Aki annyi ideje élő, amennyi ideje Ady halott, most száz éves. Nem mai gyerek. Ady sem mai halott. De volt ő kiskorú halott is. Öt- és tízéves. Csodagyerek halott volt. "Mert példátlan nemcsak a magyar, a világirodalomban is, hogy milyen gyorsan jutott el Ady Endre a sírtól a szívekig, hogy milyen gyorsan lett kevesek halottjából mindenkik élőjévé." (Sós Endre, Ujság, 1929. január 26.)
Ady Endre a halottas ágyán 1919. január 27-én.
(Hungaricana, Képcsarnok, Petőfi Irodalmi Múzeum)
Ady Endre éppen öt esztendeje lakott Jókai Mór szomszédságában a Kerepesi temetőben, amikor hazájának kultúrfelelőse, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a parlamentben így nyilatkozott: "Ady Endrét épen úgy magunkénak kell vallanunk, mint ahogy a franciák magukénak vallják Verlaine-t. Az, hogy egy bizonyos szellemi áramlat van jelen, nem szolgálhat okul panaszra, mert ez örvendetesen az jelenti, hogy mi is bele vagyunk kapcsolva a nyugati szellemi áramlatokba." (8 órai újság, 1924. január 30.)
8 Órai Ujság, 1924. január 30.
Ez a nyilatkozat föltűnést keltett. A kormánybulvár, a 8 órai újság másnap szerkesztőségi kommentárban fejezte ki meghökkenését: "Több alkalommal leszögeztük már, hogy Ady Endre helyét a magyar irodalomban kijelölni a mai kor nem hivatott. A két egymással szembenálló tábor, azok, kik minden fenntartás nélkül magukénak vallják őt, és mi, akik elismerjük ugyan tehetségét, de idegenkedünk tőle. Mindketten még nagyon közel vagyunk hozzá. Ady Endrét nemcsak a 'forradalom' vallotta magáénak, de — sajnos — ö is elismerte odatartozását. Épp ezért volt korai még Klebelsberg grófnak Ady mellett hitvallást tennie, mert ezzel a nyilatkozattal éppen azoknak a csatasorait erősítette, akik Ady Endre nevét és tehetségét tartják pajzsul maguk elé, s így akarják egyelőre még nem túlságosan fenyegető, de állandó és céltudatos küzdelemmel irodalomban, művészetben, politikában destruktív törekvéseik elvesztett pozícióit visszaszerezni."
Magyarország, 1989. július 28.
A Népszava pedig ezt a kommentárt kommentálta: "A kormány esti hivatalosa berzenkedik a gazdája ellen. No, ne tessék ezt túlságosan komolyan venni. Szolga módjára, amolyan vinnyogva, alázatoskodva sokallja a gazdája radikalizmusát. Ami neki nem tetszik, az Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszternek Adyról tett nyilatkozata, amellyel a nagy költőt is befogadja a magyar nemzethez tartozónak. Szenilis ostobasággal írja benne valaki, hogy idegenkedik Adytól. „Ady Endrét nemcsak a forradalom vallotta a magáénak — mondja —, de, sajnos, ő is elismerte odatartozását." És ezért óvatosságot ajánl a miniszternek. Hát hiszen, nem tartjuk valami világrengető dolognak, hogy a kurzus közoktatásügyi minisztere mit tart Ady Endréről. Nem is háborodunk föl a Nyolcóresz elégedetlenségén. Csak éppen eltűnődünk rajta és eszünkbe juttatja a szilvából kiesett pondrót, amely fenyegetve nyújtja csápjait a sugárzó nap felé. Óvatosságot ajánl a kis szenilis, pedig hát jó volna, ha ő maga követné ezt
az intelmet és igyekeznék elkerülni azt a szánalmas mosolyt, amelyet erőlködése az ember ajkára csal."
A(z ekkor) liberális Magyarország vezércikke így fogadta Ady befogadását: "És ahogyan a kurzus rá van utalva a. Klebelsbergekre, éppen úgy a Klebelsbergek is, saját műveltségükre és kultúrájukra, amit ha cserben hagynának, erkölcsileg és szellemileg elporlanának. És éppen ezért volt és kellett megtörténnie, hogy Ady Endréről és a képzőművészet Ady Endréiről, de a szavak és a képek egész Új Magyarországáról is ma olyan melegséggel és annyi megértő helytállással beszéltek miniszteri székből, mint a régi szabadelvű Magyarországon talán soha."
Magyarország, 1924. január 29.
Ugyanebben a beszédében a miniszter arról is szólt, hogy elvben nem helyesli a (zsidókat a felsőoktatásban diszkrimináló) numerus clausust, de a gyakorlatban pártolja. A Pesti Napló ennek fényében értékeli az Adyról mondottakat: "A közoktatásügyi miniszter nem beszélt elég világosan, amikor művészet és irodalmi kérdésekben művelt magyar emberhez méltó elveket vallott, de néhány pillanat múlva már azt mondotta, hogy a numerus clausust csak elvben helyteleníti. Ha az irodalom és művészet dolgában Nyugat felé fordul, akkor nem állíthatja egy füst alatt, hogy a numerus clausus ellen csak elvi kifogásai vannak. Akkor, ha egészen őszinte akart volna lenni, ...akkor azt kellett volna mondania, hogy a numerus clausust sem nézheti más szögből, mint Ady Endrét, a nyugati felfogásokat és a Nyugat felől jövő művészi áramlásokat. Ebből a szögből nézve pedig csak az elvileg kifogásolt numerus clausus éppen olyan, mini akár Ady Endre lecsepülése, vagy a törvénybe iktatott deres."
Az őszirózsás forradalom után alakult Vörösmarty-Akadémia vezérkara. Az elnök Ady Endre - a halál küszöbén. (Tolnai Világlapja, 1918. december 14.)
Ezen az ötödik évfordulón sok rendezvény még nem volt, de egy jelentős igen. Erről a Népszava számolt be lelkesen: "A költő halálának ötéves fordulója alkalmából vasárnap délután kitűnően sikerült ünnepséget rendeztek a Zeneakadémia nagytermében, amely zsúfolásig megtelt lelkes érdeklődőkkel. Áhítatos figyelem kísérte az előadó művészek minden szavát... Az Ady interpretátorok legjelesebbjei jelentek meg ez alkalomból a dobogón: Basilidesz Mária, Várady Olga, Harmos Ilona, Pécsi Blanka, Hegyi Rózsi, Hegedűs Tibor és Baló Elemér. A műsor összeállításában kétségkívül szerepe volt annak a körülménynek, hogy ma Magyarországon az irodalom és művészet terén is hatáskört biztosítottak a rendőrségnek. A budapesti rendőrség pedig, tudjuk, mostanság nagyon szigorú, még a mosolyt sem tartja teljesen veszélytelennek és ha már Petőfi Sándort és Ady Endrét internálni nem is lehet, költészetüket szigorú műtanrendőri eljárás alá kell vonni... Egyébként semmi különös baj nem volt, a közönség talán nem is vette észre a rendőrség szíves közreműködését az elmondandó versek megválogatásánál.
Hiú igyekvés ez kérem, Ady Endre minden sora forró hitvallás, nemcsak a magyarságáról, hanem a nagy, az egyetemes emberi célokért való szolidaritásáról. Nem lehet őt meghamisítani, nem lehet öt osztályuralmi célok szolgálatába rendelni, mert ő megvetette ezt a világot és minden gondolatával egy emberibb közösség felé szárnyalt. Nem tulajdonítunk tehát jelentőséget a hatósági beavatkozásnak irodalmi és művészeti kérdésekben, mindazon által mégis lesújtó, hogy az osztályuralom szöges csizmájával beletaposnak a költészet, virágaiba is..."
Népszava, 1924 január 29.A Népszava nem, csak a Pesti Hírlap tartotta érdemesnek megemlíteni, hogy az Ady-matinén Kosztolányi Dezső tartott "lendületes bevezetőt".
Kosztolányi Dezső egy temetésen 1928-ban. (Képes Pesti Hírlap, 1928. július 1.)
De nemcsak a Népszava mutatta ki Ady iránti feltétlen lelkesedését, hanem Bajcsy-Zsilinszky Endre lapja, a Szózat is. Ennek címlapján 1924. január 27-én Papp Viktor, erdélyi zenekritikus, Ady baráti körének tagja emlékezik: "Ma öt éve kora délután sűrű hóesésben szörnyű szomorúságot kiabáltak a rikkancsok. — Ady Endre meghalt! — Fáradt szíve megállott — harsogta az újság. /.../ Nézi az utca az újság kegyetlen betűit, melyek úgy szíven és szemen vágták a zajló várost, hogy potyogó könnyektől olvadtak a hópelyhek a semmibe. Bizonyos és közeli volt ez a perc s mégis lesújtó és megtántoritó."
A Szózat szélsőjobboldali ellenzéki lap volt, a forradalmakkal való leszámolás jegyében indította a Magyar Nemzeti Szövetség, és hevesen támadta a Bethlen-kormányt, amiért kesztyűs kézzel bánik a zsidókkal, főleg a destruktív zsidó sajtóval és a galíciai jöttmentekkel. Ugyanazon a napon, amelyen Adyról oly szépen megemlékeznek, örömmel nyugtázzák, hogy vádat emeltek azok ellen, akik meg merészeltek emlékezni pár hónappal azelőtt az őszirózsás forradalom ötödik évfordulójáról: "Országszerte felháborodást keltett, hogy a múlt év október 31-én — a gyászosemlékű októberi lázadás ötödik évfordulóján — a forradalom ép bőrrel s büntetlenül menekült néhány résztvevője a Royal-szálló éttermében lakomát rendezett és éltetni merészelték az 1918 októberében kicsirázott zsidófórradalmat, amely Magyarország tönkretételét előidézte."
A Szózat 1924. január elsején a numerus clausus legszigorúbb érvényesítését követeli "a magyar ifjúsággal" együtt Klebelsberg Kunó minisztertől.
A tizedik évfordulón már sokkal több volt a megemlékező cikk és rendezvény. Az írások szinte egyöntetűen azt hangsúlyozták, hogy Ady röpke évtized alatt általánosan elfogadott klasszikussá vált.
Így ír Az Est, 1929. január 29-én: "Ady Endre tiz éve halhatatlan. Tegnap volt tíz éve. hogy Ady Endre meghalt. Vagy helyesebben: tegnap volt tíz éve, hogy ez a nagy magyar költő megkezdte halhatatlan és egyre teljesebbé váló életét. A halál utáni tíz év: ez minden írónak válságos, sorsdöntő periódusa. Ezalatt a tíz év alatt dől el, hogy mi marad meg az íróból, mi lesz halhatatlan az ouvre- jéből. Ady Endre ezt a tíz évet diadalmasan élte át. Ez a tíz év jóvátette életének sok keserűségét, csalódását, küzdelmét. 1919-től 1929-ig minden év egy-egy mérföldet jelentett Ady Endre diadalmas hódító útján. Amikor meghalt, még harcoltak körülötte, még támadták. Ma már legfeljebb csak azért harcolnak az egyes pártok és táborok, mert mindegyik a magáénak akarja vallani Ady Endrét. /.../ Halál utáni győzelmet ilyen rövid idő alatt kevesen arattak."
Az Est, 1929. január 29."Mi, akik mellette voltunk, amikor elindult és közvetlen közelről láttuk a gyűlöletnek és a megnemértésnek árját, amely a tudó költőt a tudatlan tömeg részéről fogadta, elcsodálkozva kérdezzük, hogy rövid tíz év alatt, hogyan szolgáltathatott az idő oly teljes elégtételt az ő szomorú igazságának s íróként véshette ki a még nem is olyan rég misztikus érthetetlenségbe borított alakját a márványnak abba a tárgyilagos és kisimult anyagába, amely csak rég múlt korok klasszikusainak arcvonásait őrzi?" Ezt kérdezi a kolozsvári Ellenzék névtelen munkatársa.
Sós Endre is ezt erősíti meg a bevezetőben idézett írásában.
A Népszavában Révész Béla író, Ady barátja és egyik legelső monográfusa írja a nagy megemlékező cikket: "Nem véletlenül, ugyanabban az időtájban, amikor Ady Endre megkezdte munkáját, reneszánsz mozdult Magyarországon is. Hatalmas mozgalmak a tömegek jogaiért harcoltak. Az alkotmányreformok kitűzték a célt, hogy civilizáltabb, emberségesebb legyen az állami berendezkedésünk. A küzdő sereglésben együtt volt a közélet, tudomány, irodalom színe-java. A szenvedélyes, tehetséges fölkerekedés, úgy tetszett, elérheti ideáljait és az elementáris ügy, az ország ügye, elbukott. Adynak érzelmi, értelmi aktualitása volt ez a politikai mozgalom, hiszen a poézisének minden újságos szava kívánta ezt a megújulást; körülbelül a levegőt vonta el tőle a földobbant reakció."
A főváros tanácsa 1928-ban hirdetett pályázatot a síremlékre. Több mint száz pályamű érkezett. Hosszas vita után választották ki Csorba Géza alkotását, amelyen még változtatásokat igényeltek. A Pesti Napló 1929. január 16-án hírül adta, hogy a síremlék elkészült, de az évfordulóra már nem tudták átadni. A felavatására pár hónappal később került sor.
Ady Endre síremléke a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben
(Hungaricana, Képcsarnok, Fortepan)
1929 júliusának elején még az alkotó műtermében fényképeszkedtek a fővárosi művészeti bizottság tagjai a síremlékkel.
Képes Pesti Hírlap, 1929. július 7.
Sós Endre a föntebb idézetteken kívül még ezt is megállapította: "Ady Endre halála óta nincsen ebben az országban politikai párt, társadalmi egyesülés, művészeti csoportosulás, amelyik ne tűzné ki a lobogójára Ady Endre nevét, amelyik ne akarná becsempészni a maga irodalmi, művészeti politikai dugáruját Ady Endre lobogójával az árbócon. Melyik Ady Endre az igazi? Mindegyik. A forradalmár, az ellenforradalmár, az antiszemita, a filoszemita. Az ezerarcú költő titkánál vagyunk, akinek minden arcában megtalálhatja valaki a maga legsajátosabb ábrázatát és érezheti, hogy nincsen egyedül, hogy nem társtalan, hogy van valaki, aki megfogja a kezét."
Ez az összehangzó sajtókórus, miszerint Ady immáron mindenkié, mindössze két héttel azután zengett föl, hogy Klebelsberg Kunó, aki öt évvel korábban örvendezett, hogy Ady a miénk, az Országos Nemzeti Klubban "az európai kultúra hanyatlásáról" tartott nagyívű előadásában megállapította, hogy Ady nem a miénk, nem az egészséges lelkű magyaroké: "Ha a francia Baudelaire, vagy Verlaine, vagy a zseniális Ady Endre verseit olvassuk — mondotta gróf Klebelsberg —, ha a festészetben a kubisták, a dadaisták a futuristák képeit nézzük, vagy ha az atonális zenét hallgatjuk, azt kérdem, talál-e ebben épülést az emberiség? Egy normálisan kiegyensúlyozott ember nem talál gyönyörűséget bennük. Lehetséges, hogy a túlizgatott modern idegrendszer, a kokaintól és egyéb szerektől felizgatott fantázia kongeniális a művészeteknek ezekkel az ágaival. Költenek zenét, írnak költeményeket, amelyek a rossz csíráit ültetik el a lelkekben, és én azt hiszem, hogy az európai kultúra dekadenciájának a megállapítása ezekkel a jelenségekkel függ össze." (Pesti Napló, 1929. január 10.)
Kosztolányi Dezső pedig, aki öt évvel korábban lendületesen megnyitotta a Zeneakadémián a megemlékező Ady-műsort, 1929 derekán a Toll című hetilapban publikálja híres Ady-ellenes írását, Az írástudatlanok árulását, melynek konklúziója ez: "Az irodalmi matéria azonban, melyet hozott, nem alkalmas a folytatásra, mások fejlesztésére. Csak jelszavai keringenek, de nem váltak vérré, mint Petőfié, vagy Aranyéi. Nyelve sokszor ízesen magyar, de szókincse nem gazdag. Azok az újítások, melyekkel kísérletezett, összetételei, elvonásai nem szerencsések, többnyire kiagyaltak, mesterkéltek. Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékeinek tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes, csonka nagy tehetségek között." (Ismertető: Irodalomtörténet, 1929/18.)
Film Színház Irodalom, 1944. január 27.
