Egyszerre gyászolta az ország nagy piktorát és nagy önmagát. Szinyei Merse Pál az országcsonkítás véglegesítése előtt négy hónappal halt meg 1920. február 2-án ősei - Magyarországból éppen akkor kiszakított - felvidéki birtokán. Trianon árnyékában a nagy és szenvedélyes nekrológok a magyar földet gyászolták festője személyében. E nekrológok íróinak többségét azután kivetették a nemzetből.
Minden család ősi és történelmi, csak nem mindegyik ismeri régről magát. A Szinyei-Mersék viszont a 13. századtól számon tartják felmenőiket. Mire a festő 1845-ben megszületett, már szerényebb vagyonnal bírt a família, mint fénykorában, de azért elég gazdag földbirtokosok voltak még akkor is. Pál atyja, Félix vármegyéjük, Sáros első embere lett a kiegyezés után. Alispán is, főispán is volt.
Az impresszionizmus magyar úttörője földbirtokosként sohasem ismerte meg azt a nyomort és létbizonytalanságot, amelyben részük volt a francia úttörőknek, akiknek nem volt olyan hátterük, ahová a művészetükből kihátrálhattak volna. Amikor a fiatal Szinyei-Mersét kiátkozták a Majálisával és egyáltalán a plain air festészetével és a "színőrületével" (delirium colorans) együtt, elvonult a birtokára és gazdálkodott. Történelmi és családi okai is voltak ennek, de azért mégis a kiátkozás és, ami rosszabb, kikacagás játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy Szinyei a hetvenes és a kilencvenes évek dereka között csak elvétve foglalkoztatta az ecseteit, s megkezdett képeinek zömét is félbehagyta.
Így rajzolt a fiatal Szinyei. (A XIX. Századi Magyar rajzművészet mesterei, kiállítási katalógus, Városi Művészeti Múzeum, Győr, 2000.)
"Kár, hogy tehetségét bizarr színek alkalmazására pazarolja" - vélekedett a Fővárosi Lapok (1883. április 20.) névtelen kritikusa. "Hát, ez is egy nem realizált tehetség", írja ugyanott, ugyanazon tavasz május másodikáján (H-th). Ezt ki is fejti: "...saját egyéni erejében rejlő színlátása szint, szint és szint akar teremteni, s ugyanazon hatásokkal, melyekkel a természet életét még ott /ti. a Majális pipacsos domboldalán - Hacsa/ oly élesen jellemezte, azoknak hyperpoziciójával festi most oda azokat az élénken rikító rózsaszín, fehér s másszinű ruhákat /ti. a Majális piknikező társaságának öltözékét - Hacsa/, melyeken megütközik a néző. Pedig itt még
alig lépte túl a realitás határát; de már látszik, hogy képzelődése ragadja magával. Ezt a képét 1872-ben festette. 1883-ban a 'Pacsirtát' — íme hova jutott! A fűben heverő leány testszine, a hideg zöld, az élénk kék ég, a szakadozott fehér felhők, de már nem is azok az ifjúi teljességtől duzzadó színek: — 'Különös!' (S ez is csak addig, mig újság!) —Különös! Valóban az. Képzelt világában kihűlt, megszikkadt nagy tehetség."
A Pacsirta a magyar képzőművészet reprezentatív alkotásait bemutató kiállításon a párizsi Luxembourg Múzeumban 2016-ban. (Heti Válasz, 2016. március 17.)
A derűs képek borús kedélyű mesterének családi élete nem alakult szerencsésen. Hat gyerekéből hármat elvitt a diftéria, másik két lányt elvitt a felesége, a "Lilaruhás nő", akinek elege lett a művészvilágban csalódott férfiú dühkitöréseiből is, apátiájából is és megszökött a szomszéd földesúrral. (168 óra, 2016. december 8.)
A Fővárosi Lapok, melyben, mint fentebb idéztük, az eltévedt tehetséget búcsúztatták egy évtizeddel azelőtt, 1894. november 23-án hírt ad arról, hogy a Műcsarnok Téli kiállításán Szinyei-Merse Pál "hosszabb szünetelés után elismert művészetét 4 újabb képében mutatja be". Ettől kezdve Szinyeit a magyar sajtóban gáncs nem éri. Élete utolsó negyed századában a legnagyobb magyar festők egyikeként emlegetik s üdvözlik a nem könnyen alkotó s legkevésbé sem termékeny mester évente megszülető 5-6 festményét.
Tourbillon, 1873. (Élet és Tudomány, 2004. november 5.)
"Nagyot fordult a művészvilág és vele együtt a műkritika is. Az a tavasz, melynek első fecskéjéül Szinyei vállalkozott, elementáris erővel jött meg. Befellegzett a barátszinü, sötéttel sötétbe festett képeknek és lejárt a modorosság uralma." Ezt állapította meg Latkóczy Mihály a Magyar Szemlében (1895. január 27.)
A nem sokkal azelőtt felépült Vampetics-vendéglő (a későbbi Gundel) a Városligetben nagy ünneplés színhelye volt: "A magyar festőművészek és szobrászok szine-java lelkes ovációban részesítette Szinyei-Merse Pált, a zseniális művészt, abból az alkalomból, hogy huszonöt évi visszavonultság után oly fényes müvekkel szerepel a millennáris műtárlaton. Péntek este gyűltek össze csaknem teljes számban Vampetics vendéglőjében a mester üdvözlésére. Szinyei-Merse meghatottan köszönte meg a spontán, de annál melegebb ovációt és a társaság nagy lelkesedése között jelentette ki, hogy a kollegák elismerésén felbuzdulva, bizalommal veszi ismét kezébe az ecsetet. Nagy örömmel vették mindenfelé ezt a nyilatkozatot, mert Szinyei-Merse Pált, akinek munkaerejét sajátságos körülmények bénították meg oly hosszú időre, modern művészetünk egyik legzseniálisabb úttörőjének tekinthetjük." (Pesti Napló, 1896. május 31.)
Ettől az évtől a mester kormánypárti képviselőként foglalta el a helyét az akkor átadott Országházban. Soha nem szólalt fel, de élvezte a politikai közeget. Aztán a következő választáson legyőzte őt egy másik kormánypárti jelölt.
A kentaurok rohama, 1873. (Művészettörténeti Értesítő, 1993/3-4.)
Szinyei elismerése nemigen csorbította azok tekintélyét, akik a pályáját megtörték. Lyka Károly meg is jegyzi a Budapesti Naplóban (1900. november 30.), hogy aki "Szinyei-Merse Pált pláne alaposan lehordta s elhallgattatta mint valami tehetségtelen kontárt, ifjúsága leszebb idején, annak az intézetünknek mostani igazgatója, amelyben az állam a fiatal müvésztehetségeket nevelteti és taníttatja". Hock János, szabadelvű és szabadkőműves plébános, később, az őszirózsás forradalom idején a Magyar Nemzeti Tanács elnöke így szónokolt az Országházban: "A klikk-szervezet volt az oka annak, hogy ki kellett menekülni hazánkból minden fejlődő nagy tehetségnek, (Mozgás jobbfelöl) ki kellett menekülni egy Munkácsy Mihálynak, egy Wagnernek /Wagner Sándor festőnek - Hacsa/, egy Lietzen-Mayernek. (Mozgás és felkiáltások jobbfelöl: Nem az volt az oka!) Szinyei Merse Pál képeit, mikor bejött Magyarországra és benyújtotta müveit, visszautasították és kijelentették, hogy azok nevetséges dolgok. És mi történt? Az, hogy egy évtized múlva, vagy másfél évtized múlva azután, az mondott rá, mint nagy művészre, felköszöntőt, a ki őt a klikk-szervezet erejével kizárta a versenyből és a műcsarnokból képeit visszautasította." (Magyar Nemzet, 1901. február 27.)
Léghajó, 1878. Ez egyike azon nagyon kevés képnek, amelyet Szinyei akkor festett, amikor általában nem festett. (Kiállítási katalógus, Szinyei-Merse Pál Társaság, Vác, 1994.)
Lyka a fent idézett megjegyzésében Kelety Gusztávra utalt. Ő volt akkor a Képzőművészeti Főiskola (elődjének) az igazgatója. (Szinyei is igazgatta később ezt az intézményt.) A német nemesi családból származó Kelety a nemzeti-romantikus tájképfestészet jellegzetes képviselőjeként lett a kiegyezés után a mérvadó, művészek sorsáról döntő kritikus és művészetpolitikai totum factum. Maga Eötvös József segítette őt ebbe a pozícióba, ő bízta meg a nemzeti rajzoktatás megszervezésével is, és ezt írta neki: „Senki sem látja át a történelmi festészet fontosságát nálamnál inkább, sőt meg vagyok győződve, hogyha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni. Nemzetünk géniusza, mint mindenütt, úgy a művészeti körben is a patrisztikus irányt fogja követni.” (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kelety_Guszt%C3%A1v) A történelmi festészetre fütyülő akkori modernek elutasítása tehát összefüggött a kiegyezés után nemzetépítő lázzal, miként aztán a millenniumi időkben Szinyei fölfedezése és előtérbe álítása is összefüggött azzal, hogy az Európa jelenkorában élő, minden újra fogékony Magyarországot kellett felmutatni Európának, s erre senki nem lehetett alkalmasabb, mint az a tősgyökeres magyar földesúr, aki a festészet nyugati forradalmáraival egy ütemre járatta az ecsetjét.
Szinyei-Merse Pál (balról a második) a Japán Kávéházban (ma az Írók Boltja) tartotta fenn a törzsasztalát a hozzá közelálló művészek számára. (Kiállítási katalógus, Szinyei-Merse Pál Társaság, Vác, 1994.)
A háború és a forradalmak elszakították a mestert Jernyétől, az otthonától, a birtokától. A háború éveiben Fonyódon festette balatoni tájképeit, utolsó korszakának remekműveit. 1919 byarán már súlyos betegen tért haza, és 1920. február másodikán meghalt. A gyász a február 4-én megjelenő lapokat érte el. Azon a napon a polgári radikális Világ számára nem csak címlapos hír volt ez, de az egész első oldalt a főszerkesztő, Feleky Géza nekrológja töltötte ki. Még a második oldalra is átcsapott az elhunyt mester méltatása: "A szivéhez nőtt kúrián idegennek érezte magát és idegen gyanánt halt meg a jernyei földesúr, hiszen Csehoszlovákia /sic!/ követelte magának azt a darab földet is, ahol a legmagyarabb festő művészete virágzott ki. A jernyei gyászhirre meg kell kondulnia a lélekharangnak minden falusi templomban, szerte Magyarországon. Hiszen Szinyei-Merse Pál Magyarország számára nem csupán a színek nagy poétája volt, hanem több ennél: nincsen kívüle még egy művész, akinek alkotásai olyan mélyen gyökereznének a magyar földben, mint Szinyei festése./.../ ...magyar volt művészetében az a tiszta, derűs nyugalom, amely élesen elválasztja képeit Manet körének nervózus elevenségétől./.../ Deák korának színtiszta, természetté vált liberalizmusa itatta át gondolkodását: de azért házigazdának érezte magát Magyarországon és vendégeknek azokat. akik nem éltek át nyolc véres és zivataros évszázadot a magyar földön, úgy, mint a Merse-nemzetség." (Világ, 1920. február 4.) Ezek szerint az izraelita Feleky maga is vendég státuszban lett volna a mesternél, hiszen az ő ősei javarászt másutt éltek át nem kevésbé véres és zivataros évszázadokat.
"Az élet, amelynek lángja e vigasztalan téli estén utolsót lobbant a jernyei kastélv ősz lakójában, tipikusan magyar volt, mint csak a lélek, amely Szinyei Merse képeiben él. Tipikusan magyar volt az élete a 'Majális' festőjének, amint magyar volt a sorsa, sok nehéz küzdelme, s amint magyar volt sok esztendős hallgatása és kései reaktiváltatása is. Több volt ő egy bravúros festőnél, több volt egy istenáldotta művésznél is, a magyar föld, a magyar ég, a magyar napsugár és a magyar levegő szépségét, erejét, frissességét, melegségét az egy — nála ugyan borongósabb kedélyű — Mednyánszky Lászlón kivül, senki sem tudta még a színek ragyogó orkeszterén olyan tiszta művészettel, annyi áhítattal, annyi szeretettel dicsőíteni, mint a sárosi táblabírák e törzsökös utóda. /.../ Utolsó napjait gyakran megkeserítette a tudat, hogy ellenséges katonák lába tapodja a Rákóczihajdúk földjét, de a hite ép volt és a lelkében, rajongó müvészlelkében utolsó pillanatáig ott élt a magyar föld, az egész nagy magyar föld szeretete. Emlékét — a nagy művész, a jó és igaz ember emlékét - szeretettel és kegyelettel őrzi a magyar művészvilág. Képeit, zsenijének nagyszerű alkotásait pedig meg kell mutatni a világnak, mint fölényes és virágzó kulturánk egyik legeklatánsabb és legragyogóbb bizonyítékát!" Ezt pedig Kulinyi Ernő írta a Pesti Naplóban (1920. február 4-én). Ő szerezte a "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" című dal szövegét is. Ő is a vendégek közül való volt. 1944 végén halt meg, amikor deportálták a vendégségből származására való tekintettel.
Pogányság III., 1869. (Reform, 1991. augusztus 8.)
"Dugva, álutakon, nagy késéssel érkezik a gyászhir, hogy Szinyei-Merse Pál, a magyar festőművészet úttörő mestere, vasárnap meghalt annyira szeretett szükebb hazájában, a sárosmegyei Jernyén. A diktatúra bukása után vonult el oda fáradt lélekkel és meggyengült testtel, s hónapok óta csak annyi hir szivárgott át felőle a. cseh barrikádon, hogy beteg. Aggódó barátai, szerető tanítványai és tisztelői csendes fájdalomérzettel készültek el a katasztrófa hírére. S a feketét jelentő hir ime megérkezett. /.../ A proletárdiktatúra keserves napjaiban súlyos betegségbe esett, de mikor kilábolt belőle, megint ecsetet fogott. /.../ nem tanítványa, hanem kortársa volt a külföld legkitűnőbb művészetének, a melyben élt egy magyar festő, ki ösztönével önmagától lelt rá arra, amit az egész kor legjobb művészei keresve-kerestek." Ez Az Újság 1920. február 4-i számában jelent meg Elek Artúr tollából. Ő hithű keresztény volt ugyan, de mivel nem annak született, megelőzvén gyilkosait megölte magát az ország német megszállása után. (Závada Pál legújabb könyvében - Hajó a ködben - olvashatunk róla és haláláról.)
Pipacsos mező, 1902. (Élet és tudomány, 2018. június 15.)
És végül: "Az elszakított végek egyik falujából érkezett a lesújtó hir, hogy Szinyei Merse Pál, a világhírű magyar mester február hónap 2-án jobblétre szenderült. Sokan tudtuk, hegy az ősz mester életének tüze már nem lobogott a regi lánggal, de titkon reméltük, hogy ösmagyar ereje, lelkének fiatalsága győzedelmeskedik testének gvöngeségén és még viszszatér közibénk. A Mindenható másképpen, határozott. Szinyei Merse Pál, nemzetünknek mindenütt e világon elismert büszkesége, nincs többé. Már nem fogja látni a magyar tájat, a nyári lombot, a ragyogó napsütést. Kihullott kezéből az életet ábrázoló ecset. Ugyanakkor, midőn hazánkat minden oldalról tépik, szaggatják, ő is itt hagyott bennünket, kinél tökéletesebben a régi, boldog, mindenütt magyar földet senki sem festette meg. Szinyei Merse Pál zsenije a miénk volt és féltve őrzött alkotásai soha nem múló örökségű bizonyságai lesznek fajunk művészi tehetségének." (Budapesti Hírlap, 1920. február 7.) Ezek a sorok már nem egy vendégtől származnak. A kultuszminiszter adta ki ezt a nyilatkozatot. Haller István, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának elnöke, az akkor hivatalban lévő vallás- és közoktatásügyi miniszter, a numerus clausust elrendelő törvény alkotója és beterjesztője.
A Majális (1872) a korszak legnevezetesebb alkotásai között a milanoi világkiállításon. (A Gauguin-kép alá belógó Judit, Cranach képéből természetesen nem kortárs, csak egy montázs része.Heti Válasz, 2015. október 22.)
