Arcanum blog

"A mélységnek tüzét lobogtatta"

Latinovts Zoltán - 90

2021. szeptember 09. - hacsa.

Ennek a kilencven évnek a fele már a halála után telt el. A magyar színművészet legnagyobbjai között ő volt a legbonyolultabb és legkonfliktusosabb személyiség. Senki olyan intenzitással és hatóerővel nem mondott verset magyarul, mint ő. Igazságra törő, mély szenvedéllyel és fontos igazságok birtokában tudott igazságtalan is lenni. Ma sem tudjuk biztosan és bizonyára sohasem fogjuk megtudni, hogy öngyilkos lett vagy baleset áldozata. 

A Gundel étteremben született 1931. szeptember 9-én, tudomása szerint legjelentősebb filmszerepének írója, "Krúdy Gyula bácsi asztala fölött" (Népszava, 2010. június 4.)

latinovits_1.jpg

Latinovits Zoltán - Szindbád. (168 óra, 1996. június 4.)

Gundel Károly vendéglős Katalin lánya volt az édesanyja, az ő sok fívére pedig az apapótléka, miután Latinovits Oszkár földbirtokos fia születése után nem sokkal elhagyta a családot. A Gundel vendéglő, a Városliget, az Állatkert színes környezete és a mélyen átélt apahiány határozta meg a gyerekkorát. Édesanyja második házasságából született öccsei voltak: Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész, a Metró és a Skorpió basszusgitárosa, Zalatnay Cini egykori élettársa. Egyszer Latinovits a Fészek Klubban odavágta a pincérnek, akivel összeszólalkozott: „Tudja, kérem, ki vagyok én? Hát vegye tudomásul, én va­gyok a Zalatnay Cini sógora! (Esti Hírlap, 1995. december 18.)

Budán a Szent Imre Gimnáziumban érettségizett. Annak önképzőkörében lépett fel először: "Nyolcadikos gimna­zista voltam, mikor az is­kolai önképzőkör műsoros estet rendezett. Én is sze­repeltem, valaki meghívta er­re az előadásra Bajor Gi­zit is. Eljött. Az előadás után magához hivatott. Vörös fülekkel álltam elé, a megtiszteltetéstől va­cogva még bemutatkozni sem tudtam rendesen.Csak ennyit mondtam:Ltnovics Zoltán, ő mégfogta a kezemet, s közben így szólt — La-ti-no-vics. Mondja csak utánam: Latinovics. Én artiku­láltam. La-ti-no-vics. — Magának feltétlenül szí­nésznek kell lennie, — biztatott.... Én akkor nyolcadikos voltam, s egyformán szerettem a sportot és az irodalmat, az operát és a jazzt. Sőt rajzoltam is, állítólag tűrhetően. Egyszóval je­les voltam mindenből, de semmiből sem eminens." (Film, Színház, Muzsika, 1959. április 17.)

latinovits_2.jpg

A fiatal színész 1959-ben, amikor a fent idézett interjút adta. (Film, Színház, Muzsika, 1959. április 17.)

Érettségi után osztályidegen származásából kifolyólag nem tanulhatott tovább. Asztalosinas lett, majd hídépítő segédmunkás. Aztán mégiscsak bejutott a Műegyetmre, ahol 1956-ban vörös diplomás építészmérnökként végzett. Egyetemi évei alatt Lehotay Árpádtól tanult szavalni és a MÁVAG színjátszó csoportjában működött, azonkívül a Haladás kosárlabda csapatában játszott, és versenyszerűen vitorlázott.

1956-ban a vörös mérnöki diplomájával elszegődött segédszínésznek Debrecenbe. 1957 nyarán Jacobi Viktor Leányvásárának szabadtéri előadásán kapott először olyan szerepet, amellyel kiérdemelt rövid említést egy színikritikában. (Hajdú-Bihari Napló, 1957. augusztus 23.) Ezen őszön eljátszotta Lipitylottyot a Karnyónéban, és a (halálhozó) titkár szerepét Heltai Jenő egyfelvonásosában, Az orvos és a halálban. Ez utóbbit már úgy, hogy egy tekintélyes fővárosi színikritikus is írt róla egy színészi súlyát érzékeltető mondatot: "A titkárt játszó Latinovits Zoltán egymaga is olyan hi­degséget áraszt, hogy a néző­tér megvacogja." (Bernáth László, Esti Hírlap, 1957. szeptember 28.)

latinovits_3.jpg

Lipitylotty a Karnyónéban (Film, Színház, Muzsika, 1959. április 17.)

A versmondó Latinovitsról jelentek meg az első olyan kritikák - már első, teljes értékű szezonjában -, amelyek kiemelkedő formátumát, jelentőségét érzékeltették. Ezeket Horváth Árpád debreceni barátja, az Ady Társaság egyik alapítója, Béber László írta a megyei lapban: "Az előadók közül Latinovits Zoltán művészete jelen­tette a legnagyobb élményt. Határozott és kivételes szí­nészi előadói tehetség. Legmegragadóbb Verharen Szél című költeményének előadá­sa volt. Hangszerelésében együtt volt minden költői lé­nyeg és minden költői szán­dék. S az a félelmetes erő is, mely a sorok mélyéből elibénk csapott. Latinovits ennek a mélységnek tüzét lo­bogtatta." (Hajdú-Bihari Napló, 1958. április 2.) "Azok a versek, amelyeket ő szólaltatott meg, éltek, hatottak, s azokat a rejtelmeket is feltárták, amelyek sokszor a sorok árnyéka mögött lappanganak./.../ Juhász Gyula Anna örök című versének tolmácsolása pedig egyszerűen lenyűgöző volt, méltó a vers egyszerűsé­géhez és szívfájdító döbbene­téhez." (Hajdú-Bihari Napló, 1958. december 11.Itt hallható a vers Latinovits - persze sokkal későbbi - előadásában.

A pályája meredeken emelkedett. 1959-ben már főszerepet kapott Törőcsik Mari oldalán Fehér Imre: Gyalog a menyországba című filmjében. A film is, Latinovits is rossz kritikákat kapott. B. Nagy László hosszan sorolja a film hibáit, végül pedig oda lyukad ki, hogy "a legnagyobb hiba mégis a főszereplő kiválasztása: Latinovits Zoltán képtelen kipil­lantani a szerepből, sőt meg­próbál ideált formálni belőle". (Magyar Nemzet, 1959. december 10.)

latinovits_4.jpg

Gyalog a mennyországba, Törőcsik Marival. (Filmvilág, 1959. április 15.)

1959-ben Latinovits átment Miskolcra, 1961-ben még egy évre visszatért Debrecenbe, és 1962-ben került fel Pestre, a Vígszinházhoz.

1960-ban Miskolcon találkozott Ruttkai Évával Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámájának próbáján egy novemberi estén fél hétkor. 1960. november 17-én együtt utaztak a vonaton Miskolcról Hatvan felé:  Bejött hozzám ziláltan, csapzottan a kupéba. Hatvanig jött velem... Sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan... Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem érzem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az ő érzésében sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal Miskolcra... Leszállt... látom magam előtt... ott állt a peronon, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát... Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem... ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem." Így emlékezett vissza Ruttkai Éva 1986. április 10-én, nem sokkal a halála előtt, viszontagságos, de életfogytiglani szerelmük kezdetére, amelyről egy évvel korábban ezt mondta: „Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, s attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő." (idézi: Szigethy Gábor, 2000, 1995. szeptember).

1960-ban Ruttkai elköltözött férjétől, Gábor Miklóstól, és Latinovits Zoltán életének társa volt, amíg tartott az az élet.

latinovits_5.jpg

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva, a kezükben tartott képen Rómeó- és Júlia-ként Keleti Éva képén. (Fotó, 1974/5.)  

latinovits_7.jpg

Rómeo és Júlia. (Magyar Ifjúság, 1986. december 19.)

A Téri Árpád, majd Szendrő József igazgatta debreceni Csokonai Színház volt az első és az utolsó, ahol társulati tagként igazán jól érezte magát, és jól érezték őt. "Debrecenben tanultam meg, mi a kollektív színház. A debreceni színházban nőttem fel, amelyre ma is nosztalgikusan mint kollektív színházra emlékszem, hiszen minden jó színház az./.../ Ez a sok ösztöneit, érzelmeit, indulatait szabadjá­ra engedő ember a színpadon, próbán, munka közben, sőt, az életben is (mert hiszen egymásra voltunk utalva), mindig együtt, falkában járt." (Színház, 1976/8.) Annak a társulatnak a közösségiségét, bensőséges, alkotó légkörét kereste a fővárosban is, de nem találta. 

Ennek okait a magyar színház strukturális problémáiban, elmaradottságában, vezetőinek felfogásában, a színészekre rákényszerített életmódban látta, és részben bizonyára jól látta, de voltak annak az ő személyiségében és helyzetében rejlő okai is. Debrecenben a társulat egyenrangú tagjaként élt a "falkában", a fővárosban már az ország egyik vezető színészeként, egy társulat meghatározó egyéniségeként, "franchise player"-ként lett volna egy társulati közösség vezetője, ha ilyennek elfogadták volna, és ha ehhez minden vonatkozásban eléggé kiszámítható és kiegyensúlyozott lett volna. Mindkét feltétel hiányzott. Ilyen vezérszerep csak a fővárosból kiszorulva, Veszprémben jutott neki 1972-1973-ban, ahol valódi közösséget érzett maga körül, és rendezőként is nagyot alkotott, amíg a színház igazgatója elviselte ezt a helyzetet. (Németh László: Győzelem és Maxim Gorkij: Kispolgárok című darabját rendezte meg.)

latinovits_6.jpg

Willy Loman szerepében Veszprémben Arthur Miller drámájában, Az ügynök halálában 1972-ben Harkányi Jánossal és Cserhalmi Györggyel. (Színház, 1973/3.)

Első vígszínházi korszakának legjelentősebb szerepei: Molnár Ferenc: Játék a kastélyban - Ádám; Rómeo és Júlia Ruttkai Évával, Iván A Karamazov testvérekben. 1966-1968-ban a Thália Színházban játszik. Ehhez az időszakhoz kötődik pályája legmagasabb csúcspontjai közül kettő, két démoni és démoniságában elroncsolódott figura: Cipolla Thomas Mann Mario és a varázslójában és az Őrnagy Örkény István Tótékjában. 1969-ben Várkonyi Zoltán visszahívta őt a Vígszínházba. Ez a második vígszínházi korszaka két évig tartott, de az elsőben betegsége miatt nem játszott. A másodikhoz fűződik pályájának két újabb csúcspontja, Csehob Ványa bácsija és IV. Henrik Pirandello darabjában.

1970-ben pusztító leterheltségnek volt kitéve. Egyszerre próbálta a Ványa bácsit, a IV. Henriket és Pierre Amiel legátus szerepét Illyés Gyula Tiszták című darabjában. Eközben folytak a Szindbád felvételei is, részben Csehszlovákiában. A IV. Henrik főpróbáján Latinovits megsérült, csontja tört, a bemutatót el kellett halasztani.

Ez a második vígszinházi korszak tele volt sérelemmel Latinovits részéről is, a színház részéről is. Miközben Latinovits tüdőgyulladással feküdt a kórházban, átosztották Tomanek Nándorra Ványa bácsit szerepét, amelynek a próbáit ő járógipsszel is vállalta. Egy kisebb késés miatt kivették a Tisztákból. Nem engedték rendezni, miközben az ő ambiciói már leginkább erre irányultak. 1971 végén nem hosszabbították meg a szerződését. Amikor megtudta, hogy az általa jelentős részben már megalkotott, kitalált Ványa bácsit mással fogják bemutatni, Ruttkai Éva szavai szerint: "a kórházi szobából felhívta a színházat és azt mondta, hogy ő ebbe nem egyezik bele, mert ez az ő személyi tulajdona. S én teljesen megdöbbentem, mert életemben nem jutott eszembe, hogy bármi, amit a színházban adok vagy csinálok, az a ki­zárólagos birtokom legyen. Tudtam, hogy igaza van, de ezt mégse lehet színházban megtenni. Igaza van, de ez megint olyan dolog, a színész kiszolgáltatott lény minden szempontból./.../ hát azért osztogatott ő igazság­talanul is, és féltek tőle. Sokan féltek, s az emberek, akitől félnek, azt nem mindig szeretik. És teremtik ellene a legendát," (Magyar Ifjúság, 1986. december 19.)

latinovits_8.jpg

Ványa bácsi. (Film, Színház, Muzsika, 1970. szeptember 12.)

Kirúgása után Latinovits megírta a maga szempontjából a vígszínházi történetet dokumentumokkal, többek között az ő rendkívül éles levelével, amelyet a színház igazgatójához intézett. Egy kötetbe fogta össze Ködszurkáló cím alatt a magyar színházi élet nyomorúságáról szóló írásait és a saját történetét. Az ő sorsa és a magyar színház általa (is) érzékelt válsága a legszorosabban összekapcsolódott ebben a kötetben. Mindenki megdöbbenésére a Magvető kiadta a könyvét, amelyből hatalmas botrány lett. 

Várkonyi Zoltán színigazgató a könyv megjelenése után azonnal rendkívüli társulati ülést hívott össze (amelytől Ruttkait távol tartotta). Erről az ülésről Malonyai Dezső, a kultuszminisztérium színházi főosztályánal vezetője jelentést írt Simó Jenő miniszterhelyettesnek. A Ködszurkálót ezen az ülésen minden felszólaló egyöntetűen és élesen elítélte. Tomanek Nándor, a helyettes Ványa bácsi teljesen érthetetlennek nevezte, hogy ez a könyv megjelenhetett. Várkonyi Zoltán föltette a kérdést: "Mi ez a kétes értékű szenzációk hajhászása, ez a társadalmi rendünkhöz méltatlan hazug és hamis szabadság, amely egyes könyvkiadók jogait mindenki másé fölé emeli." Az igazgató kijelenti, hogy véleményüknek nem keresnek nyilvánosságot, válaszukat csak a felettes hatóságoknak szánják, "védelmem nem rám, hanem Pártunk és Kormányunk illetékeseire tartozik". Meg is jelentek az ülésen ezek az illetékesek. A fenntartó főváros nevében Mezei Gyula főosztályvezető, a minisztérum nevében Malonyai Dezső azonosult az igazgató álláspontjával.  

latinovits_9.jpg

Cipolla. (Film, Színház, Muzsika, 1965. július 16.)

 A Ködszurkálóról egyértelműen pozitív kritikát írni, de legalábis megjelentetni, nem lehetett. Latinovits elkötelezett híve, Szigethy Gábor is elég sok rosszat ír a könyvről és szerzőjéről, hogy a fontos igazságáról is szót ejthessen: "Érdekes olvas­mány persze a könyv, hisz egy nagy színészünk írta, de bizonyíték is: az irodalomhoz írói képesség kell, s legyen bár óriási tehetségű színész valaki, a toll, ha nem színészetéről, hanem leikéről vall, már gyakorta megbicsaklik. Ugyanez a hiba sok részletében jellemzi Latinovits Zoltán kötetét is. Ködszurkáló című könyvében olykor nem képes különbséget tenni a csak számára fontos családi vonatkozások s az egész színházművészetünket érintő kérdések között. De van a könyvben három fontos fejezet. A címadó Ködszurkáló már megjelent hat éve az Új írás hasábjain, s akkor is vitákat kavart. Mert Latinovits művészi magatartását nem csak saját szerepének megformálásában jellemzi egy kemény önvizsgáló hajlam, új megoldások és lehe­tőségek keresése. Izgatja őt egész mai színházművészetünk, melynek állapota, mint tudjuk, nem rózsaszínű. A Ködszurkáló valóban csak a ködben szurkál, mint ahogy a kötetet bevezető levelezés­dokumentum is inkább csak jelzése a színházművészetünkben fellelhető szemléleti torzulásoknak, mintsem megjavításukra tett javaslat. A torzulásoktól persze Latinovits sem mentes, hisz ő is tevékeny része s részese a mai magyar színházművészetnek./.../ Mert a viták, melyek Latinovits magatartásával kapcsolatosak, mindig rossz szögből vetítik elénk a képet: vagy mentegetik a művészt hívei, vagy elmarasztalják, akik a színházi testületi vezetés becsületét védik. Így aztán nem jutunk előbbre egy lépéssel sem. Latinovits ugyanis tagadhatatlanul fegyelmezetlen művész." (Valóság, 1973/5.) Molnár Gál Péter is hasonlóképp ír a könyvről, melynek szerzője "áttekinthetően rendszerbe szedte a színházmű­vészetünket gátoló körülményeket, visszafogó, szerteágazó pana­szokat. Van szenvedélyes szóki­mondásában féligazság és elfo­gultság is, sok mindenben nem lehet vele egyetérteni, de nem is szükséges, nem ez a dolgozat cél­ja. Helyes volna azonban, ha a vele szemben érzett tagadhatat­lan elfogultságok és ellenérzések nem fednék el igazát azokban az esetekben, amikor Latinovits jó diagnosztának mutatkozik és konstruktív elégedetlenséggel igyekszik megtisztítani színházművészetünk haladásának útját." (Népszabadság, 1973. január 25.) MGP kritikája így sem felelt meg a párt központi lapjával szemben támasztott követelményeknek, és Rényi Péter helyre is tette a dolgot, elmarasztalva lapjának kritikusát: "Az egyetlen helyes közelítés egy ilyen matériához a kritikus elemző hoz­záállása. Ha már mindenáron közölni kellett ezt a dubióz doku­mentációt (szerintem nem kellett volna!), akkor az olvasót figyel­meztetni, óvni kellett volna — fül­szövegben vagy utószóban... Szólni az ügyről azért is kell, mert kritikánkban is elég sű­rűn találkozni szubjektivizmussal, konkrétan ezzel a könyvvel kap­csolatban is, a könyvben jelentke­ző hibák, enyhén szólva, bocsána­tos kezelésében. A színházi élet­ben elismert jártassággal rendel­kező Molnár G. Péter, lapunk szí­nikritikusa, persze nem állította azt, hogy a szerző minden fejtege­tését készpénznek kell venni./.../ a szerzőről elmond­ja, hogy a színésztársadalomban ő a legrenitensebb, 'sok esetben vét­kes a rendbontásért', 'nem egy esetben áthágta, felborította' a színházi fegyelmet; helyesli azt is, hogy fegyelmezetlenségeiért meg­büntették. Ám mindezt úgy mond­ja el, mint valami kiegészítő infor­mációt, amely a könyv állításait nem érinti. /.../ a művé­szeknek, az alkotóknak kijár a tisz­telet és a tekintély azért, ami igazi és értékes teljesítményük, de nem azért, amiben elfogultak, amiben igaztalanul foglalnak állást. Azt vissza kell utasítani, azt meg kell cáfolni, egyértelműen és határo­zottan vitatni. A szubjektivizmus­nak nem lehet menlevelet adni." (Népszabadság, 1973. március 16.

latinovits_10.jpg

Az Őrnagy Tóttal (Nagy Attila) és lányával (Hacser Józsa). (Színház, 1978/4.)

Latinovits írásban is rögzítette azt a véleményét, hogy a magyar színházat négy vezető tartja tarthatatlan állapotban. Ezek közé sorolta Várkonyi Zoltánt is, akiről viszont Ruttkai Éva egy 1981-ben készült, de csak halála után megjelent interjújában úgy vélekedett, hogy "az ország leghivatottabb igazgatója. Tehetséges, erős, okos, ügyes, ami egy igazgatónak fontos — és nagyszerű szí­nész is." (Magyar Ifjúság, 1986. december 19.)

Nem lehetetlen, hogy a Ködszurkálónak szerepe volt abban, hogy Latinovitsot - saját szavaival - "kipusztították" Veszprémből. Ezután már csak az Irodalmi Színpadon kapott státuszt, de hát az nem színház. 

Pályamódosításra készült. Utolsó színpadi alakítása Fényes Szabolcs A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljének címszerepe volt. Ennek a bemutatóját 1976. február 27-én tartották a Fővárosi Operettszínházban. Nem sokkal ezután készült, de csak a halála után jelent meg a beszélgetése Baló Júliával, amelyben ezt mondja: "Beléptem abba a kor­szakomba, amikor már nem egy szere­pet kell játszanom - hanem az összest. Rendeznem kellene. S miután ezt már ki­próbáltam és sikerült - teljesen érthetet­lennek tartom, hogy megfosztanak ettől a lehetőségtől. Végső célom pedig az írás. Ha vágyaim teljesülnek, s rendezhetek, nem biztos, hogy a rendezés és az írás közt marad a játékra időm. Hiszen sok­szor rendkívüli módon terhel az, hogy szövegeket kell megtanulnom....en­gem sokkal jobban kielégít, megnyugtat, hogyha írok, mintha játszom." (Színház, 1976/8.)

 latinovits_11.jpg

Bozzi ügyvéd, akiből kutya lesz. (Színház, 1976/8.)

A szinte mindenhonnan kiszorított, kiszorult "Színészkirály" azt tervezte, hogy összehoz egy csapatot a hozzá hasonló kiszorultakból: "Az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen, 'magányos farkas' végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e valóban, s nem abban a kötelékben volt-e a hiba, mely tartotta őket." (Színház, 1976/8.) Erről a tervezgetésről Ruttkai Éva ennyit tudott, illetve mesélt a már többször idézett posztumusz interjújában: "...olyanokkal próbált szövetséget kötni, akik aztán közben el is árulták. Gondolok itt elsősorban Molnár Gál Péterre. Aki híve volt. Ennek több jelét is adta./.../ Úgy tudom, hogy Huszárikkal együtt tervezgettek, mivel ők magukat ketten álmodozóknak tartották, Molnár Gált pedig egy realista mozgópolitikusnak. Úgy látszott, hogy ebből a közös vállalkozásból valóság lehet.1976 februárjában még semmi konkrét választ nem kapott. Felment a minisztériumba, egyik szobából ment a másikba, azt hiszem Garas Dezsővel együtt küldözgették őket. A Bozzi premierjének a napján történt, pénzt is ígértek, de ehhez elsősorban lehetőség kellett volna."  (Magyar Ifjúság, 1986. december 19.)

Amikor kiderült, hogy Molnár Gál Péter besúgó volt, elterjedt az a legenda, hogy őt állították rá Latinovitsra, az ő feladata volt a megfigyelése, ő tette tönkre a "Színészkirályt" ezzel is és a Bozziról írott borzalmas, kegyeten kritikájával is. A színész öccsei hathatósan táplálták ezt a legendát, holott ők tudták és Molnár Gál jelentéseinek teljes kiadása után már mindenki tudhatta, aki akarta, hogy MGP-Luzsnyánszky összesen egy jelentést írt Latinovitsról 1966-ban, és abban sem volt semmi, ami árthatott volna néki. MGP-t Latinovits nem véletlenül tekintette szövetségesének. Már az ő 1968-as kötetében, az Olvasópróbában szereplő Latinovits-portré is igen magasra emeli a színészt, és egébként is igen sok rendkívül alapos és magasra értékelő kritikát, elemzést írt róla.

A Bozzi kivétel volt. Nem kegyetlen, nem megsemmisító kritika, alig néhány fanyalgó sor: "Latinovits Zoltán esetében — ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak — nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a szá­mait kellő belső intenzitással elő­adói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, ki­vált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk." Ennyi csupán, de a körülményekhez képest, tekintve, milyen előzmények és mennyi idő után lépett Latinovits a fővárosban színpadra, és milyen egzisztenciális helyzetben, egészségi állapotban volt, ennyit is bízvást árulásnak lehetett tekinteni, jelzésnek az illetékesek felé, hogy nem áll Latinovits vállalkozása mellett.

Az utókor könnyen abba a hibába eshet, hogy Latinovitsnak a színházi rendszerrel szembeni ellenzékiségére az egész társadalmi rendszerrel szembeni ellenzékiségként emlékszik. Ez a kiterjesztés nem jogosult. Ha az lett volna, Kardos György, a Magvető államvédelmi multú és a rendszert szenvedélyesen védő igazgatója aligha vállalta volna érte a konfliktusokat a Ködszurkáló megjelentetésével. Latinovits 1976. január 4-én a Fészek Klubban felolvasott egy költői szöveget, amely közvetlenül a halála után megjelent a Kardos Magvetője által kiadott Rakéta című lapban (1976. június 29.). Idézzük: "Lakótelepek, óvodák, bölcsődék, iskolák, kórházak nőnek ki a földből, és gyárak és gyárak, termelőüzemek, ahol a dolgos nép világra szóló eredményeket produkál. Milliónyi paraszt él demokrá­ciában most ezen a földön. Ezer év óta először építhet a nép, ezer év óta először nem szántja háború a földünket. És mindez az utolsó húsz évben született. De ebben a jóléti államban, (most büszkeség dagasztja mellem, hogy leírhatom: 'jóléti állam'), még valamit nem tisztáztunk eléggé, valamit, ami nagyon fontos lenne, és ami­ben a színház tehetné a legtöbbet. Nem tisztáztuk, mit jelent 1976-ban a 'magyar' név, és nem tisztáztuk, mit jelent 'nemzet'. Pedig csak akkor sorolhatunk be internaciona­listának, ha már náció vagyunk."

latinovits_12.jpg

Bozzi úr, amikor már kutyába vették őt. Latinovits partnere Kovács Krisztián. (Színház, 1976/8.)

1976. áprilisának közepétől május végéig kórházban volt. Pertorini Rezső pszichiáter kezelte a depresszióval küszködő színészt. Kórházi kezelése után pár nappal leutazott édesanyjához Balatonszemesre. Ott június 4-én alkonyatkor sétálni indult, és nem tért vissza. Halálra gázolta a vonat. Igen felületes és rövid vizsgálat után hivatalosan megállapították, hogy önkezével vetett véget életének. Ezt a verziót nem fogadta el sem édesanyja, sem élettársa. Búcsúlevelet nem írt. Minden írása, megnyilatkozása arra utalt, hogy közelebbi és távolabbi tervei vannak. A rendőrségi vizsgálat felületességét, hiányosságait, ellentmondásos megállapításait Szigethy Gábor tárta fel (Beszélő, 1998/7-8.).

latinovits_13.jpg

Keleti Éva fotója. (Premier, 2000/4.)


 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://arcanum.blog.hu/api/trackback/id/tr7016683032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása