"Három évtizeden át a legsikeresebb. Úgy beszéltek róla, hogy Ruttkainak minden sikerül, beleszületett a sikerbe." Ezt írta a 95 évvel ezelőtti szilveszteren született, és semmi másnak, csakis színésznőnek született Ruttkai Éváról korán megszakadt élete végén Koltai Tamás. Ruttkai volt kortársai számára "a" színésznő. Összekötő színházi korszakok között. Bölcsődés korában kezdte, halálos betegen sem hagyta abba.
Russ Éva életének harmadik évében járt, amikor Lakner Artúr elkezdett gyermek előadásokat tartani gyerekszínészekkel (elsősorban) a Vígszínházban. "Lakner bácsi Gyerekszínházából" nőtt felnőtt színpadra többek között Galambos Erzsi, Ferrari Violetta, Zsolnai Hédi, Kishegyi Árpád, Lakatos Gabriella. Éva bátyját vitték Lakner Artúrhoz gyerekszínésznek beajánlani, Éva csak azért volt ott, mert nem tudták kire hagyni. "Addig szájalt, kotnyeleskedett, kellette magát - ő mesélte így, amíg Lakner 'bácsi' fölfigyelt rá, kikérdezte, és ott tartotta." (Koltai Tamás, Kritika, 1986/11.) Élete harmadik évében megkapta első, egymondatos szerepét. Ezt a mondatot minden híve ismeri, mert kitartott a pálya végéig: "Parancsolj velem, Tündérkirálynő!" Ez volt Ruttkai szólóestjének a címe, amellyel az országot bejárta; erre emlékeztet Szigethy Gábor (egyik) róla szóló könyvének a címe, és számtalan róla szóló cikkben idézik. A színészet volt a tündérkirálynő, melynek szolgálatában ez az élet eltelt.
Laknertől kapta Russ Éva a Ruttkai nevet, de azért még anyakönyvezett nevén íratták be Budapest egyik legprogresszívebb iskolájába, a "Skótba", a reformátusok skót iskolájába.
A bátyját sem küldte el Lakner bács. Az első cikkben, amelyet az Arcanumban találunk Ruttkai Éváról, együtt említik a két testvért: "Műsoros uzsonnadélután. Az Általános fogyasztási Szövetkezet igazgatósága és a VIIl. kerületi üzletkerületi bizottsági tagok és alkalmazottak január hó 26-án a vasmunkások székházában műsoros uzsonnadélutánt rendeztek. A műsor keretében fölléptek: Ruttkai Éva és Iván (paraszt jelenet)... (Szövetkezeti Értesítő, 1936/3.) Végül a harmadik testvér, Ottó is színész lett.
A kis lord-ban Simor Erzsivel a Magyar Színház színpadán. (Rádióélet, 1937. december 24.)
Felnőtt előadáson is fellépett a két testvér a Magyar Színházban, Francois Mauriac: Démon című darabjában, Makay Margit oldalán. (Esti Kurir, 1938. november 3.) Éva többek között a balsorsú kis herceget is eljátszotta a III. Richárdban.
"Tíz évig voltam gyerekszínésznő, akkor kiöregedtem,... mert anyám így tartotta jónak, ezután inkább az iskolával foglalkoztam. Három évig bírtam, aztán elemi erővel kitört belőlem ismét a színpad utáni vágy." Ezt idézi névadójától a Ruttkai Éva Színház honlapja.
Mire "kiöregedett", Lakner bácsi gyerekszínháza már nem létezett. Jöttek a zsidótörvények. Lakner Artúr a holokauszt áldozata lett. Ruttkai Évát és édesanyját ettől Eőry Kató színésznő mentette meg, aki bújtatta őket, és a lánya iratait adta át kamasz kolléganőjének, hogy azzal élje túl a vészkorszakot.
Amint kibújt a főváros a pincéből, Ruttkai Éva föllépett a Szociáldemokrata Párt rendezvényein: "A Szociáldemokrata Párt VIII. kerületi szervezetének Ráday utcai csoportja (Práter utca 24) március 9-én délután fél 3 órakor vidám délutánt rendez. Bevezetőt mond Kéthly Anna elvtárs. Fellép Dalmady Erzsi, Ruttkai Éva stb. Konferál Szentiványi Kálmán." (Népszava, 1945. március 9.) "A műsoros délelőttök és irodalmi délutánok mind egyhangúbbakká válnak. Néhány név és néhány vers örök körforgásává a Magyar Színháztól a Zeneakadémiáig. Ezért kell örömmel üdvözölni az az 'Új arcok, örök hangok' vasárnapi kísérletét. Fiatal művészek bemutatkozását. Célunk: a világot megváltoztatni, ahogy azt Jusztusz Pál elvtárs, megfontolt bevezetője végén mondotta. S a világot nem bölcs, de kiegyező beérkezettekkel, hanem türelmetlen fiatalokkal lehet csak megváltoztatni. A félmúlt és a régmúlt klaszszikusainak, a tökéletességre törő forradalmi embernek hangjai így nyertek új értelmet a fiatalok ajkán. Mindenek előtt Kenedi Katalin imponálóan tiszta, kemény és mégis árnyalt versmondását kell megemlíteni, majd Gábor Miklós férfias egyszerűségét és Bozóki István jól komponált Kosztolányi-értelmezését. Ádám Évát műsorának gondos és szokatlanul igényes összeállításáért illeti elismerés. De ígéretek a többiek is: Sugár Aliz, Gáspár Éva, Bálint Magda és Ruttkai Éva..." (Népszava, 1945. április 14.) Ezen a matinén fedezte fel Ruttkait a Vígszínház igazgatója: "1945 áprilisában, a Zeneakadémián az 'Új arcok — örök hangok' című matinén néhány verset szavaltam. Sikerem volt. Örültem a tapsnak, a sikernek, másra nem is gondoltam. Előadás után felkeresett a Vígszínház akkori igazgatója, Jób Dániel, gratulált és szerződtetett." (Színház és Mozi, 1955. június 3.) Ruttkai nem végzett színiiskolát, az ő iskolája egyrészt a gyerekszínészként eltöltött évtized volt, másrészt Makay Margit tanítgatta őt a színészmesterségre.
Fellépett a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt VII. kerületi szervezeteinek közös pártnapján is. (Világosság, 1945. július 6.) (A Ruttkai testvérek itt, a VII. kerületben, a Garay utcában nőttek föl.)
Az éppen felfedezett színésznő (akinek a nevét itt éppen y-nal írják) néhány héttel a 18. születésnapja előtt. (Színház, 1947. október 28.)
A Vígszinház épületét lebombázták, a társulat mostoha körülmények között tartotta előadásait a Nagymező utcában, a mai Thália Színház épületében. A legújabb és legifjabb társulati tag szinte beköltözött a színházba, és lelkesen nézte az előadásokat. Molnár Ferenc A hattyú című darabja futott éppen Tolnay Klárival a főszerepben. A kor egyik (ha nem a) legnépszerűbb színésznője helyett ugrott be Ruttkai augusztusban. "Beugrásának részleteiről a közvéleményt így tájékoztatták: 'Egy Ruttkai Éva nevű 17 éves leány vette át egyik napról a másikra Alexandra szerepét, éspedig olyan megdöbbentő sikerrel, amilyenre a Vígszínházban hosszú ideje nem emlékeznek.'" (Magyarország, 1986. október 5.) A 17 éves leány rögvest megkapta Somlay Artúr oldalán a női főszerepet Thorton Wilder színművében, A mi kis városunk-ban. Nem lehetett olyan nagyon megilletődve, mert már gyerekként is játszott egy színpadon Somlayval és sok más nagy színésszel.
A Madách Színházban is vendégszerepelt. Rá is fért, mert a Víg meglehetősen rossz állapotban, bizonytalan helyzetben volt. "A pályakezdő Ruttkai Éva egy erősen botladozó, stílusát és karakterét nehezen, vagy inkább sehogyan sem találó újrégi Vígszínháznak lett egyik színésznő-reménysége, a sok között. Kilátásai nem voltak túlságosan rózsásak. S nemcsak az övé, de a színházé is." (Bános Tibor, Magyarország, 1986. október 5.) Major Tamásnak nem volt nehéz dolga, amikor 1948-ban átcsábította a Nemzetibe. Már csak azért sem, mert a Víg államosítás, Jób Dániel pedig kirúgás előtt állt, és Ruttkai hozzá kötődött.
A Nemzetiben klasszikus darabok sorában játszott, és persze a bornírt, sztálinista, agitációs színműveket sem úszta meg.
1951-ben átadták az újjáépített Vígszínházat, amely ettől kezdve egy évtizeden át a Magyar Néphadsereg Színházának hívtak. Ruttkai visszatért, és a társulat tagja maradt élete végéig. Itt sem hiányoztak az életéből sem a klasszikus drámák nagy szerepei, sem az agitációs színművek kínos szerepei.
Egy koreai témájú agitációs színműben Szirtes Ádámmal. (Béke és Szabadság, 1952. október 26.)
Ruttkai még első vígszínházi korszakában látta a Művész Színházban a Rettenetes szülők című darabban Gábor Miklóst, és azt mondta édesanyjának: "Ez férfiban olyan, mint én nőben. Tetszett, nagyon tetszett, s arra gondoltam magamban, ettől az embertől szeretnék egy gyereket."
A színészházaspár rossz minőségű esküvői képe 1951-ből. A menyasszony polgári ruhában. (Színház, 1990/11.)
"A beszámolók azt sugallták, hogy a kommunista Gábor Miklós és a társutasnak számító Ruttkai Éva nemcsak este héttől tízig, hanem életük valamennyi percében a közönség szolgálatában álltak. A népi demokrácia színész álompárja példát mutatott a gyermeknevelésben, az aktív pihenésben. A Sztanyiszlavszkij módszer elfogadásával és alkalmazásával, a közügyek iránti felelősségérzettel pedig megtestesítették az új művészideált." (Gajdó Tamás, Színház, 2019/4.) Ilyen "beszámolót" készített Kristóf Károly a Színház és Mozi 1955. július 2-i számában. Ebben a riportban a színésznő beszámol azokról az élményeiről, amelyeket Lausanne-ban szerzett a magyar nőküldöttség tagjaként az anyák világkongresszusán: "Sírtam, sokat sírtam, mert a szívem mélyéről törtek elő a könnyek, amikor a lidicei, vagy japán anyák, az oradouri, vagy algíri nőküldöttek elmondták tragédiájukat. És a meghatottság csalt könnyeket a szemembe, amikor a francia anyák virágözönnel árasztották el a vietnami aszszonyokat. Véres, szörnyű napok emlékét idézték ott a nők. Lausanne-ban világosodott meg számomra, milyen egyformák a szenvedők./.../ Most is magam előtt látom Nina Popovát, a Szovjet Nőszövetség elnökét, amint a szovjet nép békevágyáról tesz tanúságot."
A házaspár gyermeke, Gábor Júlia 1953. május 31-én született. Ruttkai még héthónapos kismamaként is játszott, és augusztusban már a Lilomfit forgatta. Leállt a forgatás, amikor szoptatott.
Leányukkal az Állatkertben 1961-ben, már nem álom-, csak szülőpárként, mert Ruttkai párja ekkor már Latinovits Zoltán volt. (Színház, 2019/4.)
Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabját Budapesten is, Miskolcon is játszották. Ruttkai vendégszereplőként Miskolcon is fellépett benne Lida szerepében. Ekkor találkozott Latinovits Zoltánnal 1960. november 15-én: "Nem mertem ránézni. Elkezdtük a próbát: fekszik az ágyban Péter, s én, Lida fésülködöm. Péter azt mondja: 'Lida' — nekem oda kell néznem. Odanéztem — és az én szemem nézett vissza! Leállt a próba. Nem tudtam folytatni... Mint később kiderült, ő is félt tőlem, s éjjeliszekrényére kitette a képemet, hogy barátkozzon. A színdarab végén az esküvő. .. Másnap kaptam a hosszú levelet. Gyönyörűséget. És előadás után a tánc./.../ Az eső. A séta vele. Életünk első drogja. Hazakísért. Fölmentem, kinéztem: ő ott állt az ablak alatt! Az embernek örökké lányszíve marad. Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, s attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő." Amikor Ruttkai hazautazott, Latinovits felugrott a vonatára, Miskolctól és Hatvan között elkezdődött ez a Latinovits haláláig tartó kapcsolat.
Latinovits-csal a Rómeó és Júliában, 1963. (Magyarország, 1986. október 5.)
A Vígszínházba való visszatéréssel megkezdődött Ruttkai legalább negyedszázadig tartó fénykora. "A közönség hamarosan őt fogadta el a legjobb magyar színésznőnek." (Bános Tibor, Magyarország, 1986. október 5.)
"Ő az, aki soha semmiféle kereplővel nem hívja fel magára a figyelmet. Zajtalan színésznő, mintha fecskeszárnyon röpülne végig a pályáján. Jobban mondva, mintha ez élet és a hivatás tiszteletétől lábujjhegyen járna a világban. Csöndben színész, és csöndben magánember, a Varsányi Irén halk művész-fajtájából. Sem anyasága nincs kihirdetve, sem mondásai nincsenek szállóigévé dagasztva, sem fellépte és neve nincs külön, nagybetűs szedéssel kiplakátozva. Az egyetlen, ami lármát csap körülötte, a taps. Általában nem kér, s kivált nem követel magának semmit "külön", sem elbánást, sem sorsot, sem reklámot. Helyét és rangját a színpadon nem ki
verekedte, hanem megteremtette. Munkával, türelemmel, szerényen. Művészete úgy érik szerepről szerepre, évről évre, némán, mint a gyümölcs. Ez a folyamat nemes és hangtalan, mert belül történik, az értelem és a lélek szemérmes műhelyeiben. Ruttkai Éva élete és színészete csak annyi hangot ad, mint a szívdobogás. De ez a kicsi nesz elég arra, hogy betöltse a színpadot és a nézőteret. Betöltsön egy női alakot a Sirály-ban, a Lysistraté-ban, a Makrancos hölgy-ben, a Szent Johanná-ban, az Ilyen nagy szerelem-ben, a Háború és béké-ben, a Hattyú-ban, a Néma leventé-ben a színpad életének tiszavirágnyi, háromórás időtartamára./.../ A másik... eleme a játékának, a humor. A humor abban az eredeti, tiszta értelmében, amely nem nevetést fakaszt, hanem amelyben az emberi érzelmek oly oldott és természetes állapotukban élnek, mint a tengerben s a vérben a só." Így írt róla Mátrai-Betegh Béla (Magyar Nemzet, 1960. március 15.), amikor - elsősorban a Háború és béke Natasájáért - Kossuth-díjat kapott. (Természetesen megkapott ő minden kitüntetést, ami a legnagyobbaknak jár. Érdemes és Kiváló Művész címet, kétszer Jászai Mari-díjat.)
Natasa szerepében Pándi Lajossal. (Film, Színház, Muzsika, 1959. december 18.)
Az orosz klasszikusok szinte valamennyi szerepkörébe illő alakja megtalálta őt. Tolsztojtól Natasa mellett Anna Karenina. A Bűn és bűnhődésben Katyerina. Végigjátszotta a teljes Csehov-ciklust. Volt Natalja és Mása a Három nővérben, Ranyevszkaja a Cseresznyéskertben, Jelena a Ványa bácsiban, Nyina és Arkagyina a Sirályban.
Shakespeare hősnői közül eljátszotta Cleopatrát, Makrancos Katát, Helénát, Sebastiant és persze Júliát. Schiller hősnői közül Berthát a Tell Vilmosban, Lujzát az Ármány és szerelemben. Volt ő Faust Margitja, Cyrano Roxanne-ja és Szent Johanna. Az ókori görögöktől Moliere-en keresztül a kortárs amerikai szerzőkig bejátszotta a világirodalmat.
A könnyebb műfajú klasszikusok közül legendás szerepei közé tartozott Osztrigás Mici és Zília Heltai darabjában, A néma leventében. Molnár Ferencnek pedig egyenesen ő lett a protagonistája: "Úgyszólván személyes közbenjárására, érvelésére — nem utolsósorban az általa eljátszott szerepek sikerére volt szükség —, hogy Molnár Ferenc vissza (haza)térhetett annyi éves száműzetéséből a hazai színpadokra." (Bános Tibor, Magyarország, 1986. október 6.) A testőrben a Színésznő, Alexandra A hattyúban, Annie a Játék a kastélyban, Jolán Az ördögben.
Különleges pillanat volt a pályáján, amikor eljátszotta Angliai Erzsébetet Ferdinand Bruckner drámájában. Így írt Demeter Imre erről az Erzsébetről: "Az a színésznő, aki ma is nyugodtan játszhatná Júliát, a tizennégy éveset, őt sem a királynő kora érdekelhette, hanem a sajátos pszichológiai tanulmány erről a kan boszorkánynak nevezett összetett figuráról, a reneszánsz Anglia megteremtőjéről. Nem mert volna a színésznő ennyire történelemhűen öreg lenni? Dehogyis nem. Megmutatta Erzsébet őszes-kopasz fejét a vörös paróka alatt, néhány percre csak, mintha azt mondaná el: Erzsébetnek nincs ideje megöregedni. Jeges és forró, öregedő és az öregséget kendőző, álmodozó szűz, kielégületlen asszony, gyerekesen haragvó és fejedelmien bölcs — ilyen Ruttkai Éva királynője. Nem emlékeztet egyetlen régi szerepére, a nagy teátrumban, Bruckner színházi parádéjában ő a Nap, körülötte forog a színpad, róla álmodik gyűlölettel és szerelemmel Fülöp király. A magyar színpadnak ez a máris valódi királynője csupa új színt villant fel... Lélektani remeklés, ahogyan az apró bosszúkon, szeszélyeken át — mintha mindezzel csak valódi gondolatait álcázná — eljut a megérlelt cselekvésig; csúnyasága: átszellemült, nem szánandó vagy taszító rútság, sápadt-szelíddé teszi a vad indulat, a megfontoltság, az asszonyi gyengeséggel leplezett férfias erő és a férfias erővel takart asszonyi gyengeség." (Film, Színház, Muzsika, 1969. február 15.)
Angliai Erzsébet. (Film, Színház, Muzsika, 1969. február 15.)
Nagyjából félszáz filmben szerepelt. Ezek között voltak nagy sikerek. A Liliomfi, az Egy piccolo világos, Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei, Az egri csillagok, a Butaságom története, de igazi remekmű talán csak egy, a Szinbád. A Ludas Matyi is nagy film volt, de abban csak mellékszereplőként jelent meg Döbrögi lányaként, és elég sematikusan adta a kényes úrilányt. Természetesen sok kurzusfilmbe is bevonták őt. Ezek közül az Éjfélkor volt a legkínosabb, amelyben az "álompár", Gábor Miklós és Ruttkai egy művészpárt alakít, akik az "ellenforradalmat" követő Szilveszter éjszakáján azon töpreng, hogy elmenjenek-e vagy maradjanak. Talán a legkisebb filmszerepe a legemlékezetesebb: A Budapesti tavasz végén ő kiáltja a világba a lappal a kezében, kirobbanó életörömmel rohanva a jövő elé, hogy "Itt a szabadság!"
"— Négy filmfőszerep volt a lépcső — mondotta egyszerűen és természetesen, mint aki megállapítja: 'A kifli ára 50 fillér'. Alaposan szemügyre vettem. Nem márványból készült. Közönséges alkalmatosság. Semmi rendkívüli, hacsak az ára nem: négy filmfőszerep. Olyan lépcsője a legnagyobb amerikai szupersztárnak sincs a kastélyában, amire nem négy, de egyetlenegy filmjének a gázsiját költötte volna. Ilyen lépcső nincs a világon, csak nálunk. Könnyű volna élcelődni a hazai viszonyokon, és ízléstelen azt a tanulságot levonni, hogy a színész olcsó, a lépcső drága. Pedig a színész olcsó, a lépcső drága." Egyik kedves partnere és kollégája, Szatmári István írja ezt a Ruttkai Évától búcsúzó összeállításban (Film, Színház, Muzsika, 1986. december 6.)
Ruttkai életében első, jövedelmezőségben utolsó volt a színház. A színházi fizetések kirívóan alacsonyak voltak, a vezető színészek leterheltsége pedig igen nagy. E mellett kellett megkeresni az élethez a pénzt. A rádióban, a szinkronban, a filmgyárban, átvándorolva az országon önálló esttel.
Zétényi Lilinek nyilatkozott erről: "Sajnos sohasem tudtam felhalmozni. Amikor sokat filmeztem, tévéztem, akkor sem tudtam ékszerekbe és más értékekbe fektetni a pénzem. Nem tudom, hogy más ezt hogy csinálja! Egyetlen értékem ez a ház - mutat körül -, ami adósságom letörlesztésével most lett végérvényesen az enyém. Rengeteget dolgoztam érte. Előadóestemmel beutaztam az egész országot. Reméltem, hogy adósságom rendezése után abbahagyhatom. De számolni kezdtem, és kiderült, hogy nem tehetem, folytatnom kell." (Színház, 1982/5.)
Az Endrődi Sándor utca 67., Ruttkai és Latinovits közös, a mérnök Latinovits által tervezett rózsadombi házának lépcsője. (Színház, 1990/9.)
A színésznő életében a nagy törést természetesen Latinovits Zoltán 1976 júniusában bekövetkezett halála jelentette. Párja halála után egy évvel tudott visszaköltözni a házba. Mindennap felment az emlékhelyhez, gyertyát gyújtott, a gyufaszálakat egy kehelyben gyűjtötte.
Az emlékhely. (Színház, 1990/9.)
A házból emlékház lett. 1989-ben nyitották meg. Ruttkai Éva lánya és veje, biográfusa, Szigethy Gábor a két nagy színész életének emlékeit, dokumentumait mutatta be itt személyesen a látogatóknak. 2002-ben az emlékház támogatás híján bezárt.
"A hetvenes évek második felében, szerepváltási kényszer, magánéleti tragédia, vígszínházi válság árnyékában repedés mutatkozik az addig töretlen pályaíven. Nem találnak rá a szerepek, s ami a leghihetetlenebb, elbizonytalanodik a színpadon, funkcionális zavarok mutatkoznak játékában. Elszánt erőfeszítéssel talál magára, félsikereken átvergődve, valósággal újratanulva az időközben átalakult színházi nyelvet, szerepről szerepre bővíti ki eszköztárát, és tudatosítja az általános színházi megújulás szükségességét. Lefegyverző és csodálatra méltó, ahogy számos megcsökött pályatársával ellentétben nyitottá válik az új eszmeáramlatok, stílustörekvések, a megváltozott teátrumi szellemiség iránt." (Koltai Tamás, Kritika, 1986/11.)
Többek között Ruszt József, Gothár Péter rendezéseiben újul meg a színészete. "A körúton messze túl eső kultúrházakban láttam őt megjelenni, félig üres széksorok szélén, így is szinte bocsánatért esdve a feltűnésért, amelyet óhatatlanul kelt. Biztos hatodik érzék vezette őt oda, ahol azt a sokat emlegetett tiszta forrást fellelni lehet; a művészet oly ritka tüneményét, a hitelességet. Feltupírozatlan, össze nem maszatolt törekvéseket. Kisded csoportok nemzője lett. Hazatalált ezekben a körökben — az egyre kietlenebb számkivetésből: a sikerből. S azután küldözgette a barátait is, oda, ahol egy tehetség volt feltűnőben. S az idő igazolta kiválasztottjait." (Hubay Miklós, 1986. december 6.)
Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. Claire szerepében Szatmári Istvánnal. (Film, Sínház, Muzsika, 1986. december 6.)
A nyolcvanas évek elején agyvérzést kapott, és attól kezdve az egyik karját már nem tudta rendesen mozgatni. Hatalmas rutinnal tüntette el a színpadon ezt a fogyatékosságát. 1984-ben mellrákot diagnosztizáltak nála.
Élete utolsó szakaszában nagy szívügye Nádas Péter Találkozás című darabja volt. Igen nehezen sikerült kiharcolni ennek a politikai rendszer szempontjából "problematikus" műnek a bemutatását. Ez volt egész pályája során a második szerep, amelyet ő kért. Ez "színészetének összefoglalása volt, s ha ideje engedi, talán egy új út kiindulópontja lehetett volna. A Nő mint anya és mint szerető ötvöződött az egyszerre valóságos és szimbolikus alakban, amelynek megközelítéséhez nem voltak elegendőek a megszokott lélektani eszközök: a zenei fölépítésű szöveg és szituációsor a hagyományostól eltérő színészi jelenlétet és intenzitást kívánt." (Koltai Tamás, Kritika, 1986/11.) Ugyanebben a cikkben olvassuk, hogy Ruttkai Dürenmatt öreg hölgyét "saját bevallása szerint úgy játszotta el, mintha vele történt volna meg -, s hogy micsoda áhítattal őrizte a hősnő (és önmaga) tiszta, gyermeki énjét, kortalan idős csecsemőként demonstrálva gonoszul a világ gonoszságát, annak alig tíz hónapja lehettünk megrendült tanúi. Akkor már beteg volt. Nem írhattuk le a döbbenetes igazságot, hogy rekedt-érdes hangja 'illik' a milliomosnő nyers személyiségéhez. Nem akart tudomást venni a betegségről, s még kevésbé akarta a világ tudomására hozni."
Ez a két szerep zárta le a pályáját. Egyébként utolsó éveinek jelentős részét a Mikroszkóp Színpadon töltötte. Ott énekelt.
Hegedűs D. Gézával a Találkozásban. (Film, Színház, Muzsika, 1986. december 6.)
"Május 26-án játszották utoljára Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt darabot a Vígszínházban. A színházban a legtöbben tudták, hogy ez nemcsak a múlt évad utolsó 'Öreg hölgy' előadása , hanem valóban AZ utolsó, ismervén a címszereplő Ruttkai Éva hosszú ideje romló egészségi állapotát. A rossz hírek gyorsan szállnak, tudta ezt a közönség nagy része is, és ezen a májusi napon, a Dürrenmatt-mű 36. előadásán a nézőtérről annyi virágcsokrot dobtak fel Ruttkai Évának, mintha aznap lett volna a produkció premierje. Mosolyogva és könnyekkel a szemében mondta a művésznő kollégáinak: 'Látjátok, ez a nagy boldogság! Az orvosok azt akarják, hogy ne játsszam többé, a pihentetésemmel vélik meghosszabbítani az életemet. Nem tudják, hogy én akkor élek igazán, éppen attól maradok életben, hogy játszom!'" (Barabás Tamás, Új Tükör 1986. október 5.)
"Nem egyszerre halt meg. Először a hangja hagyta el, azután a jobb keze, majd a lába. Így vonszolta be magát a Rádióba két héttel a vég előtt. Ült az asztalkán levő mikrofonnál, a segédrendező lapozta a példányt, néhány órára mintha visszaszökött volna a hangja, kissé fáradt volt, kissé fátyolos, de az övé. Sajátos, kifejező, hajlékony." (Szatmári István, Film, Színház, Muzsika, 1986. december 6.)
1986. szeptember 27-én halt meg. Életének 58. évében.
