - legalábbis amíg nyilvánosan zajlanak - igen determinált, ilyesféle dialógusokat olvashat monitorján a rendszerbe látogató vendég:

- Hello! Hello! Swann vagyok, Amsterdam, digit stadt.

- Csókollak! Pjotr vagyok, Basel, gyógyszerkutató intézet. Te mit csinálsz most?

- Jointot szívok, az egyik kezemmel a macskámat simogatom, a másikkal veled beszélgetek.

- Én éppen egy kis morfint kevertem magamnak, és próbálom elképzelni, milyen lehet a tested.

- Szervusztok, Hansi, Salzburg, hitelintézet. Egy kis gruppen?

És így tovább. Fontos szabály, hogy az Internet-barátoknak soha nem szabad személyesen találkozniuk egymással. Hrel Klammel, a digit stadt egyik rendszergazdája szerint az emberek az esetek döntő többségében meg is állják, hogy csak a monitoron lássák a másik érzelmeit. Valószínűleg sok csalódástól kímélik meg egymást.”

Az internet elidegenít és tele van veszéllyel

Az internetről szóló legelső, magyar nyelvű cikkek már írtak a veszélyről, amely az internet felhasználóira leselkedik, pedig ekkor még a közösségi média - klasszikus értelemben - nem is létezett. A kezdetekkor azonban már világosan látták, hogy miközben a távol élő emberek közelebb kerülnek egymáshoz, az egymás mellett élők elidegenednek.

„Az információs robbanás veszélyeiről beszélve a politikai és szociológiai következményeket említik elsőként. Eredendő bűnként az 1960-as Nixon-Kennedy televíziós vitát, mely először a történelem során eldöntötte egy elnökválasztás kimenetelét, és azóta a kampányok meghatározó elemévé emelte a televíziót. A médiakorszak nagy visszásságaként tartják számon az elosztás és a televízió viszonyát, azt az abszurdnak tűnő tényt, hogy a döntéshozók és a pénzelosztók számára is csak az létezik, amit a képernyőn látnak, amiről nem tudósít az esti híradó, az nem létezik. Gyakran hivatkoznak a ma már jól ismert szociológiai tételre is, miszerint igaz, hogy közelebb kerültek egymáshoz a távoli kultúrák népcsoportjai, de ezzel párhuzamosan nőtt a távolság adott társadalmon belül a különböző nemzedékek és rétegek között.”

Arcanum adatbázisa: Respublika, 1995. március 3. 

Mindezzel egy időben elkezdődött a nagy adatgyűjtés, amelynek kezelésére semmiféle szabályozás nem vonatkozott. Az első netes vásárlók így komolyabb meglepetésekre számíthattak. A Harvard diákjairól pedig kiderült, hogy a pornóújságok is érdeklik őket.

 „A kereskedelmi komputerhálózatok a hitelkártyaszám mellett „bekérik” az ügyfél hobbiját is, hogy tudják, a kedves vevőnek várhatóan mire lesz szüksége. A múlt hónapban a Harvard 28 diákja falfehéren olvasta saját nevét a Crimson című egyetemi újságban. A lap ugyanis az egyetemi hálózaton keresztül kiderítette, hogy a diákok pornográf kiadványokat vásároltak.”