A hidegháború fontos eseményeként tartjuk számon a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti „forró drót” létrehozását, amelyet pontosan 60 évvel ezelőtt üzemeltek be. De miért volt erre szükség? Mit írtak erről az újságok? Ennek néztünk utána az Arcanum adatbázisában.
A „forró drót” gondolata először egy regényben jelent meg, méghozzá Eugene Burdick és Harvey Wheeler Fail-Safe című könyvében. A történet szerint az amerikai elnök és a szovjet kormányfő a forró dróton keresztül érintkezik egymással, pontosabban a Fehér Házban és a Kremlben felszerelt közvetlen telefonon keresztül. A regény szerint a beszélgetések célja az, hogy elhárítsák azt az atomháborút, amely már szinte elkerülhetetlennek tűnik. Az USA Delta repülőszázadának bombázói ugyanis egy műszaki tévedés miatt elhagyják a Fair-Safe pontjaikat és nukleáris bombarakományukkal Moszkva felé veszik az irányt.
1963: „Ha csak egy ezrelékkel is csökkentheti egy esetleges atomvilágháború veszélyét”
Amit a regényben a szerzők megírtak, pontosan az történt a valóságban. A forró drót valóban a hidegháború kulcsfontosságú eszköze lett, hiszen a hivatalos leírás szerint az évtizedekig tartó atomháborús fenyegetést ennek segítségével tervezték kordában tartani.
„A »forró drót« most kilépett a regény és a romantika kulisszái közül és a nemzetközi politikai érdeklődés középpontjába került. A genfi tizennyolc hatalmi leszerelési bizottság 118. plenáris ülésén Carapkin nagykövet, a szovjet küldöttség vezetője bejelentette: kormánya egyetért azzal az amerikai javaslattal, hogy létesítsenek közvetlen távbeszélő- vagy telex-vonalat a Kreml és a Fehér Ház között. A világsajtó üdvözlő visszhanggal válaszolt e lépésre és reményeket fűzött hozzá.” (Népszava 1963. 04. 10.)
További meglepő kijelentések kerülnek elő a Népszava cikkéből, például az, hogy egy esetleges kommunikációs hiba akár „atomvilágháborút” is eredményezhet. „Óriási jelentősége lehet a »forró drótnak« azokban az órákban, percekben, sőt másodpercekben, amelyekben a katasztrófa útja még eltorlaszolható. A kubai válság során eléggé veszélyes késedelmet okozott több esetben az a körülmény, hogy a rendes hírcsatornákon továbbított diplomáciai jegyzékeket fáradságos munkával desiffrírozni kellett. »Néhány esetben szükségessé vált, hogy nyílt rádióüzeneteket cseréljünk és így időt takarítsunk meg« — nyilatkozott később Kennedy elnök. Megtörténhet, hogy éppen a »forró vonal« segítségével lehet élni annak az utolsó pillanatnak a lehetőségével, amelyben még menthető a menthető. »Ha csak egy ezrelékkel is csökkentheti egy esetleges atomvilágháború veszélyét, már van értelme«” – olvassuk abban a beszámolóban, amely a forró drót létrehozása után pár nappal jelent meg a hazai sajtóban, a Népszava 1963. április 10-i számában.
Technikai és emberi okok is vezethetnek atomháborúhoz
A közvetlen kapcsolat abban is segített, hogy a technikai hibákat ki tudják szűrni, de a rendszer az emberi mulasztás vagy egyéb emberi hiba kiküszöbölését is képes volt megoldani.
„Az az eshetőség, hogy műszaki hiba következtében a nukleáris pokol szabadul rá az emberiségre, egyáltalában nem tartozik a képzelet birodalmába. A Szovjetunióban nemcsak az állam fegyelme, hanem a társadalom egész berendezkedéséből áradó gondolkodásmód is őrzi az atombomba-készletet.
Az amerikai elnök dolgozószobájában ott áll a »vörös telefon«, amely a nebraskai légierő parancsnoksággal és a Pentagonnal létesít közvetlen összeköttetést, nem utolsósorban éppen abból a célból, hogy az államfő személyes rendelkezése nélkül egyetlen nukleáris bomba se induljon el kalózkalandra. De hát...
Ki a megmondhatója annak, hányszor rendeltek már el atomriadót csak azért, mert a radarernyőkön »rakétagyanús« tárgy tűnt fel? 1960. november 22-én riadókészültségbe helyezték az egész amerikai légierőt csak azért, mert a Holdról visszaverődő radarsugarak helytelen értelmezése következtében szovjet rakétatámadástól tartottak.” (Népszava, 1963. 04. 10.)
Az emberi tényezőket felsorolva őrült őrmesterek és államférfiak emberi gyengeségét látjuk magunk előtt, akik őrült pillanataikban erősen vitatható döntéseket hoznak, vagy éppen saját maguk cselekednek. Mindenesetre a sajtó kitűnően tartotta felszínen az atomfenyegetés rémét, amely a hidegháború évtizedeit végigkísérte. Ezért is volt komoly jelentősége, amikor ezt a bizonyos forró drótot beüzemelték.
„Nem is csupán technikai fogyatékosságok következtében sodródhat a világ az atomkatasztrófa szélére. Legalább ilyen mértékben kell tartanunk azoktól az üzemzavaroktól, amelyek az emberi idegrendszerben, vagy az emberi társadalom nagy politikai ideghálózatában következhetnek be. Őrült őrmesterek elszabadulhatnak kötőfékeiktől, hidrogénbombákkal a hónuk alatt, és őrült államférfiak őrült pillanataikban őrült intézkedéseikkel felrobbanthatják azt a nukleáris bombahalmazt, amely a nyugati atomtudósok véleménye szerint 250 milliárd tonna TNT robbanóanyaggal ér fel, amely a fejünk felett lebeg, a lábunk alatt sistereg ... Bizonyos világpolitikai krízisek, vagy magasfeszültségű állapotok különösen alkalmasak erre, gondoljunk csak a Nyugat-Berlinnel vagy a Kubával kapcsolatos válságok emlékezetes napjaira.” (Népszava, 1963. 04. 10.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
1973: Két hagyományos telexgép áll a vonalak végén
Nem lehet tudni, hogy igaz-e, amit a korabeli újságokban olvasunk, de tíz évvel később már meglepően részletes képet kapunk arról, hogyan is működött maga a kapcsolat. Milyen technikai megoldással és kik üzemeltették.
„Az emberek többsége úgy képzeli el a forró drótot, hogy az elnök íróasztalán egy vörös színű telefon áll, s ez egy hasonló készülékkel van közvetlen kapcsolatban. A valóságban a forró drót vége egy-egy közönséges telexgép. A washingtoni „végállomás”, a „Terminal”, amelyet kezelői a Moscow Link rövidítéseként Molinknak becéznek, a Pentagon második emeletén található, az országos katonai parancsnokság szigorúan őrzött központjában. Mindjárt mellette áll a „lehallgatásbiztos” telefon, amelyen bármely pillanatban föl lehet hívni az elnököt, akárhol is tartózkodik. Sokáig azt hitték, hogy a moszkvai „végállomás” a Kremlben van, de júniusban, amerikai utazása előtt Leonyid Brezsnyev az amerikai tudósítóknak elmondta, hogy a forró drót telexgépe a Vörös tér másik oldalán, a párt központi bizottságának székházában van.” (Magyarország, 1973. 11. 18.)
Az ideológia valószínűleg sokat segített a forró drót működtetésén dolgozó szakembereknek. Fontosságuk megkérdőjelezhetetlen volt, tulajdonképpen nekik köszönhette az emberiség a pusztítás elkerülését. Természetesen rengeteg munka volt ebben a központban, pontos menetrend szerint a kapcsolatot folyamatosan tesztelték és ellenőrizték.
„A forró drót mellett nem unalmas a munka. Már az is nagyszerű érzés, hogy az ott dolgozók tudják: munkájuk az emberiség atompusztulásának elhárítását szolgálja. A forró drót kezelői akkor sem ülnek tétlenül, amikor nem válságos a helyzet. Az egész gépezet működését éjjel-nappal óránként ellenőrzik. Naponta huszonnégyszer működtetik a készüléket. Mindegyik fél naponta tizenkétszer küld üzenetet a másiknak. A greenwichi idő szerint „páros” órákban Washingtonból Moszkvában továbbítanak angol nyelvű szöveget. A „páratlan” órákban Moszkvából Washingtonba érkezik orosz nyelvű szöveg. Az NDK-ban készült cirill betűs washingtoni telexgépet a Szovjetunió szállította. A Moszkvában működő latin betűs gépet az Egyesült Államok küldte.” (Magyarország, 1973. 11. 18.)
Egymást „örvendeztették meg” a tesztek szövegével
A Magyarország 1973. november 18-i számában, vagyis a felszerelés után tíz évvel már olyan részletességgel és olyan hangnemben mutatták be a forró drót üzemeltetőinek életét, mintha csak egy kisvárosi postahivatal mindennapjairól olvasnánk. Vicces versikék és különböző szövegek jöttek-mentek a két fél között, míg az atombomba háborítatlanul pihenhetett.
„Az amerikai fél a Molinket eleinte a régi, jól bevált próbaszöveggel ellenőrizte: The quick brown fox jumps over the lazy dog. (A gyors barna róka átugorja a lusta kutyát.) Azért jó próbaszöveg ez, mert noha csak 35 betűs, az angol ábécé mind a 26 betűje szerepel benne. A moszkvaiak viszont hűvös próbaszöveg helyett mindjárt kezdetnek orosz versrészletet, küldtek, amely a moszkvai napfölkelte szépségéről szólt. Aztán Turgenyev-szövegekkel, az Egy vadász feljegyzései részleteivel lepték meg amerikai kollégáikat, majd Csehov-elbeszélések részleteit „üzenték”.
— Valósággal versenyben állunk a moszkvai kollégákkal, hogy ki tud jobb „műsort” összeállítani — mondja az ezredesnő. — Olyan szövegeket igyekszünk kiválasztani, amelyek megörvendeztetik, esetleg megnevettetik az „odaát” ülőket, olykor pedig egy kis fejtörést okoznak a tolmácsoknak. Aznap például a következő viccet „üzenték”: Az egérmama és fia nagyon fél a macskától. A mama összeszedi bátorságát és így szól a macskához: vau, vau! A macska ijedten elszalad, az egérmama pedig büszkén szól gyermekéhez: Látod, fiam, milyen hasznos dolog idegen nyelven beszélni!” (Magyarország, 1973. 11. 18.)
A forró drót műholdas kapcsolatra váltott, de a rejtjelezés maradt
Nagyjából tizenöt éven át működött a kezdeti technológia, amelyet a műholdas kapcsolat váltott fel. Ez aztán még gyorsabb és még egyszerűbb üzenet-átvitelt eredményezett. A Magyarország 1973. november végén írt ennek részleteiről.
„Bár a jelenlegi műszaki rendszer kifogástalan, mégis megváltoztatják. A jövőben áttérnek a műholdas kapcsolatra. Erről 1971. szeptember 30-án írtak alá egyezményt a SALT-tárgyalások során. A szakértők szerint a műholdas kapcsolat még tökéletesebb lesz, mert lehetővé teszi a közvetlen érintkezést, és kizárja a „bekapcsolódás" lehetőségét a Washington és Moszkva közötti pontokon. Addig sincs ok aggodalomra: technikailag megvan ugyan a lehetősége, hogy egy harmadik fél „kihallgassa” a forró dróton váltott szövegeket, de a rejtjelet nem tudja megfejteni, hacsak meg nem szerzi a Washington és Moszkva között megállapított titkos kódot.” (Magyarország, 1973. 11. 18.)
1985: A második forró drót a telexről a faxra váltott
A technikai fejlődéssel a forró drót is változott. Az eredeti, fizikai kábelek helyébe a műhold lépett, a telexes megoldás után pedig a fax következett. „A fakszimilés közvetítés révén világpolitikai válság esetén a Fehér Ház és a Kreml között nemcsak szöveges üzenetek, hanem térképvázlatok, diagramok és más vonalas ábrák is percek alatt továbbíthatók lesznek. Így a két állam vezetői gyorsan és pontosan közölhetnek egymással rajzban olyasmit is, amit leírni körülményes, hosszadalmas és pontatlan volna.” – írja az Élet és Tudomány 1985. március 22-i számában, további részletekkel szolgálva arról, hogy a papír alapú üzenettovábbítás mennyire praktikus lehet, amikor atomháború elhárításáról van szó. Sajnos a fax azonban nem titkosítható, ezzel számolni kellett.
„A Kreml és a Fehér Ház között „élő” közvetlen távközlési vonalat, a „forró drót”… egy olyan telexvonal volt, amelyen Washingtonból latin betűs angol nyelvű, Moszkvából pedig cirill betűs orosz nyelvű írott szövegeket továbbíthattak. A „két nagyot” összekötő telefonvonal csak a közvélemény képzeletében létezett, hiszen ha ők élő szóval érintkeztek volna, a diplomáciai finomságokat, az esetleges rejtett célzásokat nem tudták volna kellő pontossággal azonnal lefordítani.
Az első forró drót közvetítő vonala földi mikrohullámú lánc, tartalék vonala pedig tenger alatt húzódó kábel volt. A mikrohullámú lánc a légköri zavarok miatt nem megbízható annyira, amennyire ezt az ügy megkívánja, a kábel pedig jócskán függött a más országok területén lévő erősítőállomásoktól. Ezért helyettük 1978-ban kiépítették a második forró drótot, megkettőzött műholdas közvetítő vonallal. A közleményeket egyidejűleg közvetíti egy szovjet Molnyija és egy amerikai Intelsat távközlési műhold.” (Élet és Tudomány, 1985. 03. 22.)
A titkosítási nehézségek komoly fejtörést okoztak. Igaz, hogy már csak néhány év volt hátra a hidegháborúból, de senki sem tudhatta előre, mi fog történni. Úgyhogy maradtak a régi aggodalmak, a lehallgatás és a kódolvasás lehetősége. Nem beszélve a rádió-amatőrökről, akik könnyedén rá tudtak csatlakozni egy-egy adásra, potenciális veszélyt jelentve ezzel a békére. Rendbontó tevékenységükhöz ráadásul már számítógépeket is használtak.
A nyolcvanas évek végén aztán leomlottak a falak, a hidegháború véget ért, és a legújabb forró drót kipróbálására talán már nem is került sor. 1985-ben viszont még az alábbiakat találjuk az Élet és Tudomány hasábjain:
„Ezen a második forró dróton most át akarnak térni a telexkapcsolatról a fakszimilés kapcsolatra. Egyidejűleg visszaállítják a kábeles kapcsolatot is (de ez most már a tartaléknak a tartaléka, tehát nem a második, hanem a harmadik lehetőség arra az esetre, ha mindkét műholdas összeköttetést üzemzavar vágná el). A fakszimilés kapcsolat azt jelenti, hogy a szabványméretű papírlapok teljes tartalmát, a szöveget és az esetleges ábrát vagy ábrákat is képpontokra bontva továbbítják, a vevőoldalon pedig helyreállítják. Egy-egy oldalnak az átvitele ez idő szerint általában mintegy két percig tart.
Ez az üzenettovábbítás azonban titkosító kódolással nem védhető meg úgy a lehallgatás és a hamisított közlemények ellen, mint a telexszöveg. Különösen védeni kell a rendszert az Egyesült Államok növekvő számú olyan rádió-amatőreitől, akik jókora otthoni parabolaantennákkal vadásznak a műholdakkal közvetített rádió- és tévéadásokra meg távközlési kapcsolatokra, s ebben fejlett otthoni számítógépeik is segítik őket. Ezért a forró drót legújabb változatának most folyó kipróbálása során nagy gonddal vizsgálják, hogy az eléggé védve van-e a rádiókalózok ellen, s hogy e védelmet hogyan fokozhatnák.” (Élet és Tudomány, 1985. 03. 22.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
