Ha megnézzük, hol írtak legtöbbször kuplerájokról, bordélyokról magyarul a nyilvánosházak betiltása előtti időkben, azt találjuk, hogy a Népszavában. Háromszor oyan sűrűn fordulnak elő ott ezek a szavak, mint bármely más lapban. A sorban második is egy szociáldemokrata lap, a New York-i Előre. Azért második, mert hetilapként jelent meg. Senkinek nem volt annyira fontos, mi történik a szegény ember leányával a nagyvárosi húspiacon, mint a kapitalizmus ádáz ellenségeinek.
Kéjmámor egy múlt század eleji képeslapon. (Népszabadság, 1994. november 11.)
Budapesten, illetve elődjeiben a szabadságharc leverése után, az osztrák-cseh rendőrség uralma idején szaporodtak el a bordélyházak, de ez a szaporodás a kiegyezés után is foytatódott. Thaiss Elek, a prostitúciót lelkesen tűrő és támogató, hirhedten korrupt fővárosi rendőrkapitány alatt Budapest lett a prostitúció, a nőkereskedelem európai éllovasa. "A főváros a Thaiss-rezsim alatt valósággal gyűjtő- és kiállítóhelye lett a legkülönbözőbb qualitású prostitúciónak. A legközönségesebb szajháktól a mindenütt felbukkanó utcalányokig, az egyszerűbb és díszesebb bordélyok lányaitól a legelegánsabb kurtizánokig volt itt mindenből bő választék.
/.../ Így vált Magyarország a XIX. század második felében — szégyenünkre — a nemzetközi leánykereskedelem hírhedt világközpontjává!" (Dr. Doros Gábor részletesen megírta a magyarországi prostirúció történetét a Budapesti Statisztikai Közlemények 1930/XII. füzetében.)
Már a Népszava elődje, a Munkás Heti Krónika is sűrűn foglalkozott a prostitúció áldozataival: "M.
Karolina budapesti születésű 17 éves leánykának apja szattyán-készitó Új-Pesten, ő meg kiszolgáló volt a Neumann-féle kávéházban Budán. Egy nap megjelent ott bizonyos Mizslai Kálmán s a leányt magával vitte azon igéret mellett, hogy pénztárnokné lesz az ő nagyszerűen berendezett kávéházában, Abonyban./.../ Az állítólagos kávéház — fővárosunk genreje szerint — bordélyház volt. Térdre borulva kérte Mizslait, hogy könyőrüljön rajta, vigye vissza agg atyjához, ez majd a követelt adósságot ki fogja fizetni, hasztalan volt, a szívtelen nép nem ismert irgalmat. A szegény áldozat, a mig lehetett, megőrizte erényét, és visszautasitott minden aljas ajánlatot./.../ Egy estén egy nemes úri ember társaságában erőszakosan annyira leitatták a leányt, hogy sikerült a hóhérnak drágán őrzött becsületétől megfosztani./.../ /Mizslai/ Elvitte — valami ürügy alatt — Szolnokra, hol Babarczi Róza bordélytulajdonosnőnek eladta 50 frtért. A szerencsétlen leány aljas életét megunva egy utolsó módhoz folyamodott megszabadulása végett. Felkérte a bordélyházban levő zongoramestert, hogy megszabadítása végett irjon levelet atyjának, hogy mentse meg az örvényből." A leány nagy nehezen visszakerült a családjához, de ez volt a kivétel. (Munkás Heti Krónika, 1877. május 13.)
Pilisy Róza (1857-1931), a "magyar kaméliás hölgy". Apátlan szerelemgyerek volt, 16 éves korában megszökött egy hadnaggyal, aki elhagyta, a fővárosban elzüllött, és kurtizánként csinált karriert. Többek között Krudy Gyula, Pekár Gyula, Apponyi Albert szeretője volt. Az Újvilág utcában tartott fenn "irodalmi szalont". Madame Roza bordélyházában királyok, főurak is megfordultak. Podmaniczky Frigyes, "Budapest vőlegénye" is a vendégköréhez tartozott. Öregségére elmagányosodott, csak a hűséges Krudy látogatta őt. (168 óra, 2012. július 19.)
1878-ban Weisz Dezső, a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja röpiratban hívta fel a figyelmet a "a főváros lakosságán rágódó fekélyre". "Ha valaki fáradságot vesz magának, s öszszeszámlálja a fővárosi bordélyokat, arra az eredményre jut, hogy Budapest a hétszerte több lakossal bíró Páris után következik a sorban — már pedig Páris székvárosa a fajtalanságnak. Azon városok közt, melyek lakóinak száma 300.000-re rug, Budapest első helyet foglal el, háttérbe szoritva a rossz hirű Hamburgot." Weisz interpellációja nyomán a polgármester felkérte a kerületi előljárókat, hogy vegyék számba azokat a "bűnfészkeket", amelyek népes utcákon, iskolák, nyilvános intézmények közelében működnek, és ezért a bezárásuk indokolt lenne. 147 ilyen kéjtanyát írtak össze az előljárók. Ezek közül 105 engedély és ellenőrzés nélkül működött. (Munkás Heti Krónika, 1878. június 16.)
A Népszava (1891. noveber 27.) drámai szavakkal határozta meg a bordélyházak szegényellenes funkcióját: "A kéjházak csak arra valók, hogy a szegényebb néposztályokat megtizedeljék. Mert kik töltik meg az erkölcstelenség eme tanyáit? Nem-e a munkások, a kisiparosok, a parasztok gyermekei? Tud-e valaki oly esetet, hogy egy milliomos leánya prosztituált lett volna, vagyis pénzért adta volna el magát? És kik betegszenek meg a bünbarlangokban? Nem-e a szegényebb emberek, akik félve a bizonytalan jövőtől nem házasodnak és így kénytelenek e lebujokban a természet parancsszavának eleget tenni. Eme kéjházak fennállásának létjogosultságát nem indokolhatja semmi más, mint a fentemlített Malthus-féle pusztitási theoria. 'Sokan vagytok nyomorult proletárok, terhére vagytok a társadalomnak, nyugtalanítjátok békéjét, pusztulnotok kell!'"
A madame (Psota Irén) és a lányok (baloldalt ül Carla Romanelli, mögött áll Tarján Györgyi) Makk Károly Hunyadi Sándor novellájából készített filmjében, az Egy erkölcsös éjszakában. A kupleráj itt meghitt hely, a madame jóságos gondviselője a lányoknak, akik szeretetre és tisztaságra vágynak, s ők képviselik az emberséget a kegyetlen világban. (Fotó Art, 2001/9.)
A Népszava (1891. december 11.) igyekezett számokkal is alátámasztani a prosituáltak összetételéről alkotott képet: "Érdekes tudni, hogy a prostituczió áldozatai mily társadalmi rétegekből sorakoznak. Sok nyomoron és szenvedésen mennek eme szerencsétlenek keresztül, amig elszánják magukat arra, hogy testük prédára bocsátása által keressék meg mindennapi betevő falatjukat. Parent-Duchatel egy franczia statisztikus kiszámította, hogy 5183 párisi kéjnő között volt: 1425 ágyas - akiket szeretőjük elhagyott; 404 a katonaság által elcsábított; 289 uraságaik által megejtett cseléd; 280 a terhesség tartama alatt elhagyott nő; 1441 a nyomor és inség által kényszerítve; 1225 minden gondozás nélkül fölnevelkedett árva; 37 mert szüleiket, 29 mert fiatalabb testvéreiket, 23 pedig mert gyermekeiket kellett kitartaniok. És hogy a modern női munka mily demoralizáló hatással van a nőkre, ugyan e statisztikus a következő adatokkal bizonyitja: 3084 prostituált nő közül foglalkozására nézve volt 1559 varrónő, 859 elárusítónő, 285 paszományosnő és fodrásznő, 98 gyári munkásnő, 16 színésznő és csak 3 némi vagyonnal biró nő." Azt nem kötik az olvasó orrára, hogy a nem egészen helyesen megnevezett Alexandre Parent du Chatelet úttörő jelentőségű felmérése bő fél évszázaddal korábban, 1836-ban készült.
A Népszava levelezője (1896. szeptember 4.) a prostitúció egyik rejtett, de akkoriban közkeletű formáját tárja fel: "Az elnyomott, kizsákmányolt állatokká aljasitott fehér rabszolgák, akikről itt szó van: szállodai szobalányok. Elvtársunk esztendőn által sokat utazik, az ország különbőző vidékein sokat lát és hall, ő mondja el a dolgot a következőképpen: Nagy-Szőllősön, Sopronban, Zala-Egerszegen, M.-Szigeten és még több vidéki városban huzamosabb ideig voltam e nyáron megszállva. Az illető szállodákban azt tapasztaltam, hogy az úgynevezett 'szobalányok' hallatlanul tolakodók, hogy a budapesti bárczás nők azokhoz képest valóságos apáczák. Tisztességes — gyakran családos — utazókra ráerőszakolják magukat és a nyilvános prostituáltaktól különben irtózó vendégeket is letéritik tolakodásukkal a tisztesség útjáról. Mivel pedig az illető szobalányok többnyire semmiféle orvosi ellenőrzés alatt nem állanak, az eredmény az, hogy sokszor — különben jóravaló — családos férfiak is utálatos betegségekkel megterhelve, hagyják el az illető szállodát. Mindjárt az első helyen, N.-Szőllősön, kérdőre vontam az illető szobalányt, jóakarólag intve őt és tudakolván tőle emberhez méltatlan eljárásának okait. A leány őszintén elmondta aztán: hogy ő kénytelen a vendégektől minden áron pénzt szerezni. Ő úgy van megfogadva szobalánynak, hogy a szobalányi tennivalókat teljesen ingyen köteles elvégezni, ezenfelül pedig köteles élelmezési dij czimén a főnök úrnak havonként 30 forintot fizetni. Ezt az összeget tehát feltétlenül meg kell keresnie, de még ennél többet is, mert ruházkodni is kell, meg aztán tartásdijat is kell fizetnie gyermekéért, kit úri atyja nem akar elismerni. Tudakozódásomra aztán a többi helyen is rájöttem, hogy a szobalányok gazdájuknak ingyen dolgoznak és azonfelül 20-tól 50 forintig emelkedő ellátási dijat fizetnek, amit a vendégeken kénytelenek megkeresni. És éppen Szőllősön történt az, hogy a szobalányt elcsapták, mert sok időt szentelvén szeretőjének — egy hozzávaló kocsislegénynek — nem birt eleget keresni, és nem volt képes a 30 forint kosztpénzt megfizetni."
Estella, a romlott nő (Halász Judit) Krudy Gyula művéből, A vörös postakocsiból a Vígszínház 1968-as előadásában, a romlott férfiak, Alvinczy Eduárd (Darvas Iván) és Rezeda Kázmér (Tahi Tóth László) társaságában. (Film, Szinház, Muzsika, 1968. november 23.)
"Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn, és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomorú volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült, és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Aztán Pestre utazott, és késő délután, ősszel a város felett egy gyárkémény fekete füstje húzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomorú emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek, és még Estella ártatlan volt."
A Népszava 1899. február 7-i számának nagy címoldalas cikke ezzel a levéllel kezdődik: "'Kedves testvérem! Úgy el voltam keseredve, hogy megmérgeztem magam és most a kórházban vagyok. Azért nyúltam a méreghez, mert ilyen helyen vagyok kénytelen lenni. Nem vagyok képes leirni, hogy mily sorsban vagyok. Azt hittem, hogy jó asszony a mi gazdaasszonyunk, pedig olyan rossz, hogy szóval meg nem mondhatom. Ahogy csak tud, úgy üt és ver engem és folytonosan szidalmaz, mint egy kutyát. Kedves testvérem, ne hagyjál tovább kinlódni, jöjj értem, most itt az alkalom, hogy megszökjek, csak jöjj értem, egyenesen a korházba. Kedden már talán elhagyhatom a kórházat de még nem biztos, mert iszonyúan éget a méreg. Az Istenre kérlek, ne hagyjál itt tovább, mert ismét mérget veszek és annyit, hogy bizton meghalok. Csak a szökés segíthet, mert ha a kapitánynak megmondom, hogy nem akarok az intézetben maradni, bezárnak nyolcz napra és subbal küldenek el. Az intézetben még levelet sem engedtek irni neked. Az istenre kérlek, jöjj el értem, mert ha te sem gondolsz velem, akkor ki?' Ezt a levelet nem a trónok körül, nem a miniszterek kényelmes piros bársonyszékében fogalmazták. Nem. Ezt a levelet a bordélyházak fertőjében megszennyeződött lélek vergődése sugalmazta, a büntanyából a halál torkába menekült, de sajnos, csak a kórházig eljutott szerencsétlen bukott leány fogalmazta és küldte el." A levélíró egy sikkasztással gyanúsított, négy éve vizsgálati fogságban lévő kereskedő öt gyermekének egyike volt. Anyja a szégyen elől öngyilkosságba menekült. "Anyjukat megszabadította a gondtól a jótékony halál, apjukat nem hagyja éhen veszni az állam. De hát ki gondoskodott az apa s anya gondozása alól kikerült, tehetetlen árvákról."
Nagy téma volt a századforduló körül a kivándorlás is: "Nemcsak felnőtt emberek, hanem 12—13—14 éves leánygyermekek indulnak útra. A szülők mindössze Bécsig kisérik. Kérdeztem a szülőket, hát miért küldik a gyermekeiket ki? Egyszerű volt a felelet. 'Nem akarjuk a gyermekeinket a magyar bordélyházaknak felnevelni.' (Népszava, 1902.július 29.)
Steinné (Dobos Ildikó), a kokott-szervező a lányokkal (balra Estella, Pásztor Edina) A vörös postakocsi 1986-os győri előadásán. (Film, Színház Muzsika, 1986. november 1.)
"...hisz minden falusi mindenes felcsap kokottnak manapság. A masamód megunja a kalaposskatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában, a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal, és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni, és selypítve mondja a legyezője mögül: 'Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…' De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz, és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten, és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy felbotorkál a lépcsőkön egy részeg német vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest egy nagy nyilvánosház."
A 20. század elején a szociáldemokraták meneteltek az általános választójogért vívott harc élvonalában. Az ezt ellenzők egyik érve pedig az volt, hogy a hagyományos, keresztény család eszményét meg kell védeni azoktól, akik azt tagadják. Erre az évre reagált a Népszava (1906. május 5.) eképpen: "A családot, a mai formájában, mi nem helyeseljük. A családi élet ma nem az emberek kölcsönös vonzalmán, testi és lelki összeillőségén alapszik, hanem anyagi érdekeken és kényszeren. Példák kellenek? Münnich /Münnich Aurél konzervatív országgyűlési képviselő - Hacsa/, a hon vaskos oszlopa, a 'szent' házasság formái közt családot alapított és — a szeretője kanapéján érte a halál. Apponyi úr /Albert, akinek, mint fentebb írtuk, többek között Pilisy Róza is szeretője volt - Hacsa/ 50 éves koráig nem alapított családot. Mit csinált addig? Bizonyára a mások családi szentélyeit őrizte, noha a családalapítás fizikai lehetőségétől nem fosztatta meg magát, amiről az Aggteleki-utca jámbor lakói tehetnének tanúságot. — Polónyi úr /Polónyi Géza, ekkor igazságügy-miniszter/, a bordélyházak favorizált képviselője volt és igy előmozdította azt, hogy a proletár leányok a családalapítástól elvonassanak, hogy burzsoa-férfiak a 'családi érzés' korlátain magukat könnyű szerrel, jutányosan és rizikó nélkül túltehessék. És hazánk ezen oszlopos fia, aki a meggazdagodás felé való nemes igyekezetében a bordélyipart védte, most fölcsapott a 'családi érzés' védőjének, mi ellenünk, akik elítéljük a prostitúciót és a mai családi élet helyébe egy ideális, tiszta, kölcsönös vonzalmon alapuló, kényszer nélküli családi életet akarunk állítani. Ők, a szabad szerelem lovagjai, a családos honoszlopok, akik eladó nőket tartanak ki, ők akarnak bennünket a politikai jogokból kirekeszteni a családról való véleményünk miatt!"
Polónyi Géza, a bordélyházak érdekképviseletét (is) ellátó ügyvédből lett konzervatív erénycsősz igazságügy-miniszter. Rövid minisztersége (1906-1907) idején a Népszava kitüntetett céltáblája volt. (A "Budapest" jubileumi albuma, 1907.)
Schnadter Leopoldina esetéhez kapcsolódott a Népszava legnagyobb prostitúcióellenes kampánya: "Schnadter Leopoldinát, egy 17 éves bécsi leányt rendes kenyérkereset ígéretével Budapestre csalták a polgári aranyifjúság hússzállitói. Budapestre érkezve, elvitték egy himző-utcai büntanyába és ott arra kényszeritették, hogy pénzért áruba bocsássa testét. A szerencsétlen leány menekülni próbált: hiába. A budapesti rendőrség tudtával rázárják ezekre a boldogtalan teremtésekre az ajtót, az ablakot, és ebből a börtönből nincs menekülés. Schnadter Leopoldina mindezek ellenére megkísérelte a szökést, és azért a bűntanya tulajdonosa Fiumébe akarta szállíttatni. Már megalkudott egy fiumei lebuj tulajdonosával — de a leány az alkut majdnem meggátolta. Tegnap este ugyanis ismét megkísérelte a szökést, és csak őreinek vigyázata akadályozta meg abban, hogy tervét véghezvihesse. Ami azután következett, az egyszerűen rémületes. A szerencsétlen leány testéről letépték a ruhát, és az egész háznép nekiesett és ütlegelni kezdte, az egyik bestia pedig a haját tépte a szerencsétlennek. Egy perc alatt a vér elborította a leány testét. Az ütlegelés alatt fejét a falhoz csapták és eközben egy üvegtábla 15 cm. hosszú, 4 és fél cm mély sebet ejtett a leány karján, amelyen elvágta az ütőeret is. A megrémült gazok, attól félve, hogy a szerencsétlen leány elvérzik, a mentőket hívatták, akik az áldozatot elszállították a Réczey-klinikára. A szerencsétlen leányt a vérveszteség úgy elgyöngitette, hogy életét aligha lehet megmenteni." (Népszava, 1906. június 15.) A tudósítás utolsó mondata szerencsére nem igazolódott. A leány viszonylag rövid időn belül elhagyhatta a kórházat. Amikor visszament a bordélyba a holmijáért, újra megverték, kidobták, végül egy budapesti szállodában lábadozott, rendőri védelem alatt.
Az Egy erköcsös éjszaka Bellája (Carla Romanelli), az öntörvényű, titokzatos, szomorú kurtizán, akinek az öngyilkosság sem sikerül. (Film, Színház, Muzsika, 1977. október 8.)
A Népszava naponta hozta az újabb és újabb adalékokat, történeteket azokról a szörnyű dolgokról, amelyek a prostituáltakkal a bordélyokban és azokon kívül történnek. Ez volt ekkor a lap fő témája: "A hímző-utcai lélekraktár ügye, immár semmi egyéb, mint az ismeretes gyújtószál, amelyre 'szükség volt', hogy a máglya, amely 'régóta készen állott', lángot vessen. Garmadával gyűlnek szerkesztőségünkben a felszólalások; részint érdekelt felek, részint magánosok szólnak hozzá a tárgyhoz, s a felszólalások során mindjobban kidomborodik egy jelszó: el kell törölni a bordélyház-rendszert egyszersmindenkorra." "Amig van kizsákmányolás, van prostitúció is. Enyhíteni is csak egy úton lehet a prostitúció borzalmain a mai társadalomban: a bordélyrendszer megszüntetésével. Egészségügyi szempontból megokolatlan a fentartása annak az állapotnak, amely a bordélyházak tulajdonosainak birtokává aljasitotta a prostituáltakat, akiket keresményüktől és szabadságuktól rabolnak meg rendőri segedelemmel." (Népszava, 1906. június 16.) A szociáldemokraták ekkor azt az álláspontot képviselték, hogy aki a testét elárulni kényszerül, legalább tehesse önállóan, a maga "uraként", a maga hasznára, és léphessen ki ebből, amikor akar és tud.
A Hímző (ma Cukor) utca 4. szám alatti, Nagel-Frisch Cecilia tulajdonában lévő intézmény korábbi dolgozóit is megtalálta és megszólaltatta a szociáldemokraták lapja. Jolán kilenc évig szolgált Nagelné házában: "...mindent igen drágán, a rendes árnak legalább is kétszereséért adnak el. Ezzel azonban a dolog nincsen elintézve, mert legtöbbször háromszor adják el a dolgokat a leányoknak, akiktől adósságaik fejében többször is visszaveszik az eladott holmit. Hogy a legerkölcstelenebb dolgokra szólítják fel őket, az csak természetes, s ha aztán a leányok közül egyik-másik ez ellen mégis felszólal, akkor kegyetlenül meglakol. 1905. év decemberben kijelentettem, hogy többé nem maradok. Ekkor az 'intézet' gazdasszonya... és Rosenthal Leonia könyvelőnő kijelentették, hogy annak ellenére, hogy az utolsó évben is az ő üzleti könyveik szerint 1400 forintot kerestem, még 300 forinttal tartozom. Miután ezt kétségbe vontam, se szó, se beszéd, közrefogtak és ütlegelni kezdették. Mikor pedig védekezni próbáltam, bedobtak egy törött ablakon át egy kamrába, amikor is az üvegdarabok úgy összevissza vagdalták a testemet, hogy dr. Királyfi, az 'intézet' orvosa, két hétig kötötte a sebemet. Mikor felgyógyulásom után mégis kijelentettem, hogy tovább nem maradok, minden ékszeremet, amelyet 9 év alatt ugyancsak keservesen kerestem össze magamnak, elvették, sőt értékesebb ruháimtól is megfosztottak s egyetlen szál ruhában kilöktek az utcára."
Egy Sári nevű leányt azért rugdaltak le a lépcsőn úgy, hogy elájult, mert nem akart együtt lenni egy köztudottan szifiliszes mágnással.
A Népszava még sok hasonló történetet hozott a Hímző utcából és máshonnan, s 1906. június 20-22-e között három napon keresztül ezzel a témával foglalkoztak az egész címlapot elfoglaló és még a következő oldalra is átmenő vezércikkek. Részletesen ismertették a prostitúcióval foglalkozó évenkénti renddőrségi jelentéseket. A lap olvasói egyedülállóan részletes és elborzasztó képet kaptak a magyarországi szex piacon uralkodó állapotokról.
