A nők és a háztartás viszonya sosem volt felhőtlen. Ha a láthatatlan munkáért fizetés járna, néhány háztartásbeli komoly vagyont halmozna fel, ám erre nincs valós esély. Marad tehát az egyensúlyozás a két „munkahely” között.
Mit ér egy nő a munkahelyén, és mennyit ér a háztartásban? A láthatatlan munkának tényleg van ára? Recseg-ropog a nők élete az elvárások mentén, és ha belenézünk a régi újságokba, láthatjuk: nincs új a nap alatt: a nőktől már 150 éve is elvárták, hogy legyenek a társadalom hasznos tagjai, persze csak ha elvégezték a házimunkát.
1876: „A férfiak életóráinak évszázadok óta néma és engedelmes játékszere”
A Nemere című politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap az 1876. június 28-i számában, vagyis majdnem pontosan 150 évvel ezelőtt már taglalta a „társadalom reális irányának” követelményét, miszerint a nőtől elvárják, hogy kivegye részét a munkából is, azaz legyen hasznos tagja az átalakult társadalomnak. Nem túl jó hír, hogy ebben azóta sem sikerült megegyezni.
„Volt idő, midőn a nőtől nem követeltek egyebet, minthogy nő legyen a szó teljes értelmében. De a különböző korszakok, különböző irányú követeléssel léptek fel a nőkkel szemben. A nélkül azonban, hogy a múltnak hosszas ismertetésébe belebocsájtkoznék, foglalkozzunk a jelen korral, midőn
a társadalom reális iránya megkívánja a nőtől, hogy a maga részét a munkából is kivegye, hogy a nemzetgazdasági tanok értelmében az átalakult társadalomnak hasznos, dolgozó tagjává váljék.
...A nő, a férfiak életóráinak évszázadok óta néma és engedelmes játékszere, kezdi érteni, hogy majdnem minden, ami történik, csak félig történik, csak félig sikerül, ha a nő közre nem működik.”
1915: a háborúnak köszönhetjük a női munkahelyeket
A Munkás - amely önmagát szociáldemokrata politikai hetilapként, az ipari, földmíves és bányamunkások közlönyeként határozta meg - 1915. október 10-i számában arról írt, hogy a háború miatt le kell mondani a nőknek a kizárólag csak otthon szolgálatot teljesítő életformáról. Viszont jó előre megjósolták, hogy a szakszervezeteknek sok dolga lesz még a nők foglalkoztatásával.
„A háború nagyon is aktuálissá tette a női munka ügyét. A hadbavonult százezrek pótlására nem maradt itthon elegendő férfi és így természetszerűleg a női munkát kellett fokozottabb arányokban igénybe venni. Soha annyi nőt nem alkalmaztak, mint mostanában. És ez ellen senkinek sem lehet kifogása, talán még azoknak sem, akik egyébként a boldog családi életről ábrándoznak és állandóan hangoztatják, hogy a nő helye a háztartásban van.
Ma már talán az ábrándozók is látják, hogy elmúltak már azok az idők, amidőn a nő csak családjának élhetett. A női munka e rohamos térfoglalásának hatása egyelőre kiszámíthatatlan és valószínű, hogy a szakszervezetek még gyakran foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Tudvalevő, hogy a munkáltatók nem számítva a nagy drágasággal,
még most is igen alacsony, sokkal alacsonyabb munkabéreket fizetnek a nőknek, mint a férfiaknak. Többnyire azzal érvelnek, hogy a nők igényei alacsonyabbak, mint a férfiaké és családfenntartási kötelezettségeik sincsenek.”
Ha szeretnél olvasgatni az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
1934: Birkóznak, de férjhez mennek!
Friss Ujság 1934. november 27.
Női birkózókról szól a Friss Ujság 1934. november 27-i számának rövid cikke. Nem kétséges, hogy a hírérték pontosan ez volt: a nő mint birkózó. Ugyanakkor feltétlenül meg kellett jegyezni, hogy ezek a furcsa, férfias sportot űző nők a háztartásban is megállják a helyüket, mert bizony félreértés ne essék, ők is férjhez mennek!
„Már a nők körében is sok híve van a birkózósportnak és az egyik leghíresebb női birkózó Maner Meier Gizella müncheni asszony, aki nemcsak a birkózásban, hanem egyéb sportokban is kitűnik. Izmait odahaza nem pihenteti a sportoló asszony és képünkön látható, amint húgával, aki szintén nagy izomerőnek örvend, gyakorolja magát a szabadstílusú birkózásban. Amikor azután jól kifáradtak a sportban, akkor bizonyára megállják helyüket a sportoló nők a háztartásban is."
1971: nehéz a második műszak a háztartásban
A Magyar Hírlap, 1971. január 20-i, pontosan 50 évvel ezelőtt megjelent cikkében egy „munkásasszony” életéről olvashatunk. Ő már „hasznos” tagja a társadalomnak, hiszen dolgozik, nem is keres rosszul, ámbár hálás lenne, ha a munkáját férje észrevenné. Nem kertel, a háztartási munkát második műszaknak tekinti, amelyet igenis nehéz a fizetett munka után elvégezni.
„Munkásasszony, havi ezerhatszázas átlaggal. A férje vasutas. Két gyermekük van, az egyik általános iskolás, a másik gimnazista. Szövetkezeti lakásban élnek, nemrég vásárolt bútorok között. Nem felejtik el az új- vendég figyelmét felhívni a legfrissebb gyarapodásra, a szőnyegre, amelynek dicsérik a mintáját és a minőségét. Mindezt valahogy így foglalja össze az asszony.
— Jutottunk valamire.
Kereken megkérdezem:
— Megbecsülik a gyárban?
Dicsekszik.
— A tavalyi április negyediki ünnepségen kaptam meg a kiváló jelvényt, pénzjutalommal együtt. Az ünnepség elnökségébe is beültettek.
— Tehát jól van.
— Nem mondhatnám. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy a bérezésnél nem tesznek eléggé különbséget a jó munkás és a rossz munkás között — kezdi sorolni a bajokat, és érezni a fogalmazáson, a tempón, hogy nem először beszél ezekről.
— Mindenki meghatározott összeget kap. Fizetéskor azután nagy az egyezkedés, vagyis az elégedetlenség, hiszen bent jól ismerjük, hogy ki az, aki csak bent van a műhelyben, és ki az, aki dolgozik is. Mégis egyforma a pénz, mindenkit egy szatyorba tettek a fixbérezéssel. Az egyik brigád többet keres a másiknál, de azon belül az emberek között nincs kereseti különbség. Jó így a gyárnak, hogy éppen a legjobb munkások keserednek el minden borítékosztásnál?
— Aligha jó. Mi bántja még ezenkívül?
— Ne árulja el a férjemnek, majd én szólok, ha kibuggyan belőlem. Nehéz a második műszak. Boldogan vállalom a családomért, de nagyon jólesne, ha néha megdicsérné az uram a tiszta lakást, a jó vacsorát.”
1976: az amerikai férjek többsége nem adna érte fizetést
Az Amerikai Magyar Világ, 1976. december 5-i számában egy közvélemény kutatás eredményét osztja meg egy hírben. Idáig jutottunk az eltelt száz év alatt: csak a fiatalok ismerik el a háztartási munka létjogosultságát fizetett munkaként.
„A házimunka ára, New York - Egy széleskörű felmérés szerint a férfiak 74 százaléka azt állította, hogy a feleség által végzett házimunkáért nem járna fizetés. Általában a fiatalabbak javasolták, hogy a házimunkáért fizetni kellene.”
1993: kiszámolták a háztartási munka árát
A Pesti Hírlap 1993. február 5-i számában a haladó britek egy bizonyos kutatásáról számolnak be, amelyet a nők „tekintélyének védelmében” állítottak össze. A Hogyan spórolnak a brit férjek? című cikk szerint a legfontosabb felfedezés, hogy a nők „jóval többet takarítanak meg a családnak, mint amennyit a családfenntartásra hivatkozással házimunkát megtagadó férjek odakint keresnek.” A jól csengő összegeket alább olvashatjuk, miközben ne feledjük: mindezért átlagosan heti 71 órát kell dolgozni.
Ifjúsági Magazin, 1987. február
„Évi 18 ezer fontba kerülne a brit férjeknek, ha feleségük házimunkáját szolgáltató cégekkel kellene elvégeztetniük — állapította meg a Legal and General brit biztosítótársaság legfrissebb országos felmérése, amely a nők tekintélyének védelmében készült.
Az adatból az következik, hogy a brit feleségek értéke a felső ligába tartozik, és általában jóval többet takarítanak meg a családnak, mint amennyit a családfenntartásra hivatkozással házimunkát megtagadó férjek odakint keresnek. Nagy-Britanniában az átlagkereset évi 12 ezer font körül, van, és évi 18 ezer vagy több csupán a keresők 30 százalékának jut.
A felmérésből az is kiderült, hogy a házimunkában még nem érvényes sem a negyven, sem a negyvennyolc órás munkahét.
Az „otthonülő” brit feleségek hetente átlagosan 71 órát töltenék házimunkával, a részmunkaidőben foglalkoztatottak otthoni munkaideje heti 59 óra, s a teljes állásban lévők is többet dolgoznak otthon, mint a munkahelyükön.”
2000: a modern cselédség Ausztriába jár takarítani
A Napi Gazdaság újságírója személyes tapasztalataiból merítve vonja le konzekvenciáit. A 2000. január 14-én megjelent cikkben arról ír, hogy a háztartási munka nem szégyen, és ugyanúgy kenyérkereső foglalkozás lehet, mint bármi más. Még akkor is, ha túlképzettek vagyunk hozzá.
„Bejárónők voltak, vannak és lesznek. Ki ne tudna felidézni néhány szomorú sorsú cselédlányt, akinek az életét az úrfi udvarlása vagy a nagyságos asszony szekatúrája tette tönkre?
… Aztán „felszabadították” őket. Sokan traktorra kerültek, három műszakos gyárakban lettek munkások. A „bejárónő”, „cseléd” szó pejoratív csengést kapott, a kiváltságosok szűk körén kívül még, aki tehette volna, az se nagyon tartotta tanácsosnak, hogy „háztartási alkalmazottat” tartson.
Aztán „rendszert váltottunk”, de az említett szavak még mindig vegyes érzelmeket váltanak ki belőlünk. Akihez bejárónő jár, az többnyire lusta, unatkozó szépasszony lehet, akinek derogál felmosni a konyhát.
...Ugyanakkor néhány nyugat-magyarországi pedagógusnak nem sértő a szomszédos Ausztriában „cselédkedni”. Két hétvége alatt annyit keresnek, mint a havi tanári fizetésük.”
Ha szeretnél olvsagatni az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
