Az utókor emlékezete szerint az Új Írás 1961-1962-es "fridzsiderszocializmus-vitájában" azok csaptak össze, akik a szocializmus nevében üdvözölték, illetve ugyancsak annak nevében kárhoztatták a növekvő jólétet. Az emlékezet torzít. Ráadásul a "fridzsiderszocializmus" fogalma csak a vita zárszavában fordult elő először.
Turay Ida színművésznő az elsők között vásárolt villamos hűtőszekrényt harminc évvel a "fridzsiderszocializmus" előtt. Büszke is volt rá. (Színházi Élet, 1938/20.)
1956 után az állampárt lecserélte legitimációs bázisát. A jövő aranytojásáról a jelen tyúkjára. Nem kellett éhezni a jövőért, meg lehetett enni a tyúkot, amelyet korábban azért nem lehetett, mert azt állították róla, hogy az fogja megtojni a kommunizmus aranytojását. Az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől gyorsan nőtt a magántulajdonban lévő autók, nyaralók, tévék és különböző háztartási gépek száma. Elektromos hűtőgépből például, amit akkoriban még inkább fridzsidernek szólítottak, 1956-ban még csak ezret, 1957-ben már hatezret, 1968-ban 145 ezret adtak el. 1956-ban tízezerből egy, 1968-ban hetvenből egy magyar állampolgár vásárolt ilyet.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan egyre többen mertek nem politizálni, nem lelkesedni a párt eszméiért és vezetőiért, egyre többen hitték el, hogy elég, ha nem tesznek semmit a párt ellen, akkor is úgy veszik, mintha mellette lennének. Hiszen ezt Kádár János ki is jelentette. Egyre távolodott a kommunista mozgalom hőskora, megkopott annak etosza. Egyre többen érezték az űrt, hogy ti. minél konszolidáltabb a szocializmus, minél jobban élnek benne az emberek, annál kevesebb benne a szocialista szellem és kultúra.
1957-ben a hűtőszekrény még igen ritka jószág volt. Leginkább szovjet Szaratovokat lehetett kapni protekcióval, illetve szakszervezeti utalvánnyal. A korai hűtőgép-tulajdonosok jelentős része a Szovjetunióból hozta haza a készülékét. (Ludas Matyi, 1957. jún. 27.)
1961-ben világszerte élénk visszhangot (hol lelkesedést, hol derültséget) keltett a Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusára készült pártprogram, miszerint a Szovjetunió húsz év alatt minden tekintetben utóléri és le is hagyja az Egyesült Államokat s 1980-ra megvalósítja a kommunizmust. Ez a magyar hívek és hiszékenyek számára azt jelentette, hogy tyúk is lesz és aranytojás is. Nyugati szintű jólét is, kommunizmus is. De hogyan lesz a nyugati minta után haladó fogyasztói jólétből kommunizmus? Ebből a kérdésből tört ki a vita az SZKP programjának hatására az Új Írás hasábjain.
A programot többen kommentálták az abban az évben indult Új Írás 1961/7. (szeptemberi) számában. Váci Mihály, a folyóirat egyik szerkesztője, akkoriban a legnépszerűbb és legpártszerűbb költő, ezt írta: "Eljön az ideje annak, amikor —- az emberiség és nem az egyén vonatkozásában értve — vágyaink alig lehetnek, mert képességeink és lehetőségeink révén előbbre járunk a kielégítés feltételeinek megteremtésében, mint ahogy azt vágyaink sürgetnék./.../ mit tehetünk, hogy az anyagi javakkal ellátott s felemelkedő tömegeket, akik már nem kénytelenek majd létfenntartásuk miatt nagy erőfeszítéseket tenni, továbbra is erőfeszítésre sarkalljuk, a szellemi élet felé fordítva őket; —- mit tehetünk, hogy lelkük, melynek feszülő vitorláiból kifogták az elsődleges erőfeszítések szeleit — kifeszüljön a szellemi erőpróbák széljárásában, s ne váljanak olyanokká, mint a szélnemjárta ernyedt vitorlák, hogy ne ejtse őket rabul a tébolyító sivárság; — hogy a hatórás munkanapot ne csak azért üdvözöljék, mert több idő marad a jazz hallgatására, víkendház építésre, a meccsekre és horgászásra;
— hogy a szegénység és nyomor, robot, nélkülözés keserű óceánjaiból a kommunizmus pihentető, derűs partjaira lépő emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain, de szellemi erőfeszítésektől hajtott embereknek megmaradva figyeljenek új hangok és célok felé."
Váci fölvetését a szerkesztőség olyan fontosnak találta, hogy a következő számban vitaindító szöveget tett közzé, melyet valószínűleg a lap másik szerkesztője, Pándi Pál fogalmazott meg: "A személyes javak birtoklásának a vágya egyre növekszik... felvetődik a kérdés: vajon nem a kispolgári lelkületet fejlesztik-e ki a televízióért, fridzsiderért, vikendházért, autóért való gürcölés évei? Nem az önzés, az anyagiasság, a társadalmi közömbösség vonásait erősíti-e fel ez a személyes tulajdonért folytatott küzdelem? S ha emberünk elérte vágyait, vajon nem tompítja-e kis- és nyárspolgárrá az a körülmény, hogy a televízió miatt napról-napra bezárkózik lakásába, az autóban elszigetelődik a gyalogosoktól, s a víkendházban a közös, társasági együttlét emberi alkalmaitól? Vajon nem a kispolgári mentalitás termelődik-e újjá ebben a televíziós, autós, víkendházas, motoros életformában? Ugyanakkor joggal kérdezheti bárki: miért ne illethetnék meg az életnek ezek az örömei a szocializmust felépítő társadalom tagjait? Nem fenyeget-e az a veszély a fenti túlzó aggályoskodásban, hogy az életörömről alkotott fogalmainkat az elnyomott, kizsákmányolt magyar munkásosztály s az illegalitásba szorult párt körülményeihez mérjük még ma is, amikor a munkásosztály Magyarországon hatalmon van, s a párt a vezető ereje a társadalom életének?! Vajon nem arról van-e szó, hogy éppen most kezd energikusabban kialakulni a hatalmon levő munkásosztály új életformája, a szocialista útra lépő parasztság új életformája, a népi ország értelmiségének új életformája, — s ezek az új életformák szükségszerűen magukba foglalják a régi, polgári életformának nem egy olyan elemét, amelynek polgári vagy nem-polgári jellegét az dönti el, hogy ki él vele vagy általa? Miért lenne polgári vagy kispolgári rekvizítum egy villanyboyler, ha a benne melegedő víz a szocialista társadalom emberének életét teszi kényelmesebbé? S mi dönti el az autó 'osztályjellegét'? Nyilván az, hogy kinek szolgál.
De hogyan hat mindez szellemi-ideológiai életünkre? Vannak akik élesen így fogalmaznak: egyik oldalon televízió, autó, külföldi utazás, abroncsszoknya, másik oldalon csökkenő politikai érdeklődés, lankadó figyelem a szocialista kultúra termékeire, a burzsoá morál újjáéledése, individualizálódás. Akik így fogalmaznak, a két oldal között direkt kapcsolatot látnak, s azt a diagnózist is ki-kimondják, hogy a nagyobb jólét az öntudat meglazulását, a szocialista fegyelem ernyedését is eredményezi. Ezzel a logikával — előljáróban megmondhatjuk — nem értünk egyet. De erre a gondolatmenetre is figyelni kell, hiszen kétségtelen igazság van abban, hogy szellemi-művészi életünk egyes tájain felerősödött a kispolgáriasság."
1959-ben megkezdődött a hűtőszekrények sorozatgyártása a Jászberényi Fémnyomó és Lemezárúgyárban, mely 1964-ben egyesült a budapesti Hűtőgépgyárral, és felvette a Lehel Hűtőgépgyár nevet. (Esti Hírlap, 1959. február 11.)
A vitában először Gerelyes Endre, az akkor 26 éves és egy fővárosi általános iskolában tanító író szólalt föl, aki nem sokkal korábban tűnt fel a 9 perc című novellájával: "Az önmagában rokonszenves, jogos, sőt szükséges anyagi civilizációs lehetőségek, ha a tudatban akárcsak csíraállapotban meglévő kapitalisztikus gócokkal találkoznak, ezeket hallatlan módon kifejlesztik, s az autó, televízió, ruházkodás és a levegősebb, emberibb élet eszközei merőben káros, ellenséges tendenciák erősödését szolgálják. /.../ A jó anyagi helyzet - tudattorzulás problémája a 'második generáció' kérdéseként jelentkezik legkorábban és legveszélyesebben. Minden pedagógus, pszichológus és gyermekbíró előtt közismertí hogy szilárd világnézetű, esetleg illegális pártmunkás vagy partizánmultú, ma is ambiciózus, idős fejjel egyetemnek nekivágó, vezető pozícióban levő, tépelődő-gondolkodó emberek gyermekei gyakran tudatilag mennyire 'elfajzanak', mennyire pusztít közöttük az érdektelenség, szenvedélytelenség és egocentrizmus. /.../ ...a túlellátottság legveszélyesebb kísérő jelensége, a nagyigényű pökhendiség./.../ nem holmiféle modem aszkézisre, hanem ezekhez a javakhoz modern tudattal közeledő mai emberekre van szükség." (Új Írás, 1961/9.) A budai, Márvány utcai iskolától, ahol Gerelyes tanított, messze esett a Soroksári úti Lámpagyár (értsd fegyvergyár), ahol a következő hozzászóló, Vári Imre dolgozott: "Először az anyagi gondoktól kellene megszabadulni. Én gyárban dolgozok, a munkatempó azt diktálja, hogy azt se tudom, milyen nap van, csak gyerünk, csak gyerünk a munkával, legalább kétezer forint meglegyen, mert a családnak ez kell, meg amaz. Mire vége van a munkaidőnek, az ember feje zúg, búg és fáradt. /.../ Nem hiszem, hogy minket, gyári dolgozókat az a veszély fenyegetne, hogy a nagy jólétben csak az élet örömeinek élnénk, s abban elbutulnánk. Vannak dolgozótársaim, akiknek zsíroskenyér mellett színházbérletük van. Láttam számosat horgászni menni, aki könyv nélkül el nem indult volna... akármilyen jólét fenyeget bennünket, nem leszünk csak vegetáló, elpuhult emberek."
Azl idén januárban, életének 93. évében meghalt kiváló költő, Tornai József ekkor még elég fiatal volt és nagyon tanácstalan: "Vagy régimódian puritánok vagyunk, vagy modernül kénvelemszeretők. ösztönös kispolgárok. A lényeg mindenképpen az, hogy a nagy többség által megvalósított, anyagi erővé vált új kultúránk, világérzésünk még nincsen." És hogy honnan lenne, arról Tornai nem tud többet mondani, minthogy a jazz vonzerejét kellene kihasználni, hátha találunk benne valami előremutatót... (Új Írás, 1961/10.) "Mert a víkendház és az autó — kiváló dolgok. Ha öncél — borzalom. Miért öncél olyan sok embernél? Mert nem tudják, hogy élvezetesebb, szubjektíve is izgalmasabb élet — a társadalom ügyeiben való élés. Miért nem tudják? Mert magasszínvonalúan még nem próbálták. /.../ Többi között azért sem, mert az 50-es évek sok vonatkozásban eltorzult társadalmi és közéletét sokan a szocialista társadalmi és közéletnek vélték — kiábrándultak. Maradt 56 után a vikendház mint olyan. Vagyis tanulnunk, művelődnünk kell. Hogyan kényszeríthetjük erre magunkat? Természetesen nem kizárólag, de elsősorban mégis a gazdasági érdekekre apellálva." Aki tanul, kapjon valamivel magasabb fizetést - ennyit tud mondani ekkor a probléma megoldásáról Salamon Pál író, aki ekkor még a Népszabadság újságírója, aki pár évvel később kilépett a Népszabadságtól, még később a pártból, még később az országból.
Földeák János szerint (Új Írás, 1962/1.) a probléma megoldása "közoktatásunk marxista-leninista telítettségétől" függ. Ő azon kevesek közé tartozik, akiknek a jövőképében helyet kap az egyéni fogyasztást és életkereteket feloldó kollektivista életforma: "amíg a kommunizmus nem válik mindnyájunk életcéljának es életformájának meghatározójává, persze hogy viták kerekednek azon, vajon az autó vagy vikendházacska és általában egyéni javaink gyarapítása nem csúsztat-e bennünket a polgári életforma utánzása felé? S nem fokozza-e az individualizmus térhódítását? Az én eddigi tapasztalataim szerint: igen! De sokkal jobban bízom — a Szovjetunió példája győz meg — a szocialista-kommunista társadalom, a közösségi gondoskodás kollektív erejében, semhogy eszményem lenne pl. a saját autó vagy saját vikendház. De még a külön háztartást, a mosó-, szárító- és vasalógépet is a kommunista társadalomba való átmenet jólét-emelkedése hídjának tartom, mert meggyőződésem, hogy életlehetőségeinket a kommunista társadalom sokkal kedvezőbben alakíthatja ki, mintsem ne találnánk majd fölösleges tehernek, költségesebb anyagi gondnak a saját autó és vikendház fönntartását, és olcsóbbnak, kényelmesebbnek az éttermekben étkezést, a mosodák igénybevételét stb. /.../ De az sem lelkesít, hogy a jövő kommunista embere mindig saját háztartása kicsinyes gondjaival fecsérelje el idejét, amikor kényelmesebb, olcsóbb és változatosabb lehetőségeket tudnak teremtem szabadideje megfelelőbb kihasználására a közösség nagyobb erejéből és több találékonyságából."
Zalai Hírlap, 1970. július 22.
Baktai Ferenc, a Népszava főmunkatársa is ebben a lapszámban kapott szót: "Ellenfél-e a padlókefe meg az autó — és a vers, a dráma, a festmény, a szimfónia? Leírtam, hogy ma még azok, s ebbe beleértem: holnapra szövetségest kell belőlük csinálni. Mivel? Szinte a gépbe kívánkozik a válasz, gúnyoros, idézőjeles válasz: 'Szívós felvilágosító munkával'. Noha — tizenhatéves tapasztalatunk mondja —, az átlagember utálja, ha őt nevelni akarják. Ki nem állhatja, ha most 'megagitálják'. És mégis meg kell győzni.../.../ Olyasmit írok le, ami kissé utópiaként hat: egy olyan országos kulturális hadjárat tervét, mint amilyen két éven át a termelőszövetkezetek megalakításáért és megszilárdításáért folyt." Nincs más ötlet, mint teljes erővel folytatni, ami mindaddig kontraproduktívnak bizonyult. De másoknak is kizárólag aufklérista ajánlatai voltak.
Dr. Mészáros Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy "a munka nélküli vagyonszerzésnek ma a legáltalánosabb módja: a szerencsejátékokban való részvétel." Az ország majdnem minden dolgozójára jut heti egy lottószelvény, ami azt jelenti, hogy a munka nélküli meggazdagodás kispolgári vágya uralkodó a társadalomban. "A könnyű meggazdagodás ilyen tömegméretű ígézete egyébként nemcsak a gazdagodás vágyának általános voltát bizonyítja, hanem azt is, hogy államunk a szocialista építés jelen szakaszában még ezt a vágyat is kénytelen számbavenni, s mint mozgatóerőt felhasználni."
A februári számban Takács Imre költő, aki ekkor egy vidéki gyermekvárosban dolgozik nevelőként, megállapítja, hogy aufklérista módon semmit nem lehet elérni: "Ilyen problémát nem lehet pedagógiailag megoldani, az emberek viselkedése mindig reflex, hogy a reflex változzon, az ingereket kell változtatni. /.../ Idealizmus lenne azt a beteget gyógyítani, aki tulajdonképpen csak a tünetet képviselik." Kontrasztként, rögvest Takács után Szöllősi Tibor az ötvenes évek agitációs gyakorlatának a felélesztését javasolja: "Mindannyiunk emlékezetében még élénken él az a hősi korszak, amelyet a felszabadulás után a párt vezetésével sikeresen vívtunk meg. Itt most a falujárás korszakára gondolok. Véleményem szerint minél előbb az illetékes szerveknek elő kellene segíteniük egy újabb, hasonló, hősi korszak kialakítását. Biztos vagyok abban, ha ez a támogatás meglesz, akkor azok az emberek korra és nemre való tekintet nélkül, akiknek kedves szocialista építésünk, elsőnek jelentkeznek majd arra, hogy bizonyos időt falun töltsenek. Rendszeres időközönként ellátogatnának azokra a helyekre, ahol szükség van népművelő munkára. Ezek az elvtársak előadásokat tartanának s okos, meggyőző szavakkal, ha kell, agitálnának is a szocialista kultúráért." 
Berényi József (Új Írás, 1962/4.) tagadja, hogy léteznék az a probléma, amellyel a többi hozzászóló bajlódik: "A burzsoá morál feléledése és az életszínvonal emelkedése csak felületes szemlélő számára keltheti az összefüggés látszatát. Valójában ezek egymástól teljesen eltérő okból, gyökerében más alapon jöttek létre. Végsősoron a tudatnak a termelési viszonyoktól való elmaradásáról van szó, s nem az anyagi javak gyarapodása gátolja a tudat fejlődését." A társadalom fejlődését és a szocializmust éppen az szolgálja, ha érvényesül az anyagi érdekeltség, és az a társadalom hasznára ösztönzi az egyéneket.
Márkus István szociográfus, aki nem sokkal azelőtt szabadult a börtönből, ahol '56-os "bűneit" mélyen megbánta, szintén nem tartja szükségesnek a kispolgári jelenségek elleni hadjáratot, mert azok szerinte a szocialista fejlődés adott fokán törvényszerűen megjelennek, a következő fokán pedig törvényszerűen eltűnnek: "Ma senki sem hiszi el, hogy neki szűkösebb élet jár, mint másnak. Jogát érzi, jogát tudja a jobbhoz — mindenhez, amihez más dolgozó ember hozzájuthat. S ez nemcsak azért van így, mert javaink megsokasodtak, s a dolgozó többség életszíntje emelkedett és tovább is emelkedik. Hanem elsősorban azért, mert felszámoljuk az osztálytársadalmat, s nemcsak megmagyarázzuk, meg is mutatjuk, hogy lehet osztályok nélkül élni./.../ Az, hogy az emberek, tegnapi szegények milliói jól és még jobban akarnak élni — természetes és egészséges dolog. Az, hogy ma mohón, versengve, olykor kirívóan és minden egyébről elfeledkezve kapnak sokan a jobb élet eszközei és külsőségei után — az átmeneti korszak törvényszerű átmeneti jelensége." No de "a kommunizmus szükségképpen megszünteti az anyagiasságot és elsorvasztja az anyagiasság külsőségeit. Ahogy ma Budapest belterületén senki sem töri magát azon, hogy a háza előtt kiaszfaltozza az utcát — tudja, és megszokta, hogy erről a közösség gondoskodik — úgy nem lesz senkinek külön gondja a jövőben, hogy a maga és gyermekei anyagi ellátottságát biztosítsa. Tudni fogja és megszokja, hogy erről is a közösség gondoskodik. Megszűnik tehát az anyagi létbiztonság utáni hajsza."
Ludas Matyi, 1968. szeptember 19.
A vitához 130 hozzászólás érkezett, melyek közül 25-öt közöltek. Az Új Írás 1962/8. számában jelent meg a szerkesztőségi zárszó, amelyben először bukkan föl először a fridzsider-szocializmus kifejezés (ekkor még kötőjellel): "Nagyjából-egészében három álláspont körvonalai bontakoztak ki a vitában. Voltak, akik azt mondották: a fridzsider-szocializmus nem a mi problémánk; havi másfél-kétezer forint fix-fizetés mellett az ember nem azon töri a fejét, hogy házat vagy hűtőszekrényt vegyen, hanem azon, hogy a táplálkozása mellett a ruházkodása is megfelelő legyen. Voltak, akik azt mondották: fenyegető kispolgárosodási tendencia tanúi vagyunk, a víkendházakkál, autókkal, az anyagi jólét látható jeleivel együtt újra elárasztja hazánkat a kispolgári mentalitás. Végül voltak, akik arról írtak, hogy az anyagi és szellemi jólét fokozódásától nem kell félteni a szocializmust, mindez nem a kispolgáriasodás veszélyét rejti magában, hanem egészséges következménye a szocialista építés helyes alakulásának." A szerkesztőség az első álláspontban szereplő probléma létezését elismerte, a második álláspontot elvetette, a harmadikkal, miszerint a jólét fokozódásától nem kell félteni a szocializmust, azonosult, de azzal, hogy azért azoknak sincs igazuk, akik nem látnak semmiféle problémát és tennivalót, mert azért ez a folyamat mégiscsak erősíthet kispolgári tendenciákat. A szerkesztőség a korabeli politikai rutinnak megfelelően kereste a revizionista tézis és a szektás antizézis között a kádárista szintézist. Visszaigazolta a kádári életszínvonal-politikát is és a polgári világnézettel való harc szükségességét is. Ennek a harcnak azonban nem volt igazi valósága, mert nem volt tartalma sem. A létezett szocializmusokban sohasem érvényesült szocialista szellem, az mindig csak a polgári társadalmakban létezett rendszertagadó erőként.
Veres Péter, akit a leggyakrabban emlegetnek a fridzsiderszocializmus-vitával kapcsolatban, csak utólag, a zárszó után háromnegyed évvel jelentkezett mondandójával az Új Írás 1963/5. számában.
Veres Péter (Hitel, 1989/2.)
Az író szerint: "Ha egyáltalán fel lehet fedezni valami kulturális érdeklődést a dolgozó emberek családi környezetében — mert valami azért van —, az, eltekintve a régi munkásmozgalmi emberek, sajnos, nem túl nagy táborától, — az túlnyomórészt nem szocialista jellegű. Éspedig nemcsak azoknál tapasztalható ez, akik tegnap jöttek a faluból, hanem azoknál is, akik már nemzedékek óta a városban élnek. S az a valami, ami mégis van, akár könyvekről, akár képekről, pláne zenéről vagy színházról legyen szó, az majdnem kizárólagosan polgári-kispolgári... jellegű és tartalmú érdeklődés./.../ ...még a kispolgáriságot pocskondiázó intellektuelek maguk is, vagy kispolgári kultúrában élnek, vagy úri-polgáriban szeretnének élni. Még az az intellektuel is, aki ideges türelmetlenül hadakozik a szerinte mindent elárasztó kispolgáriság ellen, nem a munkás-, pláne nem a paraszti életformát választja, hanem a máról-holnapra élő bohémkedést (erre sincs jobb szavam), amit nem tudom milyen jogcímen választ el a kispolgáriságtól, és még kevésbé tudom, milyen jogcímen minősít magasabbrendűnek?/.../ A kispolgáriság "lelki gyökerei meg abba a kisigényű individualizmusba vezetnek le, amely a kisparasztot, kiskereskedőt, kisiparost jellemezte, tehát tovább élhet saját föld, saját bolt, saját műhely nélkül is./.../ Ha nincsen még a polgáritól megkülönböztethető szocialista kultúránk, akkor fogjuk be a szánkat és ne maceráljuk a dolgozó embereket (másfélék itt már nem sokan vannak) se a giccsekért, se a Csárdáskirálynőkért (pláne, ha magunk is ezt 'élvezzük'), se a bárgyú slágerekért, semmiért... No, azt azért ne! Ne fogjuk be a szánkat, de beszéljünk másképpen, legyünk igazságosak, hatoljunk le a probléma mélyére és főképpen: teremtsünk minél előbb szocialista kultúrát — ha tudunk! Tudunk? Ez is kérdés? — Igen, mégpedig elég nagy és nehéz kérdés, mert mostanára már egészen kiderült, hogy pusztán politikai-hatalmi módszerekkel és fegyverekkel, de még a közönséges propagandával és pedagógiával sem lehet megnyerni egy olyan háborút, amely világnézetek, sőt még az annál is erősebb reflexiózus beidegzettségek ellen folyik. Ehhez az értelmi eszközök, még ha azok akármennyire logikusak is, és még ha azok új és új ellentmondásokat nem szülnének is, sohasem elegendők." A szocializmus "teremtsen új kultúrát, új életformát, új gondolkozást, új ízlést-magatartást, új mindent.../.../ Hátha minket is elér már a birtokonbelüliek végzete: a harc után, a győzelem után jön a beteljesülés, megváltozik a szemlélet és az ízlés, a harc-vallást felváltja az élvezetvallás? Már csak az érdekel bennünket igazán, ami elszórakoztat, ami 'kikapcsol', legjobb esetben ami elgyönyörködtet, harci lélekfeszültség, célratörő akarat helyett emóció-izgalmat ád. Vagyis: 'mozgalmi irodalom' helyett 'olvasmány' kell, gondolkozásra kényszerítő lélekháborító írások helyett nyugtató játékokra vágyunk. Tehát elérkezünk mi is oda, ahol az előttünk járó birtokonbelüliek, általunk sokat támadott l’art pour l’art-os irodalomigénye következik?? Elemezgethetném és magyarázhatnám tovább is ezeket a dolgokat, de nincs értelme, mert az a sajátlagosan szocialista kultúra-életforma, amelyről mozgalmi ifjúkorunkban álmodoztunk, nemcsak hogy nálunk... nem született meg, illetve ami már megvolt, nemcsak itt nem fejlődött tovább, hanem még a nyugati munkásmozgalomban sem, ahol pedig a tényleges osztályharc is tovább folyik, és a milliós tömegszervezetek is megvolnának hozzá." Mi hiányzik? Az "alapközösségek": "A falu mint termelőközösség, az üzem vagy üzemrész mint termelőközösség, a szakma mint szakmai közösség, a tantestület és a diákság mint tanító és tanuló- közösség — és így tovább. De, már sokszor leírtam, ehhez is: igazi közösségek nem formálódhatnak ki funkcionális belső demokrácia nélkül. Egy sereg együtt dolgozó ember még nem okvetlen közösség. Azzá csak a szellem, a lélek, a gondolkozás és az ízlés, együttvéve az 'erkölcsi kohézió' teszi." Vagyis csak akkor lenne meg, ami hiányzik, ha meglenne, ami hiányzik. Veres Péter sem jut ennél tovább.
Gyurkó László vitatkozik vele a folyóirat 1963/7. számában: "Az én véleményem ott tér el Veres Péterétől, ahol azt mondja, hogy a kisigényű individualizmus tovább élhet saját föld, saját bolt, saját műhely nélkül. Persze, hogy tovább élhet, tovább is él, de csak átmenetileg. S ez a szőrszálhasogatásnak látszó megkülönböztetés azért olyan fontos, mert ha kihagyjuk a számításból, egészen más végkövetkeztetésre jutunk. Ahogy az individualista életfelfogás, a 'polgáriság', az individualista társadalmi berendezkedésből született, úgy el is sorvad annak pusztulásával." Gyurkó szerint Veres elszakítja a szocialista kultúrát minden kulturális hagyománytól, a mozgalmi kultúrára szűkíti le. Hamisnak véli továbbá "a harcnak és az élvezetnek ezt az egymást tagadó szembeállítását. Ezzel a gondolat-menettel Veres Péter akaratlanul azokhoz csatlakozik, akik minőségi választóvonalat tesznek az osztályharc két alapvető szakasza közé, akik csak az elsőt, a hatalomért folytatott harcot érzik igazán forradalminak, de kimondva vagy kimondatlanul megtagadják a forradalmiságot a második, 'békés' szakasztól. Más megfogalmazásban a fridzsiderszocializmus elmélete ez, mely a növekvő jóléttől félti és óvja a szocializmust. /.../ A harc — az idézőjel nélküli harc — természetesen folytatódik. De ez már a hatalmon levők harca, mely azért is folyik, hogy minél több élvezet jusson a hatalomra került népnek. /.../ ...ezt kérdezi Veres Péter is —, hogy a viszonylagos nyugalom korszaka nem vezet-e az elkorcsosuláshoz. De vajon csak ez a két véglet létezik: vagy az élethalál harc, vagy a tespedés, a dekadencia? Ha ez igaz lenne, a szocialista társadalom semmiben sem különbözne az osztálytársadalmaktól. De ha nem, akkor nem szabad félni az olyan rendtől, mely játszani is engedi fiait."
Gyurkó azonban önkényesen tolja be Veres Pétert azok közé, akik "a növekvő jóléttől óvják" a szocializmust, mert Veres ebben az írásában a növekvő jóléttel, a fridzsiderrel és egyéb javakkal nem is foglalkozott. És egyáltalán nem volt senki, aki ebben a vitában a jólét növekedését önmagában kárhoztatta és az életszínvonal visszacsökkentését, az életviszonyok szigorítását szorgalmazta volna. Ezt azok sem tették, akik legvégzetesebbnek ítélték az életszínvonal emelkedésének kispolgárosító hatását.
