A hetvenes évek második felétől kezdődő csöves kultúra nem valamiféle külföldi hatás mentén alakult, hanem kifejezetten magyar jelenségként született meg, amely a hazai társadalmi viszonyokra reagált.

A „csövesek” a szocialista éra lázadó fiataljai voltak, egy olyan szubkultúra tagjai, akik az általuk hordott, lehetetlenül szűkre szabott farmernadrágról kapták a nevüket. A „csöves” szót egyébként a hajléktalanokra, a „csőlakókra” is használták előtte, és sokan tévesen úgy gondolják, hogy a név innen ered. Bár mint látni fogjuk, nem is tévednek olyan nagyot.

Ahogy az Ifjúsági Szemle egyik 1983-as számában is olvasható az utalás, egyáltalán nem arról volt szó, hogy ne lett volna lakásuk ezeknek a fiataloknak:

„Némi egyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a mai csöveseknek nem is annyira a lakásuk, mint inkább az otthonuk hiányzik.”

Ifjúsági Magazin, 1981. 01. 01.

Mi mindenesetre megnéztük az Arcanum adatbázisában, mit találunk erről a szubkultúráról, kifejezetten azokból az időkből, amikor a csövesek virágkorukat élték.

A már említett, 1983-as cikkben egy kifejezetten szigorú definíció is található a csövesekről, melyből erősen érződik a szocialista éra értékítélete, hisz ez a társaság sehogy sem illett az akkori, elvárt viszonyokhoz.

„Ma csövesnek nevezzük azokat a valóban otthontalan, bűnöző vagy bűnözésre könnyen hajlamos, a társadalom perifériáján élő, problémás viselkedésű fiatalokat, akiknek nagy része antiszociális, veszélyeztető családi környezetből, intézetből származik vagy onnan szökött meg. Nagy részük az ún. veszélyeztetett fiatalok táborából kerül ki. Olyan közegből, ahol bizonyos negatív jelenségek — az anyagi, környezeti, magatartási okok — halmozódnak, ahol a deviáns, antiszociális családban élő gyermeket és fiatalt szűkebb környezete akadályozza a társadalmi beilleszkedésben, és ezt a hatást semmi nem ellensúlyozza.” (Ifjúsági Szemle, 1983. 1. szám)

A fenti, kíméletlen leírásnál azért sokkal árnyaltabb a kép, amelyet a szerző igyekszik is finomítani:

„A csöves jelenség tehát több dolgot jelent ma egyszerre, jelenti a deviáns, a társadalom perifériáján élő, felelőtlen, problémás viselkedésű, beilleszkedési zavarokkal küszködő fiatalok többféle csoportosulását, s olyanokat is, akik ezekhez csapódnak, vonzódnak, valamint olyanokat is, akik a csöves szubkultúra bizonyos jegyeit: sajátos öltözködést, magatartást, viselkedést, normákat, értékeket, tevékenységet, ízlést stb. jelenítenek meg, de önmaguk nem vesznek részt a csövesek csoportosulásaiban.” (Ifjúsági Szemle, 1983. 1. szám)

A "sajátos öltözködésre" jellemző volt például az akkoriban sokak által szeretett alföldi papucs is, amelyről korábban már készítettünk egy összeállítást. A cikk az alábbi képre kattintva olvasható >>

És ha azt hinnénk, hogy a csöveseknek nem voltak bizonyos szempontból elődeik, akkor nagyot tévedünk, ugyanis már egy előző generáció is használta ugyanezt a nevet. A név kettős értelmezése tehát mégsem esik annyira messze a valóságtól.

Dunántúli Napló, 1980. 07. 27.

Az aluljárói fiatalok nagy része egy bizonyos életkor elérése után „lemorzsolódik”

A csöves „életforma” gyökerei a hazai társadalmi viszonyok megváltozásában keresendők. Ezek a viszonyok mindent áthatottak, így nem kétséges, hogy ezek a fiatalok sokak érzéseit is megjelenítették ebben a sajátos formában. Ahogy az Ifjúsági Szemle tovább szálazza az adódó kérdéseket, rámutat, hogy a jelenség bizony másoknak is tetszik, bár kétségtelen, hogy a csövesek már a bűnözés határterületén mozognak.

„A csövesek megjelenése, viselkedése, tapasztalataink szerint a fiatalok rendkívül széles rétegében nem talál elítélésre, sőt a csöves életforma (szubkultúra) tulajdonképpen tetszik nekik, egy kicsit irigylik az így élőket, és ennek alapján a vitákban szinte minden esetben őket próbálják védeni. Ez is mutatja, hogy a jelenség „ideológiai” kisugárzása meglehetősen nagy. Fontos, az ügy súlyát növelő tényezőként kell értékelnünk, hogy a csövesség és a bűnözés között meglehetősen keskeny az elválasztó vonal.” (Ifjúsági Szemle, 1983. 1. szám)

Dunántúli Napló, 1980. 07. 27.

A fiataloknak szóló Ifjúsági Magazin 1980-81-ben több hónapot is szentelt a csöves kérdés bemutatásának. Hosszú cikkekben írnak erről a szubkultúráról, megszólaltatják a fiatalokat és viselkedésük dinamikáját kutatják.

Az egyik 1980. decemberi számban például a fővárosi aluljárók fontosságáról is szó esik. „Az aluljárói élet — éppen a legrosszabb rétegek jelenléte miatt — a fiatalokat lezülleszti erkölcsi, anyagi és politikai vonatkozásban egyaránt. „Alkalmassá” teszi az odajárókat arra, hogy a bűnözés utánpótlását képezzék, hogy dacos, szakadt, minden ellen lázadó nézetek befogadói és terjesztői legyenek. Az igazság kedvéért azonban nyomatékosan le kell szögezni, hogy az aluljárói fiatalok nagy része egy bizonyos életkor elérése után „lemorzsolódik”. Döntő többségük visszatér a normális életbe és csak elenyésző részük válik bűnözővé” – állítja az akkori szülőknek talán megnyugtató elemzés.

Ifjúsági Magazin, 1980. 12. 01.

„Több oka is van, hogy az aluljárói csöves élet ma már komoly múlttal rendelkezik és mintegy idegenforgalmi látványosságot jelent. A fiatalok körében mindig jelen van a csoportos, vagy ha úgy tetszik, a klubélet iránti igény, mert ez a korosztály követeli meg legjobban és legerősebben a társas kapcsolatokat.

Ha nem tud megvalósítani a társadalom által biztosított szervezett körülmények között, akkor illegálisan elégíti ki igényeit. Erre igen „romantikus” és sokrétű környezetet nyújtanak az aluljárók. Főleg a laza családi körülmények között, vagy azokon kívül élő fiataloknak. Mindennapi elfoglaltságot, baráti és szexuális kapcsolatokat, néha illegális anyagi bevételeket, alkalmanként balatoni és egyéb utazásokat, popzenekarok és labdarúgóklubok sleppjeként való szereplést, szóval elfoglaltságot nyújtanak.” (Ifjúsági Magazin, 1980. 12. 01.)

„A csövesek rájöttek, amire a többi ember még nem: a pénz nem boldogít!”

Minél inkább elmélyülünk a korabeli kommentárokban és cikkekben, annál inkább megszelídül a csövesek világa, amelyet akkoriban sokféle eszközzel próbáltak felszámolni. A Dunántúli Napló egyik számába íródott riport fel is villant egy esetet:

„Teknős, aki fogadásból kopaszra nyíratta fejét, kifordítja a zsebeit, üresek. Meg lyukasak is. A fiú egyáltalán nem látszik ijedtnek. A Baranya megyei Rendőr-főkapitányság ifjúságvédelmi előadójának, Pálosi Csaba rendőr főhadnagynak a szobájában, beszélgetünk. Vendégünknek nincsen személyi igazolványa. Szép, kerek történetet mesél el arról, hogy hová is lett az igazolvány. Ő szeretne újat kapni, de nincsen pénze okmánybélyegre.” (Dunántúli Napló. 1980. 07. 27.)

A rendőrök újra meg újra bevittek egy-egy csövest a rendőrségre, személyi okmány hiánya vagy egyéb szabálytalanság miatt. Ez a fajta megfélemlítés azonban nem sokat segített a helyzeten, nem igazán vették komolyan a fiatalok. Hiszen nem is követtek el semmit, egyszerűen csak együtt lógtak az utcákon, zenét hallgattak vagy koncertekre mentek, pontosan tudták, hogy ezzel nem sértik a törvényt. Hogy aztán ez mégsem felelt meg a szocialista erkölcsöknek, nem érdekelte őket. Éppen azzal voltak elfoglalva, hogy felnőtté váljanak.

Ifjúsági Magazin, 1981. 01. 01.

A riportban aztán megkapjuk összefoglalva a csövesek filozófiáját. Nincs is mit hozzátenni.

„A csövesek nem ártanak senkinek és nincs szó itt semmiféle problémáról, amit meg kell oldani. A csövesek rájöttek arra, amire a többi ember még nem: a pénz nem boldogít! Le ... ják a pénzt, azt mondják, hogy nem érdemes kuporgatni, mert akár fogy, akár növekszik, mindenképpen gond van vele.

S azt is észrevették, hogy az emberek emiatt hazugok és képmutatók, szép ruhákkal próbálják takargatni a bunkóságukat és mindenben túl akarnak tenni egymáson, ezért nagy házakat építenek és bazi-nagy kocsikat vesznek. S ezért egész nap hajtják magukat, belehülyülnek a melóba. Én nem csinálom ezt! A társaimmal együtt inkább megnövesztjük a hajunkat, s boldogok vagyunk, ha feldübörögnek az erősítők, összetart bennünket a zene, nem ismerek ennél nagyobb boldogságot.” (Ifjúsági Magazin, 1981. 01. 01.)

Nem akarják megismételni a szüleik életét, ismerős ez valahonnan?

Természetesen igen, hiszen a felnőtté válás, a tinédzserkor alaptörvénye a szülők életének megtagadása, a tőlük való megkülönböztetettség elérése. A Dunántúli Naplóban riportot olvashatunk a pécsi csövesekről, és az írásban pontosan megjelennek ezek az elemek. Szinte fáj a szívünk értük! Reméljük, azóta persze boldogan élnek, például nagyszülőként valahol, ahogy annak idején apáik is.

Dunántúli Napló, 1980. 07. 27.

„A délutáni Széchenyi téren megszokott nyári látvány. Fagylaltozók a Mecsek cukrászda előtt, diákok külön buszra szállnak a Nagy Lajos Gimnáziumnál, olajzöld Mercedesből napszemüveges társaság kászálódik elő, és a dzsámi előtti kőpadon fiatalok. Csíkos csőnadrág, tetovált, karok, zenekarnevekkel telefirkált tarisznyák, rongyos tornacipők, révedező tekintet. Igazoltatás. Hárman rendelkeznek munkahellyel, két lány eltartottnak mondja magát, négyen iskoláskorúak, egy intézetis és két fiú személyi igazolványában az utolsó lepecsételt rovat a „Munkaviszonya megszűnt". Ha összedobnák zsebpénzüket, akkor a közös kasszából egy ebédre sem futná a szemközti étteremben” – írja le a pécsi főtéren tanyázó csöveseket az újságíró.

„— Mi, pettyesek a Beatrice zenekart szeretjük. Kár, hogy nincs több lemezük, pedig nagyon jók — mondja kérdezetlenül.

A pettyes kislány kérésünkre hibátlanul felmondja néhány futó Beatrice-sláger szövegét. Nem akad el, bár szomszédai könnyen kisegítenék. Koravén, megbarnult fogsorú udvarlója Hobo-rajongó. Nadrágján a felirat: ÉLJ SZABADON, SZERESS FORRÓN, HALJ MEG FIATALON! Őt a hármas jelszó értelmezésére kérjük:

- Szeretnénk szabadon élni. Úgy, hogy senki ne szólhasson bele a dolgainkba. Mindig azt csinálni, amihez kedvünk van. Úgy, hogy ne nagyon kelljen dolgozni. Számomra az lenne a szabadság, ha mindig együtt utazhatnék Hoboékkal, s minden koncertjükön ott lennék. Amikor őket hallgatom, akkor tudom, hogy hogyan kell élni. A szüleim se hagyják, hogy mindig elmenjek. Igaz, nem hallgatok rájuk, de ha nem adnak pénzt, akkor már nem élhetek elég szabadon. A szerelem is fontos. Forrón szeretni azt jelenti, hogy ebbe se szólhasson bele senki. Hogy ne tegyenek megjegyzést, ha a padon csókolózunk. És csak addig szeretni valakit, amíg igazán forró a szerelem. Ha elmúlik, akkor jöjjön a következő. Fiatalon meghalni? Ezen még nem gondolkoztam. Nem akarok megöregedni, nem akarok olyan lenni, mint a szüleim. Gürcöltek egész életükben és még a gyerekükből sem lett semmi. Ez nem életcél. Inkább éljek jól, még ha rövidebb ideig is.” (Dunántúli Napló, 1980. 07. 27.)