1968 március 12-én vált függetlenné Orániai Vilmos Móricka fiáról, Maurits van Nassau-ról elnevezett pöttömnyi szigetország, melyről Rudyard Kipling, A dzsungel könyvéről híres nagy világcsavargó azt írta: „Isten először megalkotta Mauritiust, majd lemásolta és létrehozta belőle az Édenkertet.” Kipling alábecsülte Mauritiust. Az Édenkert aligha lehet ennyire színes és érdekes.
Az Édenkert lakossága meghaladta a régi Mauritiusét, ahol fél évezreddel ezelőtt még egyetlen emberpár sem lakott. Fölfedezték és elfeledték a lakatlan kelet-afrikai szigetecskéket arabok, malájok, portugálok, mígnem aztán gyarmatává tette a nevét adó Hollandia. Majd Franciaország. Majd Nagy Britannia. Amilyen csekély volt a népsűrűség, olyan nagy a növény- és állatsűrűség. Ma ez másképp van. Az itt, sok esetben csak itt élő élőlények egy része kipusztult, más része veszélyeztetett, viszont betelepítettek ide az emberrel bezárólag egy csomó emlőst, holott hajdanán a növényevő denevéren kívül itt más szárazföldi emlős nem élt. A legkisebb magyar megyénél is kicsit kisebb országot ma 1,2 millió ember népesíti be. Meg a sokszor annyi turista. A csak itt élt Dodóból pedig egy sincs már.
A Dodókat bő három évszázaddal a kipusztításuk után rehabilitálták. A Hét című pozsonyi lap 1994. április 22-én Igazságot a Dodónak! címmel cáfolta azt a galád köztudomást, hogy a dodó ellenség híján elhízott, ellustult, elbutult, totyakos madarak szégyene lett volna. "A kutatók felfigyeltek arra, hogy az 1598 és 1605 között készült rajzokon a dodó jóval soványabbnak mutatkozik, mint az 1626 utáni ábrázolásokon. /.../ A kövér dodót ábrázoló rajzok azonban kivétel nélkül olyan állatokról készültek, amelyeket fogságba ejtve Európába hoztak. Egy skót kutató feltevése szerint a megszokottól eltérő és bőséges tápláléktól hízhattak el./.../ Ám az egyik 17. századi szemtanú, aki még látott elő dodót, azt írta róla, hogy igen gyorsan futott. Két évvel ezelőtt Hollandiában olyan, rég elveszettnek hitt dodó rajzok kerültek elő, amelyek 1601—1602-ben Mauritius szigetén készültek, s egyértelműen a skót kutató véleményét igazolták: a dodó természetes élőhelyén normális testalkatú, futásra is képes madár volt."
Fürge dodó, okos dodó, szegény dodó.
És a dodó nem hal ki egyedül. Valaha tele volt a sziget egy ritka szappanfafajtával a Calvaria majorral. A Hét 1980. június 28-án megírta, hogy már csak egy tucatnyi maradt ezekből a nagy fákból, és azok is mind több mint háromszáz évesek. Hiába termőképesek még, hiába termik évszázadok óta rendületlenül a magokat, nem lesznek azokból fák, amióta nincsenek dodók. Mert a dodón kellett átmennie a magnak, hogy annak vastag burkát át tudja törni a csíra. Egy angol botanikus megetette a magokat pulykákkal, és kiderült, hogy a pulykaürülékből kikerülő magok is kicsíráznak szerencsés esetben.
Kivételesen gazdag Mauritius-gyűjteménnyel büszkélkedhetne hazánk, ha meg nem fosztott volna bennünket attól is a turáni átok. Világcsavargó honfitársunk, az állítása szerint tizenhárom nyelven beszélő Besse János Károly a 18. század végén próbált a Habsburgok ellen emigráns magyarokból hadat szervezni. Ez nem sikerült neki, de jól beágyazódott Napoleon klientúrájába, és amikor a császár elküldte kedves tábornokát, Chaerles Decaent teljhatalmú kormányzónak Mauritiusra, a tábornok magával vitte Bessét. Ő volt a tábornok jobbkeze, a második ember a szigeten. Amikor 1810-ben a francia gyarmatosítókat fölváltották az angolok, Bessének is távoznia kellett. A Magyar Nemzet olvasói 1969. szeptember 13-án értesülhettek róla, hogy Besse "hatalmas poggyászokkal, mauritiusi működésének páratlanul gazdag gyűjteményével indul haza, Magyarországra", ám az út során az egész gyűjtemény elveszett. Besse bánatában elment a Kaukázusba ősöket keresni a magyaroknak.
Sok minden veszhetett oda abban a poggyászban, de bélyegek biztosan nem, mert azok akkor még nem voltak sehol. Az első postabélyeget Angliában adták ki 1840-ben. Aztán jött Svájc, Brazilia és 1847-ben Mauritius. Ennek történetét is A Hét-ből ismerjük: "Az angol koronához tartozó Mauritius szigetén 1847-ben a kormányzó felesége estélyt akart rendezni, a postahivatalban azonban elfogyott a bélyegkészlet. De, hogy a meghívók mégis időben elmenjenek, a helyi nyomdában megrendelték az ideiglenes 1 és 2 pennys bélyegeket A mintákat egy órásmester metszette ki rézbe, a királynő arcképe jól sikerült, de a feliratot eltévesztette: a Post Paid (portó fizetve) helyett Post Office (postahivatal) került a klisékre. Csak két évtized múltán fedezték fel a hibás bélyegeket. Azóta huszonöt darab Mauritius került elő." Az egy pennys piros és a kék pennys kék is a világ legértékesebb bélyegei közé tartozik.
Forrás: Magyar Ifjúság, 1967. szeptember 1.
Tragikusan végződő vegyes szerelemről szólt az az egykoron igen híres, de rég elfeledett regény, amelyből a szentimentális frankofon olvasók Mauritius nevét megjegyezték. Sebes Tibor mesélte el a magyar ifjúságnak a regényt mogyoróhéjban: "A sziget közepén emelkedő hegyekben épült Curepipe városháza előtt áll a 'mauritiusi Rómeó és Júlia' — Paul és Virginie — szobra. A két gyermek érzelmes idilljét 1787-ben a francia Bernardin de Saint-Pierre írta meg, akkoriban világsikert aratott regényében. A paradicsomi szigeten a francia telepesek lánya, Virginie és Paul, a rabszolgák leszármazottja, egymásba szerettek. Virginie Franciaországba utazott tanulni, nagynéniéhez, de ott búskomorrá lett, s végre egy hajó, a St. Géran fedélzetén visszaindulhatott Mauritiusra. Szerelme a parton várta őt, a hajó azonban ciklonba került, s Paul szeme láttára süllyedni kezdett. A matrózok megmentették volna a lányt, de ő nem vette le előttük tucatnyi szoknyáját, s így tehetetlenül fulladt a habokba... Paul az erdőbe menekült bánatában, s ott szakadt meg a szíve..." A veronai Júlia mintha nem éppen a szégyenlősségbe halt volna bele...
Mark Twain az Utazásom a Föld körül című könyvében, melyet folytatásokban közölt a Pesti Napló 1899-ben, azt meri állítani, hogy "Mauritius legtöbb lakója nem ismer mást, mint a saját szigetét és sem nem tanult, sem nem olvasott — legföljebb a bibliát és talán még Pál és Virginiát. Ebből a regényből évente sok példányt adnak el, és vannak emberek, kik azt hiszik, hogy az a bibliának egy része. Azt is ugyanebben a regényrészletben olvassuk, hogy Mauritius fővárosában, Port-Louis-ban "a legsokfélébb nemzetséget és bőrszint találtuk mindazok között, melyekre eddig akadtunk: franciák, angolok, kínaiak, arabok, gyapjasfejü, vagy simahaju afrikaiak, keresztezett, fajúak, quadronok a legkülönbözőbb viseletekben és színekben."
Őshonos lakosság híján a leigázható népséget is importálni kellett. Először a franciák importáltak afrikai rabszolgákat, Paul fölmenőit, aztán az angolok fölszámolták a rabszolgaságot, és Indiából hoztak be munkásokat a cukornád ültetvényekre. Sokkal többet, mint ahányan az afrikai rabszolgák voltak, így az afrikai Mauritius lakossága inkább ázsiai jellegű, de mindenekelőtt vegyes. Az indiaiak maguk is vegyesen hinduk és moszlimok, a kereskedelem jelentős része bevándorló kínaiak kezében van. És persze a fehér telepesek. És persze mindezek vegyes házasságaiból született vegyesek.
A Pesti Napló szerkesztőségében 1937-ben nem tudtak róla, hogy Mauritiuson nincsenek bennszülöttek. Ezt írták az ottani halálos bérharcokról:"Mauritius angol fennhatóság alatt álló szigeten zavargások törtek ki. Több száz felizgatott bennszülött kísérletet tett egy cukorgyár megostromlására. A rendőrség sortűzzel fogadta a támadókat, akik közül négyen életüket vesztették, heten pedig súlyosan megsebesültek. A lakosság izgalma a véres incidens után még jobban fokozódott. Mauritius cukorültetvényeinek negyedrészén tiltakozó sztrájkba lépett a munkásság."
Mauritius megművelhető területeinek 90%-án cukornádat termeltek, az ipar alapja a cukorfeldolgozás volt. A Mauritiushoz tartozó Diego Garcia szigetén kókuszültetvényeket is telepítettek, de azok onnan már rég eltűntek. 1965-ben, amikor Mauritius már önkormányzatot kapott, és világos volt, hogy a gyarmati státusza hamarosan megszűnik, az angolok átpasszolták ötven évre Polaris rakétákért cserébe Diego Garciát az Egyesült Államoknak, hogy legyen nekik jó kis (jó nagy) katonai bázisuk az Indiai Óceánban. Az ültetvényeket felszámolták, a lakosokat elég brutális módszerekkel kitelepítették. Fél évszázaddal később állapította meg egy választott bíróság, hogy ez az akció nem volt igazán törvényes: "Törvénytelenül járt el Nagy-Britannia, amikor önkényesen az irányítása alá vonta a Chagos-szigetcsoportot, amely a térség egyik amerikai katonai bázisának, Diego Garciának is otthont ad - határozott a hágai székhelyű, nemzetközi vitákkal foglalkozó Állandó Választottbíróság./.../ Ugyan az Állandó Választottbíróság döntését Mauritius győzelemként értékelte, az nem világos, hogy ennek milyen következményei lesznek, a szigetek lakosai aligha térhetnek vissza otthonaikba. Reális esély arra van, hogy a jövőben Mauritius sokkal jobban beleszólhat a szigetcsoport jövőjének alakulásába." Ezt írta a Magyar Nemzet 2015. március 21-én. Ennek sok jele nincs. a támaszpont, mely az Öböl-háborúban, az iraki és afganisztáni hadműveletekben is fontos szerepet kapott, most is, az ötven év lejárta után is működik. Nyilván meghosszabbították a törvénytelen szerződést, a kitelepítetteket pedig soha nem kárpótolták.
Forrás: Népszabadság, 2002. augusztus 26.
Mauritiuson a gyarmattartónak nem a függetlenség hívei, hanem az ellenfelei ellen kellett bevetnie a katonáit. A frankofon kisebbség ugyanis nem akart olyan függetlenséget, amely nem a francia, hanem a brit nemzetközösségbe vezet, és ezért zavargások törtek ki. "Brit katonai egységeket indítottak Mauritius szigetére, ahonnan hétfőn összetűzéseket jelentettek. A csapaterősítéseket a sziget angol főkormányzója kérte." Ezt a UPI jelentést ismertette a Népszabadság 1968. január 24-én.
1974-ben a Magyar Ifjúságban megjelent Sebes Tibornak, a Világ Ifjúsága főszerkesztőjének a cikksorozata Mauritiusról. A sorozat egyik darabját pár hónappal később a forrás megjelölése és a másodközlés jelzése nélkül, de a szerző nevével lehozta az Amerikai Magyar Világ is. Hogy került egy kommunista ifjúsági lap főszerkesztőjének a cikke egy emigráns lapba? Rejtély. A sorozatnak éppen azt a darabját vették át a Magyar Ifjúság 1974. május 24-i számából, amely a sokszínűség legkellemesebb következményéről, az ünnepnapok nagy számáról számol be: "Kevés olyan ország akad sárbolygónkon, ahol olyan sok az ünnep, mint Mauritiuson. Hiszen a hindi és a muzulmán indiaiak, a kínaiak, a főként katolikus kreolok, a skót egyházhoz tartozó angolok meg a többiek mind-mind joggal ragaszkodnak munkaszünettel egybekötött ünnepeikhez. Amikor Mauritius — 158 esztendős brit uralom után — 1968-ban függetlenné vált, harminc (!) ünnepet jelzett a naptár. Sir Ramgoolam kormánya megpróbálta radikálisan csökkenteni a piros betűs napok számát, s egészen 1972-ig a vasárnapokon kívül mindössze 11—13 'szabadnapot' engedélyeztek a szigetországban hivatalosan. Ekkor azonban engedniük kellett a sokféle népcsoport követelésének, és 23-ra emelték a hivatalosan engedélyezett ünnepeket. Akinek egy kis szerencséje van, két hét alatt három látványos ünnepet — vallási fesztivált — is átélhet a szigeten, s kicsiben találkozhat a nagy ázsiai vallási ceremóniák hangulatával." Sebes éppen a Holi ünnepén járt Port-Louis-ban Ilyenkor többnyire spicces, vidám emberek járják a várost vödrökkel és színezett vízzel lelocsolják, akit érnek. A turistákat főleg. Meg a kormány tagjait, Sir Rangoolammal az élükön. Nekik ilyenkor politikai kötelezettség a vödrök elébe állni lehetőleg ott, ahol a legtöbben látják. Sebest is alaposan kiszínezték. "Csak az vigasztalt, hogy három nappal később, Mauritius függetlenségének ceremóniáján még a miniszterelnök ősz haja is lila színben pompázott — a Holira emlékeztetve a mauritiusiakat ...".
Képek Sebes Tibor cikksorozatából
Mauritius az elmúlt évtizedekben elég rohamosan fejlődött. Felkapott üdülőhely lett. Például a mi whiskysünk is járt erre, amikor dekoratív hölgyekkel igyekezett kipihenni a bankrablás fáradalmait. Némelyek gazdasági csodáról is beszélnek Mauritiusszal kapcsolatban. A csodának mindenesetre része az offshore biznisz is. Tömérdek titokzatos vállalkozást jegyeznek be ide. A Magyar Nemzetben ezt olvashattuk 2016. április 15-én: "A Kajmán-szigeteken van olyan irodaház, ahova 12 ezer céget jegyeztek be, Mauritiuson pedig kilenc ember menedzsel 1500 vállalatot. Az adóparadicsomokba menekített milliárdok leginkább a fejlődő országokból hiányoznak, ahonnan évente 200 milliárd dollár szivárog el a gyanús számlákon. Még nem született jó válasz az adóelkerülésre." Ha megszületik a jó válasz, az, gyanítjuk, Mauritiusnak nem lesz olyan jó.
2015-ben Ameenah Gurib-Fakimot választották meg Mauritius elnökének. Úgy tűnt, hogy ez nagyon jó választás. Gurib-Fakim asszony világszerte ismert tudós, a biodiverzitás jeles kutatója, aki arra hivatott, hogy Mauritius kivételes és veszélyeztetett természeti értékeit megvédje.
Mauritius elnöke 2016 novemberében a Víz Világtalálkozón Budapesten járt. A képen balról a harmadik, Áder Jánostól jobbra a negyedik. A Népszava felvétele.
Azonban némi probléma adódott. Az elnökasszony szorosan együttműködött egy kétes hírű angolai üzletember nemes célokat kitűző, karitatív civil szervezetével, a Planet Earth Institute-tal, és kiderült, hogy a szervezet hitelkártyájával magáncélú vásárlásokat bonyolított le. A kormányfő fölszólította, hogy mondjon le, s miután ezt nem tette meg, a kormány úgy döntött, hogy megindítja a leváltására irányuló, az amerikai impeachmenthez hasonlatos eljárást. Először erre is úgy reagált az érintett, hogy nem mond le, a teljes hitelként igénybe vett összeget visszafizette, szerinte annak igénybe vételére jogosult volt, döntsön a bíróság. Másnap azonban mégiscsak bejelentette a lemondását, amely március 12-én, az évfordulós ünnepséget után lép érvénybe.
Ezzel kezdődik a független Mauritius első évszázadának második fele.
