Louis de Funés hatalmas életművet hagyott hátra. Több mint 120 filmben játszott, nevét, szarkazmussal átitatott játékát, jellegzetes mimikáját a magyarok is jól ismerik. Majdnem negyven év telt el a halála óta, filmjei mégis ugyanazt a hatást váltják ki a nézőből: önfeledt és őszinte nevetést.
A rajongás nem enyhített a szorongáson
Viszonylag későn, negyvenéves korában indult be igazán a karrierje, és attól kezdve nem volt megállás. Húsz éve dolgozott már a francia filmipar élvonalában, mellette pedig színházban játszott, amikor szívinfarktus tette próbára és 1975-ben megállásra kényszerítette a munkában. Úgy tűnt, hogy filmes karrierje végleg lezárul, mert a biztosítók nem voltak hajlandók vállalni a kockázatot egy újabb forgatáson, mondván, bármikor újra utolérheti a betegsége. Ennek ellenére még hat filmben játszott, egészen az 1983. január 27-én bekövetkezett haláláig, amelyet egy újabb szívinfarktus okozott.
Az Arcanumban most annak néztünk utána, hogyan született meg az epizódszereplőből a lenyűgöző művész, a magyar kritikusok hogyan fogadták első főszerepeit. És mit gondolt később a művész saját magáról és a sikereiről.
Interpress Magazin, 1984. 01. 01.
A család megörökölte Maupassant kastélyát
Louis de Funes apja egy spanyol-portugál arisztokrata család leszármazottjaként jogot tanult, ám Franciaországba költözve gyémántművesként teljesedett ki. Anyja spanyol és portugál felmenőkkel bírt, életét a háztartás tette ki. A színész első házassága csak pár évig tartott, született egy fia, majd elvált és újból megnősült. Második felesége Jeanne Augustine Barthélémy, aki Guy de Maupassant unokahúga volt, és akivel a nagybácsitól megörökölt kastélyban, két közös gyerekükkel egészen haláláig élt. Három nyelven, angolul, franciául és spanyolul is kiválóan kommunikált, rajzolt és zenélt, sokáig bárzongoristaként is dolgozott.
„A komikus semmivel sem kevesebb, mint a fapofa”
A Horgász a pácban, a Fantomas-filmek vagy a csendőr-filmek már Magyarországon is népszerűek voltak, a kezdeteket azonban a Megmentettem az életem című film jelentette. A Filmvilág egyik, 1958-as számában Csurka István filmkritikáját olvashatjuk erről a mérföldkőről. A film kevésbé, inkább a színész játéka győzte meg a kritikust.
Noelle Adam és de Funés, Filmvilág, 1958. 12. 15.
„A stiláris telibetaláltságon túl van aztán a filmnek még egy nagy erőssége, oly nagy, hogy róla külön is szólni kell: a főszereplő komikus Louis de Funés. Eddig csak epizódszerepekben győzött meg kiváló tehetségéről, most pedig nagy nevettető francia kollégáit megszégyenítő virtuozitással játssza végig a filmet. Játéka két aspektusból is választ ad a komikusi játékforma problémáira. De Funés egyrészt fényesen bizonyítja, hogy a fintorgó, mimikai trükkökkel operáló komikus semmivel sem kevesebb, mint az egyre divatosabbá váló ún. fapofa.
Ő olyan észrevétlenül és annyira helyénvalóan tud fintorogni, hogy nem is szét-összeszaladt arcát vesszük észre, hanem az arcának a csúnyaságában is sokszor szinte költői mondanivalóját. A másik dolog pedig, amire nézve szintén az ő játékából kapunk megerősítést, az, hogy a komikussághoz nem csúnya, nevetséges arc kell, hanem elsősorban kulturáltság. De Funés hosszú, hegyes nyelvét is ki meri nyújtani, nem is olyan távol a kamerától és mégsem az útszéliség, hanem a művész groteszk lírája az, ami bennünk marad.” (Filmvilág, 1958. 12. 15.)
A rossz filmet nem tudta megmenteni, őt viszont felfedezték
Az Ország-Világ 1958. november 26-i számában szintén a Megmentettem az életem című filmről esik szó. Nem kétséges: ha egy film rossz, a tehetség akkor is megmutatkozik benne. Louis de Funés-nek ez tökéletesen sikerült.
„Megmentettem az életem – ez sikerült Louis de Funés-nek, a kitűnő francia színésznek. Sőt, a tehetségét is átmentette ezen a szegény filmen, de magát a filmet mindez nem mentette meg. A nagyon közepes filmek szokása szerint elhunyt. Örökre. Nem olyan rossz, hogy az ember öklét rázva meséljen róla minden ismerősének, de egyetlen maradandó gondolat, gesztus, ötlet sem teszi emlékezetessé. Azaz, ne legyünk igazságtalanok, egy látványos verekedési jelenet mégis felvidítja az embert. Egy bárban ripityára törnek mindent, és akkora meggyőződéssel verik kékre-zöldre egymást, hogy öröm nézni. Senki sem ússza meg szárazon. A nagyszerű epizódszerepeiről nevezetes Louis de Funés is könnyű sérülésekkel kerül kórházba (valószínűleg azért, mert elvállalta ezt a szerepet), csak a menyasszonya, Noélle Adam nem jár pórul, minden bizonnyal azért, mert kellemes hangján egy igen kedves dalt énekelt el. A scenárinm szerzők azonban — sajnos — kimaradtak a pofozkodásból, pedig nekik is járt volna valami.” (Ország-Világ 1958. 11. 26.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
A Horgász a pácban bemutatója után "bőven patakzó színészi humorról" írnak
„Horgász a pácban, azaz a kitűnő francia komikus, Louis de Funés egy filmkomédiában. A pácban legfeljebb a kritikus marad, ha azon töri a fejét, miféle kifogásolnivalót találjon a filmben.” – írja Halasi az Ország-Világ 1960. 01. 13-i számában. A Film Színház Muzsika 1960. januári számában is parádés dicséretet olvashatunk a Horgász a pácban című filmjében nyújtott alakításáról, Geszti Pál tollából.
„E furfangos, minden hájjal megkent vidám gamin olyan természetes könnyedséggel mozog szárazon és vízen, hogy azt is elhinnénk neki, ha gyalogolni kezdene a pisztrángos tó sima tükrén. Ezt a Blaireaut aztán pompásan meg lehet mártani mindenfajta helyzetkomikum fűszeres levében: ennek minden mozdulata, akciója, cinkos kacsintása brutális támadás a néző rekeszizmai ellen. Ahogyan a leselkedő vadőr orra előtt árulja tilos portékáját a piacon, vagy ahogyan Iábának egy-egy toppantásával parancsolja horgára a kövér pontyok tömegét a horgászversenyen, az nemcsak a filmírók s a rendező gazdag ötletességét dicséri, hanem de Funes pompás komédiázó készségét, bőven patakzó színészi humorát is. Ahogy a madárhoz beszél, szinte madárnyelven, külön tanulmány tárgya lehetne. Csücsöri szájjal, lebegő és mégis gyorsan pergő nyelvvel beszél: az ember szinte elhiszi, hogy Blaireau tud… madárul” (Film Színház Muzsika, 1960. január)
„Komikus vagyok és nem bohóc”
Gondolhatjuk úgy, hogy egy komikusnak könnyű a dolga, csak bohóckodnia kell. És mi sem természetesebb, hogy egy ilyen „bohóc” az életben is az. Csalódnunk kell, ugyanis sikerei csúcsán de Funés őszintén beszélt az újságíróknak arról, hogy a valóságban minden máshogy fest. Az Interpress Magazinban egy külföldi interjú részletét osztották meg az olvasókkal, melyben a színész arról beszél, hogyan dolgozik a forgatásokon és miként készül fel a szerepeire.
„Hogyan éri el, hogy mindig meg tudja nevettetni az embereket?
Nevetséges dolog, de minden reggel a grimaszok százait csinálom a tükör előtt. Ez fölfrissít s egyben önbizalmat is ad, hogy még mindig ki tudok találni valami újat. Egész grimasz- és gesztusgyűjteményem van. Nagyon fontos, hogy ezeket a kellő pillanatban használja az ember. Mindezt jóelőre pontosan meg kell tervezni, mert az improvizáció gyakran becsaphatja az embert.
Az életben szintén komikus alkat?
Gondolom, nagyon sokan csalódottak lennének, ha otthon meglátnának. Komikus vagyok és nem bohóc, s általában nincs kedvem tréfálni. Alapvetően komoly ember vagyok. Tudja, a nevettetés nagyon komoly munka, számomra mindenesetre az. Nem szeretem az amatőröket és a kisipari munkát — ezek elkerülése állandó gondot jelent. Gondolom, jónéhány rendező átkoz munkánk során, mivel mindent tökéletesen szeretnék megoldani, néha még a forgatási határidők rovására is.” (Interpress Magazin, 1975. 5. szám)
„Louis, isten veled!”
A Film, Színház, Muzsika egyik 1982-es számában már visszavonult életéről olvashatunk, pontosabban arról, hogy valójában sosem engedte el a filmezés örömét. Az Interpress Magazin egy évvel később már hosszú összeállításban búcsúzik a művésztől. A drámai bevezetőből kiderül, hogy hiába érkezett a gyors segítség, a színész a kórházba szállítás után meghalt.
„1983. január 27-én a párizsi Gaumont Palace filmszínházban ugyanúgy, mint sok más estén, Louis de Funes valamelyik kedvelt csendőrfilmjét vetítették. Ugyanebben az időben kétszázötven kilométerrel arrébb mentőautó robogott Nantes irányába, benne a hatvannyolc éves színész. Este kilenc órakor, amikor a Gaumont Palace-ban a film vetítését megkezdték, Louis de Funes a Nantes-i Városi Kórházban örökre lehunyta szemét.” (Interpress Magazin, 1984. 01. 01.)
„De Funes magánemberként mindig gáláns volt. Voltak persze furcsa dolgai is. Mindig a szék peremére ült, mintha váróteremben volna, és kék szemével a többieket figyelte. Ha megszólalt, gyakran a kétségeiről beszélt: túlságosan szigorúan neveli fiait — vélte. Fölösleges aggályoskodás volt: a gyermekei valósággal rajongtak érte. Ez a bizonytalanság, félszeg szorongás — amelyet sokan zárkózottságnak véltek — egész életében jellemző volt rá. Már réges rég népszerű volt, az utcán mindenki ráismert, de soha senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy megállítsa őt, és szóba elegyedjen vele: munka közben is mindig „Uramnak” szólították. Eleinte mindezt szemöldöke szigorú vonalának tulajdonította. Később azonban már másként látta a dolgot: a pénz szigeteli el az embert.
— Akaratom ellenére jutottam a piramis csúcsára, de mondhatom, nem jó ott üldögélni, mert hegyes és szúrja az ülepemet — mondta az újságírónak. Ügy érezte, hogy egyesek csodálata és mások irigysége közé szorulva él.
— Egyszer egy nyáron, amikor olyan különös volt a levegő, mint Manet képein, úgy éreztem: boldog vagyok. De jó hangulatomnak egy pillanat alatt vége lett, amikor véletlenül belepillantottam egy tükörbe. Boldog? Nevetséges, hogyan lehetnék én boldog — ilyen pofával? — A kis ember, akit mások annyira szerettek, önmagát nem állhatta.” (Interpress Magazin, 1984. 01. 01.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
