Az életből pár nappal ezelőtt, február 14-én kivált Kallós Zoltán hangszalagjáról idézte Csoóri Sándor a 70 éves Demeter Annát, aki a "Bánat, bánat, nehéz bánat, mért raktál szívemre várat?" kezdetű keservest énekelte bele a magnetofonba. Kallós megkérdezte tőle, miért sírta végig azt az éneket. Erre kapta ezt a választ: „Ez ujan nóta, hogy evvel lehet sírni. Annyi árva élet ért ingemet. Csak nyóc éves vótam, mikor árván elmaradtam. S akkor el es mentem szógálni."
Március 26-án lesz 92 éve, hogy Kallós Zoltán a Kolozsvárhoz közeli Válaszúton megszületett. Tizenhat éves korától vándorolt, gyűjtött és tanított szerte Erdélyben és Moldvában. Gyűjtött ő mindent, ami a nép életéhez és művészetéhez tartozott. Tizenötezer dallamot jegyzett fel.
Szathmáry Istvánnak a Széphalomban, 2012-ben megjelent írása szerint: "Kallós Zoltán 1942-ben jegyezte fel az első népdalokat és balladákat szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton, és azóta rendszeresen folytatja a gyűjtést. Évtizedeken át járta az észak-mezőségi, a kalotaszegi Nádas menti falvakat és a gyimesi, valamint a moldvai csángó településeket, hogy — mint maga írja — gyönyörűséget szerezzen az összegyűjtött balladák közreadásával. „Valami belső erő hajtott - hangsúlyozza -, hogy én is tegyek valamit azért a közösségért, amelyikhez tartozom.”
Kallós hosszú élete felét úgy élte le, hogy a kutya sem ismerte őt és a munkásságát a szakemberek szűk körén kívül Magyarországon. Romániában is kevesen. Tanítóként dolgozott kalotaszegi, moldvai falvakban. Amikor meg nem taníthatott, faipari munkásként kereste a kenyerét.
Magyarországon az első közleményei a Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum "kéziratként kiadott", lehető legszerényebb küllemű kis szakmai folyóiratában, a Néprajzi Közleményekben jelentek meg. Az első éppen akkor, 1958-ban, amikor politikai nézeteire tekintettel börtönben ült.
Így kezdődik Kallós Zoltán egyik írása a Néprajzi Közlemények 1960/5. számában
A folkloristák "komoly" folyóiratába, az Etnográphiába szerzőként nem jutott be, de a "kéziratként kiadott" írásaira a legillusztrisabb szerzők hivatkoztak ott. Dömötör Tekla, Vargyas Lajos, Domokos Pál Péter, Sárosi Bálint.
A szélesebb körben olvasott lapokban az Arcanum által adott első találat Kallós nevére Csoóri Sándor cikkének fent idézett részlete a Népszabadság 1969. szeptember 7-i számában. Ekkor már készült Bukarestben a Balladák könyve.
"A Kriterion éve avagy hogy jelenhetett meg 1970-ben Kallós Zoltán Csángó balladáskönyve Romániában?" Ezt a címet adta Bodor Pál a Beszélő 1998. januári számában megjelent írásának:
"A kézirat - irkákba ceruzával rótt szövegek formájában - a hatvanas évek második felében került az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztőjének asztalára. Csodálatos értékű nyersanyag volt ez, ősi újdonság, szakemberek szerint talán a leggazdagabb újonnan feltárt európai balladagyűjtemény. Egyetlen szó magyarázat, elemzés, értékelés, előszó, utószó nélkül - példátlan szellemi vagyon. Mintha egy halált megvető bátorságú, plajbász alakú magnetofon járta volna be a moldvai csángók házait."
A Ceausescu-éra első rövid szakasza kegyelmi időszak volt, hogy aztán a többi annál kegyetlenebb legyen. Ebben a kegyelmi időszakban alapíthatták meg a Kriterion Kiadót. "A Kriterion nevét, irályát-bátorságát s gazdagságát a magyar szellemi közvéleményben olyan könyvek tették ismertté, mint például az azóta már több ízben Magyarországon is megjelent csángó balladáskötet volt: Kallós Zoltán gyűjtése-munkája. Jelzőbója volt, ezért is tüntetünk vele." A kéziratot Szabó T. Attila gondozta, Dávid Gyula szerkesztette. Nélkülük Bodor tanúsága szerint "nincs ez a könyv. A gyűjtés irkái tán a Securitate páncélszekrényében porosodtak volna ítéletnapig, vagy valamelyik, ugyancsak a titkosszolgálat ellenőrizte levéltárban. Vagy a szemétben."
Kallós Zoltán, Film, színház, muzsika, 1990. április 21.
A Balladák könyve 1970 végén jelent meg először, és iszonyatos erővel tört be a nyilvánosságba. Természetesen pillanatok alatt elkapkodták. 1971-ben még egy kiadást megérhetett Romániában, a többit már csak Magyarországon. A Korunk 1971-es évfolyamában nem győzték közölni a lelkes méltatásokat.
"Felfrissítő erejű reveláció, a népköltészet és népzene magasrendű művészi értékeinek újabb bizonyossága, kiapadhatatlannak tűnő szépségforrás, s egyúttal méltó elégtétel Kallós Zoltánnak közel három évtizedes — sokáig visszhangtalan — gyűjtő munkásságáért." Ez még csak a névtelen, rövid ajánló kezdete a januári számból.
A februári számban Kántor Lajos áradozik a könyvszemléjében: "a legnagyobb kiadói sikerek egyike volt, s ezt a könyv belső értékei és külseje egyaránt szolgálták; a kronológia is a Balladák könyvét tessékeli az első helyre, minthogy költészetünk lényegében ezekkel a csodálatos művekkel kezdődik; de ha az irodalomtudományi módszerek, megközelítések képezik eszmefuttatásunk alapját, akkor is Kallós Zoltán és Szabó T. Attila vállalkozását kell először méltatnunk, hiszen legrégibb s legmegbízhatóbb hagyományaink élnek tovább az ő tudományos alaposságukban, igényességükben. Szabó T. Attila az adatgyűjtő nyelvész-professzor puritán szigorúságával, díszítgetést nem ismerő tárgyszerűségével éppen a balladagyűjtő hagyományt foglalja össze bevezető tanulmányában, Kallós Zoltán pedig magukkal a balladákkal, az elsőközlésű ballada-változatokkal figyelmeztet rá, hogy mit eredményezhet az éveken át folytatott áldozatos, az önmutogatást kizáró, látványosságot nélkülöző 'aprómunka'."
Még csak eztán jött Vargyas Lajos nagy recenziója júliusban: "Eléggé nem becsülhető szerencséje a magyar és a nemzetközi balladakutatásnak, hogy éppen ennek a gazdag lelőterületnek akadt olyan gyűjtője, mint Kallós Zoltán, aki népéből értelmiségi szintre emelkedve, de népétől soha el nem szakadva szinte a hagyomány-mentés apostolává lett. Anyagi ellenszolgáltatás nélkül, sőt anyagi áldozatot vállalva — milyen szegényes itt ez a szó, hiszen sokkal többről van szó: létérdekeit feláldozva — végzi már vagy húsz éve ezt az áldozatos munkát. Kriza óta nem volt a balladának ilyen gyűjtője Erdélyben s a népzenének Bartók és Kodály óta."
Magyarország némi spéttel reagált, de lehet, hogy csak azért, mert Romániában előbb kerülhetett forgalomba a bukaresti kiadvány, mint Budapesten. Mindenesetre a néprajzos művelődéspolitikai tótumfaktum, Ortutay Gyula még a tél beállta előtt beszentelte a művet az MSZMP központi lapjában:
"Egyedülálló könyv s két ország is büszke lehet rá, hogy e könyvet felmutathattuk. Európa egyik legvarázslatosabb népköltészeti műfajának olyan gazdagságát mutatja be napjainkban gyűjtött, páratlan tökéletességű anyagon keresztül, hogy az egész nemzetközi kutatás figyelmét, elismerését kivívhatja. Nem jogosulatlan ezzel a boldog-büszke, elismerő hangvétellel kezdenünk. A nagy nemzetközi balladagyűjtemények ismeretében is mondhatjuk: az eleven, napjainkban élő népballadáknak ilyen gazdag teljességű és szép gyűjteménye szinte páratlan. Különösen, ha tudjuk, hogy Kallós Zoltán e kötetben publikált gyűjtése — vagy két évtized áldozatos munkája — csak válogatás egy jóval nagyobb magnetofonos-kéziratos anyagból. Reméljük, ezt a kötetet követi a többi is, követi a balladák, népdalok, rigmusok eddig csak' jelzett, ámulatos bősége." (Népszabadság, 1971. november 14.)
Kallós képe a Széphalomban, a Kazinczy Ferenc társaság évkönyvében
Ezután a magyarországi nyilvánosság megnyílt Kallós előtt. A rendszerváltás előtt sem fordult elő az Arcanum adatbázisában ritkábban a neve, mint a rendszerváltás után. A leggyakrabban éppenséggel 1982-ben. Azután jön holtversenyben 1973, amikor a Helikon is kiadta a Balladák könyvét és 1996, amikor Kallós a hetvenedik születésnapja előtt átvehette Göncz Árpádtól a Kossuth-díjat.
1974. július 28-án a Népszabadságban S.N. lelkendezik, hogy a Balladák könyve legutóbbi kiadása harmincezer példányban kelt el pillanatok alatt, és a könyvvásár utáni közvéleménykutatás tanúsága szerint az olvasók ezt tartották a legfontosabb és legszebb kiadványnak. A cikk végén azt olvassuk, hogy "Kallós Zoltán egy beszélgetésben legutóbb elmondotta, hogy legközelebb lírai dalokat, kesergőket szándékszik kiadni. Fogaras megyét is bejárja, majd új gyűjtőútra indul." Ez a "legutóbb" bizony semmiképp sem lehetett másfél hónapon belül, mert Kallóst 1974. június 16-án letartóztatták, amiről csak az emigráns lapok (pl. New York-i Magyar Élet, 1974. november 9.), avagy a Die Welt olvasói. a Szabad Európa Rádió hallgatói és az MTI-bizalmas címzettjei tudhattak. Illyés Gyula naplójegyzetei szerint Csoóri Sándortól értesült a letartóztatásról. Ezt a naplórészletet a Kortárs nyomán idézte be E. Fehér Pál a Kritikában megjelent cikkébe (1990/3. sz.): „Délután Csoóri Sándor és Kiss Ferenc rendkívüli hírrel. Kallós Zoltánt a románok letartóztatták. Már tavaly is elfogták, népdalgyűjtő útján, összetörve a hangfelvevő gépet, melyet még Kodály vett neki. Most is nyilván ez az ok. Rögtön telefonálni akartam Aczélnak, aki személyesen ismeri és becsüli. Épp vidéken van, csak holnap beszélhetek vele."
Kallós Zoltán munkában, Korniss Péter felvétele a Szabad Föld 2015. április 30-i számában
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egyik közleménye idézi Martin Ferenc, akkori bukaresti nagykövet októberi jelentését Kallós ügyéről:
"Kulturális beosztottunk 1974. június 9-én szabadságra menet találkozott Kallóssal, akihez sokéves barátság fűzi, és akit igen rossz idegállapotban talált: ez utóbbi elmondta, hogy a hatóságok jó ideje feltűnően figyelik, lényegében őrszemet állítottak a háza elé, zaklatják.
Kétszer behívatták a rendőrségre, ahol információkat kértek egyik-másik barátjáról, ismerőséről. Kallós – saját szavai szerint – azt mondta, hogy ő, mint lojális állampolgár, felszólítás nélkül is bejelenti, ha olyasmi jut tudomására, ami hazája ellen irányul, de az egyéb 'tájékoztatás' nem az ő feladata.
Ezek után június 16-án letartóztatták, és házkutatást tartottak a lakásán, melynek során – mint corpus delictit – jelentős mennyiségű feljegyzést, és népzenei magnófelvételt vittek el. (Ezeket, valamint a lefoglalt 18.000 lejt másfél hónappal később – néhány prominens magyar értelmiségi közbenjárására – visszavitték a lakásba.)
Kapcsolataink révén értesültünk arról, hogy Kallós fogva tartásának az első három napját a megyei állambiztonsági szervek fogdájában töltötte, és csak június 19-én reggel szállították át a rendőrség épületébe. Vizsgálati fogsága során senkivel sem érintkezhetett, édesanyja sem látogathatta. Ügyvédje is – dr. Vásárhelyi – csak a hatósági emberek jelenlétében beszélhetett néhányszor védencével a per előtt.
[...]
Általános benyomásaink szerint Kallós Zoltán letartóztatását kizárólag politikai szempontok motiválták. A jeles folklorista egész tevékenysége, egész lénye – különösen moldvai csángó kutatásai – a román vezetés éles ellenszenvét váltották ki. Magyarországi kapcsolatai és sikerei állandó – egyre növekvő – problémát jelentettek az itteni illetékesek szemében. Ráadásul, nem lévén állásban, egzisztenciálisan megfoghatatlan, presszionálhatatlan volt." (Kallós 1969-től "szabadfoglalkozásúként tevékenykedett.)
Sütő András "Meghallgatás helyett lehallgatás" című írásában idéz a Securitate őt (is) érintő jelentéseiből. Ezek egyike, mely 1974. július 17-én kelt többek között ezt tartalmazza: "Ennél is aggasztóbb, hogy nem csupán a budapestiek, de már a romániai magyar írók, értelmiségiek is beavatkoznak a román állam belügyeibe. Teszik ezt többféleképpen is: a) nyugtalankodnak, pánikot keltenek Kallós Zoltán kolozsvári folklorista letartóztatása miatt. Az ügynek mindenképpen politikai jelleget akarnak tulajdonítani, holott az eljárás oka: homoszexualitás." (Romániában 1996-ig büntetőjogilag üldözték a homoszexualitást.)
Kallóst 1974. decemberében két és fél éves börtönbüntetésre ítélték. 1975 tavaszán a nemzetközi tiltakozások hatására engedték szabadon. Illyés naplója szerint Aczél György 1975. május 21-én telefonált, hogy Kallós Zoltán másnap szabadul.
