Hetvenöt évvel ezelőtt, az 1943. május 16-ról 17-re virradó éjszakán a Royal Air Force, a brit Királyi Légierő speciális célpontok elpusztítására létrehozott és kiképzett 617-es repülőszázada sikeres támadást hajtott végre a Möhne és az Eder folyókon levő gátak ellen.

A Möhne folyó felrobbantott gátja

A gátak felrobbantásáról a korabeli magyar sajtóból is tájékozódhatott a nagyérdemű közönség; a hazai sajtóba bekerülő hírek jobbára a náci Németország hírügynökségétől és a német hadparancsnokságtól származnak, így nem meglepő, hogy a hazai sajtóban az események tálalása során leginkább az alábbi kép bontakozik ki a magyar olvasók előtt:

1. a német ipar technikai fejlettsége – így a völgyzáró gátak – minden kétséget kizárólag példa nélküli és a világ élvonalában álló jelenség;
2. a két völgyzáró gát lerombolása csekély siker a brit légierő számára: a polgári áldozatok száma ugyan jelentős (bár a hírek ezzel kapcsolatban is eltérőek), de a német gazdaság és hadiipar nem szenvedett jelentős károkat;
3.  a légiháború, melyet Nagy-Britannia (és az Egyesült Államok) folytat Németország ellen, noha nem alkalmas arra méreteiben, hogy térdre kényszerítse a Birodalmat, egyszerűen csak közönséges terrorcselekmények sorozata;

4. a két völgyzáró gát elpusztításának hátterében természetesen a zsidók állnak.

Egy eredeti ugráló bomba a duxfordi Birodalmi Háborús Múzeumban

Az Operation Chastise nevű hadművelet annak a brit koncepciónak volt a része, hogy az iparilag fontos Ruhr-vidéken olyan stratégiai célpontokat kell megsemmisíteni, melyek elpusztítása jelentős károkat okoz a német gazdaságnak és hadiiparnak: ilyenek voltak az áramellátásban már akkor is fontos szerepet játszó gátak.
A hadműveletben a kulcsszerep egy Barnes Wallis (1887–1979) nevű brit feltaláló és mérnök által kifejlesztett speciális bombának jutott. Wallis olyan ugráló bombát tervezett, mely a vízfelszínen eldobott lapos kavicshoz hasonlóan ugrálva – és ezáltal kikerülve a torpedófogó hálókat – akadály nélkül juthatott el az olyan megsemmisítendő célpontokhoz, mint pl. a Möhne és Eder folyókon levő gátak.

Az ugráló bomba tesztelése során készült felvétel

A bomba célbajuttatásához, a Möhne és az Eder gátjainak megsemmisítésére a Királyi Légierő keretein belül létrehozták a 617-es repülőszázadot, melynek első parancsnoka Guy Penrose Gibson (1918–1944). Kellő kiképzés után a speciális bomba hordozására megfelelően átalakított 19 Lancaster bombázóból álló alakulat az 1943. május 16-ról 17-re virradó éjjel sikeresen megsemmisítette a Möhne és az Eder két gátját: a szigorúan titkos akcióban eredetileg három gátat szemeltek ki célpontnak, ám a harmadik – a Sorpe folyón emelkedő gát – végül csupán kisebb károkat szenvedett. Ugyan két gát megsemmisült, a brit veszteségek is nagyok voltak: a 19 támadó gépből 8 megsemmisült az akcióban; a gépek legénységéből 53 fő elesett, 3 fő pedig német fogságba került.

Egy ugráló bomba Gibson Lancasterén

Az akciót követően összesen 33 kitüntetést kapott a 617-es század életben maradt legénysége; Gibson pedig megkapta a Viktória-keresztet.
Ugyancsak az akciót követően került sor a század címerének megtervezésére: ebben egy stilizált, közepén átszakadt gát, előtte örvénylő víz és felette három cikázó villám látható, alatta pedig a század francia nyelvű mottója: Après moi le déluge – Utánam az özönvíz: a mondatot XV. Lajosnak tulajdonítják, aki állítólag a francia vereséggel záródó 1757-es rossbachi csata után mondta ki e szavakat.

A 617-es repülőszázad jelvénye

Az alábbiakban a korabeli magyar újságokban a Möhne és a Eder gátjai elleni támadással kapcsolatban megjelent híreket olvashatunk, eredeti helyesírással.

A Möhne gátjáról a magyar sajtó már jóval az akciót megelőzően írt. A Vízügyi Közlemények 1938/2. számában Lesenyei József tollából lát napvilágot „A rajna-weszfáliai iparvidék vízgazdálkodása” című értekezés, melyből a szakfolyóirat olvasói egyebek közt azt is megtudhatták, hogy az 1904-es aszályt követően fogalmazódott meg a németekben az a gondolat, hogy duzzasztógátat kell építeni a Möhne folyón: az építkezés 1905–1912 közt tartott.
Még ennél is korábbról, a gát építésének idejéről is számos újságcikk található a korabeli magyar sajtóban, melyek mind a Möhne folyón épülő gát impozáns méreteit méltatják. A Molnárok Lapja 1913. augusztus 2-i számában pl. az alábbi rövidhír olvasható:

 „A nagy Möhne-vizelzárógát épitéséről. Az épülőfélben levő Möhne-vizelzárógát majdan Európa legnagyobb gátja lesz. Köbtartalma 130 millió m³, a falkoszoru hosszusága 650 m., a magassága a legmagasabb helyen 40 m., a talapzat legnagyobb szélessége 34 6 m., a koszoru szélessége 6.25 m.  A munkálatok kivitelével a dortmundi D. Linsenhoff-czéget bizták meg. Az épitést egy egész évvel a szerződésben kitüzött határidő előtt fejezték be, amiért a czég 216 000 K jutalmat kapott. A tolózárakat a mannheimi Bopp & Reuther-czég készitette, 22 darab tolózár van egyébként 1400 mm. nyitószélességgel. A völgyzárógáttól lefelé elkezdek épiteni egy 2150 LE középteljesitményű villamos telepet. A telepet azonban 7000 LE teljesitményre fogják kiépiteni, hogy esetleges nagyobb vizállásokat is ki tudjanak használni. A gépházzal kapcsolatban egy hatalmas kiegyenlitő medenczét is épitenek, amely a telepről egyenlőtlenül kifolyó vizmennyiséget egyenletesen vezeti bele a Möhne-folyóba. Terveznek azonkivül egy kis telepet, amely később a kiegyenlitő medencze és a folyó közötti esést fogja értékesiteni. A völgyzáró tavát Delecke mellett viadukt hidalja át. A viadukt épitését B. Liebold & Co. Holzminden-i czég végzi. A viadukt teljes hossza 700 m., ebből 450 m. esik kőhidra és 250 m. földgátra. A viadukt legnagyobb magassága 35 m., a korlátok közötti távolság 8 m. Ettől a viadukttól néhány kilométernyire a Möhne völgyén át még egy viadukt van, melyet a bremeni Windschild & Langelott-czég készitett. Az összes épületek terveit Link Regierungsbaumeister (Essen) készitette és a munkálatokra szintén ő ügyelt föl. A völgyelzárógát épitési költségei, a mellékberendezések és erőművek nélkül, kereken 26,400.000 K.”

A lap 1913. május 10-i számában még ennél is részletesebb technikai adatokat is közöl a gát építéséről „A legnagyobb völgyzárlat Németországban” című cikkében, míg a fenti hírt lehozta a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye című lap 1913/38. száma is.
Szintén részletesen foglalkozik a Möhne gátjával az Épitő Ipar c. lap 1913. december 7-i számában található „A lipcsei nemzetközi épitő kiállítás” című cikke is, melyben egyebek mellett az olvasható, hogy

„A kulturállamok fejlődésének és haladásának mérőfokául tekinthetők a vízi erők nagy mértékben való kihasználása. Németországban épül a legtöbb völgyzáró gát. Eddig a Möhne-völgy záró gátja volt a legnagyobb Németországban, mely 130 milliom m³ vizet gyüjt. A waldecki völgyzáró gát ennél is nagyobb.”

Bárhogy is legyen, a Möhne folyó gátja a szövetségesek szemében 1943 tavaszára stratégiai célponttá vált: megsemmisítésére pedig az Operation Chastise során került sor, az 1943. május 16-ról 17-re virradó éjjel.

 Az Ujság 1943. május 18-i számában az alábbi rövidhírre bukkanhattak a korabeli olvasók:

„Brit légi erők gyengébb kötelékei a németbirodalmi terület fölé repültek és néhány helységet bombáztak. Két völgyzáró gátat megrongáltak s a vizár sulyos veszteségeket okozott a polgári lakosság körében – jelenti a német véderő főparancsnokság.”

Az Ujság ugyanezen számában egy „A nyugati háboru – Több órán át bombázták London területét” című cikket is olvashattak az érdeklődők; ebben már – bár a szövetségesek okozta károkról itt is szó esik – az olvasók arról is tájékozódhattak, hogy a német légvédelem több ellenséges gépet megsemmisített:

„Gyenge brit légi erők a hétfőre virradó éjszaka a birodalmi terület fölé repültek és néhány helységre kevés robbanóbombát dobtak. Két völgyzáró gátat megrongáltak és a vizár sulyos veszteségeket okozott a polgári lakosság körében. Nyolc támadó bombázót lelőttünk, négy repülőgépet pedig a megszállott nyugati területek felett semmisítettünk meg. Ezek közül egyet a hadsereg csapatai pusztítottak el.”

 A híradás ezek után – a német gátak lerombolásától esetleg mégis felborzolt kedélyek megnyugtatására – így folytatódik:

„Gyors német harci repülőgépek a május 17-re virradó éjszaka több órán át tartó támadást intéztek London területén katonai szempontból fontos célok ellen. Nagy ürméretű bombákat dobtak. Két repülőgépünk nem tért vissza.
Kociok törzsőrmester egy éjszakán négy bolsevista bombázógépet lőtt le. (MTI)”

Hiába minden ármánykodás a Reich ellen: miközben az angolok holmi gátakat bombáznak, a németek London, sőt: Kociok törzsőrmester egymaga négy bolsevista bombázót lőtt le a keleti fronton.
Az Ujság május 18-i számában megjelent német harcjelentést még aznap lehozza a Dunántúl, a Makói Ujság és a Pesti Hírlap is.

Az Ujság című lap 1943. május 18-i címlapján olvasható főbb címek

Az Ujság 1943. május 19-i számában már hosszabb cikk jelenik meg az angolszászok gátak elleni akciójáról. Érdekes, hogy a cikkben az olvasók figyelmét főként arra kívánják felhívni, hogy a német technikai fejlettség – mely a gátak építésére is jellemző – milyen kiemelkedő, illetve arra, hogy a szövetségesek minden próbálkozása, mely arra irányul, hogy holmi gátrobbantó akciókkal károkat okozzanak a német iparnak és hátráltassák a német hadigépezetet, teljesen hiábavaló – köszönhetően ugyancsak a német technikai feljettség magas színvonalának. 

„A Németország ellen viselt légi háboru során amint a hétfői hadijelentés megemlítette, az angolszász repülők két völgyzáró gátat  bombáztak és ezeken réseket ütöttek. A felszakított gátak mögül a vizár falvak és városok felé vette utját és sulyos veszteségeket okozott a polgári lakosság körében. Az angolszászok légi háborujának taktikájában ujabb vonás a német vizszabályozó művek elleni támadás. Németország technikai haladottságának magas fokán felismerte a viziutak jelentőségét és valamennyi folyóját hajózhatóvá tette, csatornákkal kötötte össze és igy a hatalmas vasuti hálózat mellett sürü és oltsó hajózási lehetőségekkel is biztosította iparának ellátását. A hatalmas vizművek sorában világraszóló technikai tökéletességű völgyzáró gátakat konstruáltak, amelyek hatalmasra duzzasztott viztömegeket gyüjtöttek össze, hogy a csatornában való hajózást szabályozni tudják. Másik célja a völgyzáró gátak építésének az volt, hogy a vizben rejlő hatalmas energiákat hasznosítsák és erőművtelepek táplálására használják fel. Miután az angolszászok a városok ellen intézett sorozatos támadásaik során, amint azt illetékes német nyilatkozatok kifejtették, nem tudták az ipari termelést befolyásolni, most azzal próbálkoznak, hogy a völgyzáró gátak elpusztításával bénítsák meg a forgalmat és csökkentsék az energiatermelést. Egyelőre azonban, amint azt a hadijelentés is kifejti, a mesterséges áradás okozásával ujra csak a polgári lakosságnak okoztak kárt és szenvedést. A német ipart ez az ujabb taktika sem fogja befolyásolni, mert a német szervező erő, előrelátás, technnikai felkészültség megtalálja a módot arra, hogy a viziművekben okozott károkat helyreállítsa és jóvátegye.”

Az Ujság 1943. május 19-i számának címlapján olvasható főbb címek

A fenti értekezés egyébként szépen egybecseng a néhány évtizeddel korábban, az Épitő Ipar című lap 1913-as korábban már idézett gondolataival a német technikai fejlettséget illetően.
Ugyanazon a napon, 1943. május 19-én a Pesti Hírlapban is megjelenik egy cikk, mely beszámol a rettenetes angolszász akcióról a német gátak ellen, egyben meg is nevezi az akció igazi felelőseit: a zsidókat.

„Mint a véderő főparancsnokságának jelentése közölte, a május 16-ra [valójában május 17-re – H. K.] virradó éjszakán angol bombázás következtében megsérült két völgyzáró gát. A rongálás nyomán támadt áradás sulyos veszteségeket okozott a polgári lakosság körében. Jellemző világot vet erre a terrortámadásra az angol hírszolgálati iroda egyik jelentése. Az angol hírszolgálati iroda volt berlini levelezője, Bettany, erről a következőket jelenti:
– Egy ismert berlini zsidó szakértő, aki most Londonban folytat gyakorlatot, nemrég megkérdezte tőlem, miért nem bombázza az angol légi haderő a németországi völgyzáró gátakat. Jelentése alapján levelet intéztem a légügyi minisztériumhoz s ebben közöltem a kapott értesüléseket. Később választ kaptam, amelyben köszönetet mondtak a zsidó szakértő javaslatáért. E szakértő neve nem közölhető. A válaszban biztosítottak róla, hogy a javaslatot gondos vizsgálat alá veszik.
Erről a jelentésről a berlini sajtó megállapítja, hogy immár nem lehet kétség aziránt, hogy a völgyzáró gátak elleni támadást zsidók sugalmazták. Ebben a zsidóságtól felidézett háborúban mind nagyobb tehertétel mutatkozik a zsidóság számláján. A többivel együtt ez a zsidó gaztett is leveszi majd méltó büntetését sé végeredményben az értelmi szerzőket fogja sujtani.”

A Dunántúl 1943. május 19-i számában megjelent cikk címe

Ugyanez a hír kisebb átdolgozás mellett még aznap megjelenik a Dunántúl című lapban is, majd másnap a Népszavában is, az alábbi kiegészítéssel:

„A nemzetiszocializmus uralomrajutása idejében a zsidóellenes intézkedések hatása alatt sok zsidó származású és felekezetű szakember vándorolt ki külföldre, különösen a nyugati országokba, Franciaországba, Angliába és az Egyesült Államokba, ahol elhelyezkedésre találva, folytatta régi foglalkozását. Ezeknek a szakértőknek teljesítményeit Churchill is kiemelte egyik beszédében. Egy ilyen szakértőnek szerepéről szól a fentebbi közlemény.”

„Az ellenséges hatalmak mögött: a zsidó” – náci propagandaplakát a második világháborúból

A Szentesi Napló május 20-i számában „Megindultak a szétrombolt völgyzáró gátak helyreállítási munkálatai” címmel az alábbi rövid cikk lát napvilágot, mely arról igyekszik megnyugtatni az olvasókat, hogy a két német gát elleni támadás csupán kisebb károkat okozott; a támadás pedig amúgy sem volt hatással a német ipar összteljesítményére: 

„A Német Távirati Iroda jelentése szerint az ellenséges külföldi sajtó megfelelő tálalásban foglalkozik az angolszászok közelmultban végrehajtott bombatámadásával, amikor – mint emlékezetes – a támadó gépek bombáikkal

két völgyzáró gátat rongáltak meg.

A támadás a polgári lakosság körében kisebb veszteségeket okozott, de a völgyzáró gátak kijavítása az ellenséges propaganda híresztelése ellenére még sem vesz hosszabb időt igénybe. A megrongált két völgyzáró gát a német villanyáram-fogyasztás csúcsszükségletét volt hivatva ellátni és ily módon annak működésén kívüli helyzete nem okoz semmiféle hiányt.” 

A Népszavában május 20-án részletes elemzés olvasható a frontok helyzetéről, s ezen belül a légiháború alakulásáról. Egyebek közt ilyeneket olvashatott az, aki kezébe vette a lapot 1943. május 20-án, alig néhány nappal a két gát felrobbantását követően:

„Az egyre nagyobb arányokban kibontakozó nyugati légiháborúval és különösen az angolszász légierőnek Németország ellen megismétlődő támadásaival összefüggésben a ’DNB’ hosszabb tájékoztatást közöl. Ebben részletesen foglalkozik azokkal a veszteségekkel, amelyek az amerikai és angol légierőket érték a Birodalom és Nyugat-Európa megszállt területei ellen intézett támadásai során.
’A jelenlegi viszonyok között – állapítja meg a berlini közlés – az amerikai és angol légihaderőnek természetesen minden módjában áll majd, hogy az időjárási viszonyokat kihasználva, a megszállt területek vagy nagy magasságban Berlin fölé nyomuljon. Német részről azt sem vitatják, hogy a német és megszállt területi nyílt városok ellen intézett amerikai-angol légitámadások az elmúlt hetekben megsokasodtak. Az angolszász vállalkozás fokozódásával párhuzamosan azonban tetemesen emelkedett veszteségi görbéjük is.
Egyebekben a támadások, amelyek javarészét már eleve kizárólag megfélemlítő támadásoknak szánták, katonai vagy hadigazdálkodási téren aránylag csekély kárral jártak és az okozott kárt is legtöbbnyire hamar, pár óra vagy nap alatt helyrehozták. E károk nem gyengíthették a katonai védelmi erőt, sem a német hadfelszerelési ipar teljesítőképességét, annál kevésbé, mivel a német háborús erőfeszítés eszközeinek jelentős részét már évek óta előkészített terv keretében Nyugat-Németországból áthelyezték és ezek új telephelye most már igen messze kívülesik az amerikai és angol bombázók hatósugarán. A német közlekedési gócpontok, vasutak, víziutak stb. ellen alkalmilag intézett támadások hatása sem tartott tovább egy esetben sem 24 óránál. Mindent egybevetve megállapítható, hogy nem lehet szó ’Németországért folyó légicsata kezdetéről’.
Ebből a szempontból mutatnak rá Berlinben azokra a külföldi hírekre, amelyek a legutóbbi légitámadások során keletkezett németországi gátszakadásokat katasztrofális méretekben igyekeznek feltüntetni. Errevonatkozóan Berlinben a következő hivatalos jelentést tették közzé:
’Az ellenséges külföldi sajtó szenzációs tálalásban cikkezik a két német völgyzárógát elleni angol légitámadás állítólagos hatásáról. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy bár a két völgyzáró gáton okozott károk a polgári lakosság körében érzékeny veszteségeket idéztek elő, a gazdasági kár lényegesen kisebb és részben rövid idő alatt kiküszöbölhető. A helyzet ugyanis az, hogy a bombázott völgyzáró gátak termelése a vízierővel dolgozó villamossági műveknek csak egy töredékét jelenti és ugyanekkor ezek a művek csak a német csúcsszükséglet kiegyenlítésére szolgáltak. Mindkét okból közvekezik, hogy a kitűnően kiépített német összekötőrendszer a hiányzó áramtermelést nehézség nélkül tudja pótolni’.
Berlinben a két ruhrvidéki völgyzárógát megrongálása ellenére úgy vélik, hogy a Birodalom ellen irányuló angol-amerikai légioffenzíva lanyhult. Megállapítjuk, hogy a németországi berepülések ugyan változatlanul tartanak, azonban a következmények kevésbé komolyak. A májusi rövid éjszakák – mondják Berlinben – nem engedik meg az angol repülőknek, hogy mélyen berepüljenek a birodalom belsejébe, azonkívül a német légvédelmet is tökéletesítették, ami a lelőtt ellenséges repülőgépek jelentős számából is kitűnik. Mindazonáltal nem lehet szó az angolszász berepülések lényeges csökkenéséről, azonban úgylátszik, hogy inkább megfigyelő és zavaró berepülésekről van szó, amint ezt az a tény is bizonyítja, hogy a legutóbbi két berlini berepülés alkalmával egyetlen bombát sem dobtak le. Az angolszász éjszakai támadások enyhülésével egyidejűleg Berlinben a német légitevékenység fokozódását állapítják meg.”

A Népszava 1943. május 20-i számának egyik szalagcíme

A pontos veszteségekről néhány napig semmi hír nem érkezett a magyar olvasókhoz. Az Ujság 1943. május 21-i, pénteki számában az alábbi rövidhír olvasható a völgyzáró gátak felrobbantása következtében előállt veszteségekről:

„A Ruhr-vidéken a völgyzárógátak ellen intézett támadások 711 halott áldozatot követeltek. Az áldozatok közül 370 birodalmi német állampolgár, 341 pedig különböző nemzetiségű hadifogoly.” 

Az Ujság ugyanezen számában a lap beszámol Churchill angol miniszterelnök a washingtoni Kongresszus előtt 1943. május 19-én elmondott beszédéről is; a beszéd ismertetése során egy helyütt arról is olvashatunk, miként is vélekedett ekkor, néhány nappal a két német völgyzáró gát elleni támadás után az angol miniszterelnök a légiharc jövőjéről és lehetőségeiről: 

„A légiháboruról megemlékezve a légitámadások fokozását jelentette be, különböző számtani műveletekkel magyarázva, hogy az angolszászok fölényben vannak s állandó támadásokat intéznek, amelyek során nappal amerikai, éjszaka pedig az angol légi haderő indul rohamra a tengely ellen. A nézetek ugyan megoszlanak arranézve – fejtette ki –, hogy a légi hatalom egymagában meghozhatja-e Németország, vagy Olaszország leküzdését, a kísérlet azonban megérdemli a fáradtságot, semmiesetre sem árthat, mert más rendszabályokat sem zár ki. Közölte, hogy a német völgyzáró gátak ellen legutóbb intézett támadásban 19 bombázógép vett részt s közülök nyolc elveszett. Az óriási légi fölényt, mihelyt lehetséges, Japán ellen kell fordítani.”

: A Möhne folyó felrobbantott gátja – más szemszögből

A két gát felrobbantása kövekeztében keletkezett károkról május 21-i számában a Makói Ujság is beszámol:
„Illetékes német részről közlik, hogy a legújabb megállapítások szerint a völgyzáró gátak bombázása következtében 370 ember meghalt, 36 eltűnt. Ezenkívül életét vesztette még 341 különféle nemzetiségű hadifogoly. Különösen egyes hatóságok érdeme, hogy a támadásnak nem lett még több áldozata. Ezek a hatóságok ugyanis nyomban értesítették az érdekelt lakosságot a támadásról és haladéktalanul megindították a szükséges intézkedéseket. Kezdetben azt hitték, hogy az áldozatok száma nagyobb. A lakosság egy része ugyanis a támadásról értesülve az erdőbe menekült, ezért eleinte eltűntnek hitték őket. A lezúdult víztömegek által okozott gazdasági kár szerencsére nem olyan nagy, mint gondolták. E károk kiegyenlítésére megtették a kellő intézkedéseket.”

Természetesen a Makói Ujság sem mulasztja el ostorozni Churchillt akkor, amikor felidézi annak már említett washingtoni beszédét. A lap aznapi számában egy másik cikkben Churchill beszéde mellett idézik Eden brit külögyminisztert is. Ilyeneket olvashattak a korabeli makóiak:
„Berlini illetékes helyen megállapítják Churchillnak az amerikai kongresszusban tegnap mondott beszédével kapcsolatban, hogy Churchill e beszédében cinikusan elismerte a légi terrort, egyebekben azonban beszéde valóságos kapituláció volt az Egyesült Államok előtt és hallgatás a szovjetről. A Japán ellen bejelentett támadása sem tartalmazott semmi konkrétumot.
Illetékes német helyről ezzel kapcsolatban a következőket közlik:
Churchill az amerikai kongresszus előtt nyiltan vallomást tett a légi támadások terror-jellege mellett. Külügyminisztere, Eden ugyancsak nyilvánosan a brit hadvezetés eszközeként hirdette meg a légi háborút, állapítják meg berlini politikai körökben. Eden csütörtökön a brit hírszolgálat útján közzé tett nyilatkozatában a következőket mondotta:
– Németország ellen a legjobb eszköz a bombatámadás éjjel és nappal, szüntelenül, óráról-órára. Németországot ezután nemcsak állandóan bombázni fogjuk, hanem egész terülte ellen támadásokat fogunk intézni.”

A Makói Ujság egyik 1943. május 21-i szalagcíme

Hogy mindenki érezze, hogy a tengelyhatalmakat holmi légitámadások nem törik meg csak úgy, ugyanebben a cikkben az alábbi zárósorok olvashatóak a japánok burmai előnyomulásáról – akiket vélhetőleg nem hatott meg Churchill azon fenyegetőzése, hogy hamarosan a légitámadásokat ellenük is megkezdik:

„A Burma-indiai határvidéken a japánok elfoglalták az angolok utolsó utánpótlási kikötőjét is a Bengáli-öböl keleti partján s az ezen a ponton levő angol csapatokat elvágták összeköttetéseiktől.”

„Na ugye!” – mondhatta erre a korabeli makói újságolvasó, nyugodtan hátradőlve karosszékében.
Hasonlóképp megnyugodhattak a Szentesi Napló olvasó is, amikor 1943. június 8-án kezükbe vették kedvenc lapjukat, s egy cikkben Dr. Göbbels és Speer birodalmi miniszter legutóbbi beszédéről olvashattak:

„Dr. Göbbels és Speer birodalmi miniszter a berlini Sportpalotában a német nép minden rétegét képviselő, sokezer főnyi tömeg előtt beszámolt a német fegyverkezés jelenlegi állásáról.
– A német fegyverkezés – mondotta Speer miniszter – évről évre fokozódott és 1943 májusában minden téren csúcsteljesítményeket ért el.
– Ma büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Führernek a mult év februárjában kifejezett ama követelését, hogy a fegyverkezés arányait sokszorozzuk meg, nemcsak teljesítettük, hanem részben lényegesen túlléptük. Speer a továbbiakban méltatta a német munkás magatartását és teljesítményeit a légi támadások okozta károk kiküszöbölésében, majd hangoztatta, hogy a légi támadások ellenére éppen a legutóbbi hónapokban nemcsak, hogy nem mutatkozik csökkenés, hanem a fegyverkezés minden területén a termelés emelkedése tapasztalható.
– Megállapítható ezzel kapcsolatban, hogy két völgyzáró gát átmeneti megrongálása erőműgazdálkodásunkat nem érintette.”

A cikk további részében a lap dr. Göbbelst is idézi:
„A miniszter ezután részletezte azokat az áldozatokat, amelyeket a német polgári lakosság az ellenséges légi terror következtében elszenved.

Mi, mai németek azonban nem olyan emberek vagyunk, akik elnézést koldulnak annál az ellenségnél, amely elpusztításunkra törekszik.

A német népet ma egy gondolat hatja át: ’Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten’. Tudjuk, hogy

az angol–amerikai bombaterror ellen

csak egy hatékony eszköz van: ellenterror.
Az angol népnek nincs oka diadalmámorban úsznia. Meg kell majd fizetnie a számlát. Már most ismét fokozott mértékben folytat a német légierő támadásokat Anglia ellen.”

A cikk még folytatja egy darabig dr. Göbbels kirohanásainak idézését, majd így záródik:
„A miniszter a következő szavakkal zárta beszédét:

– Ennek a harcnak végén a miénk a győzelem. Ellenségeink nem akarják ezt elhinni. Majd bebizonyítjuk nekik!” 

„Oszoljunk, nincs itt semmi látnivaló” – mondhatta a korabeli szentesi újságolvasó. De a történet azért nem ér véget ezen a ponton – s itt most nem arra gondolunk, hogy dr. Göbbels valójában nagyon nagyot tévedett a tengelyhatalmak győzelmi esélyeit illetően.

Az Eder folyó felrobbantott gátja

A Magyar Szárnyak 1943. augusztus 1-jei számában az alábbi rövidhír olvasható:
„Az Eder és a Möhne folyók völgyzáróinak szétrombolásáért az egyik legnagyobb brit kitüntetéssel: a Viktória-kereszttel tüntették ki Guy Percival Gibson angol repülőalezredest, a támadást végrehajtó ’Lancaster’-bombázók parancsnokát. Gibson alezredes mindössze 25 éves és ő a tizenharmadik, aki megkapta ezt a magas kitüntetést.”

Az elismerést – kimondva, kimondatlanul – Gibson nyilván valamiért kapta, vélhették a Magyar Szárnyak korabeli olvasói: a brit hadvezetés szemében a Möhne és Eder gátjainak lerombolás minden bizonnyal kitüntetésre érdemes cselekedet volt. Főleg akkor, ha ilyen kitüntetés ezek szerint csak tizenhárman kaptak. Mi is történhetett?

1951-ben jelent meg Paul Brickhill „The Dam Busters” című könyve (magyarul: A gátrobbantók. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1991), melyben a 617-es repülőszázad történetét mutatja be. A Chastise-hadművelet eredményeiről, a Möhne és Eder folyók gátjainak felrobbantását követően kialakult helyzetről az alábbiakat írja:

„A Möhne és az Eder tavak kiürültek, és 330 millió tonna víz, mint egy óriási polip, széthömpölygött a nyugati Ruhr völgyeiben. Nyolcvan kilométerre a Möhnétől és az Edertől a szénbányákat víz árasztotta el, és gyárak dőltek össze. Fitzlart, Hitler egyik legnagyobb katonai repülőterét elborította a víz. Utak, vasútvonalak és hidak tűntek el nyomtalanul. Kassel Unterneustadt nevű ipari negyede, hetven kilométerre az Edertől víz alá került, és az ár kilométerekre behatolt a Fulda völgybe. A csatornák töltéseit elmosta az ár, erőműveket söpört el, és a Ruhr acélművei víz nélkül maradtak, az acéltermelés leállt. Elpusztult még egy tucat vízmű Gelsenkirchen, Dortmund, Hamm és Bochum térségében. A Ruhr-védéket acéllal ellátó és a kész fegyverek elszállítását biztosító közlekedési vonalak megszakadtak. Azok a gyárak, amelyek nem dőltek össze, nem dolgozhattak, mert nem volt se áram, se víz.
Egyedül Neheim városkából 2000 embert veszényeltek ki a károk helyreállítására, köztük 150 katonát. Másik 2000 ember a gátakon dolgozott. De hiába – a következő hónapokban a Ruhr-vidéki csata idején nem volt elegendő víz a tüzek oltására.
A hivatalos német jelentés „a pusztulás sötét képét” emlegette. Az ipari termelésre gyakorolt végső hatást csak a következő ősszel mérhették fel, de úgy becsülték, hogy mintegy 100 000 ember több hónapos munkájával volt egyenértékű a veszteség.
Százhuszonöt gyár teljesen elpusztult vagy súlyosan megrongálódott. Közel 3000 hektár termőföld ment tönkre, huszonöt híd megsemmisült, és további huszonegy súlyosan megrongálódott. 6500 marha és disznó veszett oda.
Az emberáldozat is nagy volt, mint minden ilyen esetben: 1294 ember fulladt meg az árban. A többségük nem német – 749 kényszermunkás és rab volt a halottak között. Az Eder alatti völgybe a németek szovjet fogolytábort telepítettek.”

Talán nem véletlen, hogy a genfi egyezmény 1977-es első kiegészítése általánosságban megtiltotta az olyan jellegű létesítmények elleni támadást, melyek elpusztítása jelentős károkat okozhat a civil népességben – pl. gátak és atomerőművek –, bár bizonyos helyzetekben mégis megengedhetőnek tartja az ilyen létesítmények elleni katonai támadást.

Források:
Paul Brickhill: A gátrobbantók. Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1991 

A cikk írásakor a
Dunántúl
Épitő Ipar
Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye
Magyar Szárnyak
Makói Ujság
Molnárok Lapja
Népszava
Pesti Hírlap
Szentesi Napló
Az Ujság
Vízügyi Közlemények
című lapok fentebb idézett és felhasznált cikkei mind elérhetők az Arcanum Digitális Tudománytárban.