Mily magasan volt az egykori mélypont a mostani idők csúcspontjához képest! Ez Mohács! Ez kellett nekünk! Ezt mondták az optimisták majd fél évszázaddal ezelőtt, amikor azt hitték, hogy nincs lejjebb. És még a pesszimisták sem sejtették, hogy mennyivel lejjebb lehet még. 

(Előző rész: Gólt vagy életet)

Négy évvel a berni döntő után, a svédországi világbajnokságon már a csoportkörből is kiestünk. Wales vert ki minket a rájátszásban 1958. június 17-én, azon a napon, amikor a Népszabadság hírt adott Nagy Imre és társai kivégzéséről. A válogatott a berni döntő és az 1956-os forradalom között 29 meccséből 21-et megnyert és csak hármat vesztett el. Az Aranycsapat aranykorának csak 1956 ősze vetett véget. Ha nincs '56, vagy nem úgy van, ahogy volt, akkor az 1958-as világbajnokságon még a magyar aranylábak többsége labdába rúghatott volna. Hiszen az 1954-esek közül négyen (Grosics, Bozsik, Budai, Hidegkuti) ott is voltak még a válogatottban. Kocsis, Puskás, Czibor pedig még nagyon is aktív volt, nagy spanyol csapatokban tündököltek. Puskás még az 1962-es VB-n is befért a spanyol válogatottba. 

John Charles, a walesi középcsatár magasabbra ugrik, mint ameddig Grosics keze elér. Mit lehet itt tenni? (Képes Sport, 1958. június 24.)

Az 1958-as zuhanásnak tehát lehetett kétféle értelmezése: 1. Ezt tette velünk az "ellenforradalom". 2. Ezt tették velünk az oroszok. 

Az 1954-es "focialista forradalom" emléke még elevenen élt, a pártállami sajtó buzgón csitított. Például így: 
"Mi lemaradtunk, de nincs ebben semmi különös és nem is dűl emiatt össze a világ. Annyi minden történik szerte a világban és otthon nálunk is, amihez képest az a tény, hogy tizenegy magyar fiú, aki pillanatnyilag gyengébben futballozik, de mégis szeretett volna sikerrel szerepelni a VB-n, nem tudta elérni a célját — nem nagy ügy. Velünk együtt kiesett a további küzdelemből Anglia, Csehszlovákia, Argentína és még négy ország csapata, nem is beszélve azokról a nemzeti válogatottakról, akik még a 16-os döntőbe sem tudták beverekedni magukat. Világbajnoki sikertelen szereplésünk nem fogja csökkenteni a külföld előtt nemzeti tekintélyünket, és otthon sem fogja fékezni társadalmi fejlődésünket, előrehaladásunkat. Minden megy tovább a maga útján." (Pásztor Lajos, Képes Sport)

Mint 1938 óta mindig, a sajtó megintette a kapitány (ezúttal Baróti Lajos) fejét követelő szurkolókat: "Labdarúgóink sikertelen VB-szereplése jogos elégedetlenséget és bírálatot váltott ki a sportág hívei körében. Nem tudunk azonban egyetérteni azokkal, akik a balsikerért mindenáron a szövetségi kapitány fejét akarják cserébe. Nem tudunk egyetérteni az ilyen elfogult fejvadászokkal, mert a szövetségi kapitány — sehol a világon! — nem lőhet gólt a játékosok helyett, nem küzdhet velük a pályán és nem állhat rendőrként mellettük, hogy sportszerűen éljenek. /.../ Nem igazságtalan, vérszomjas követelésekre, hanem a legnagyobb józanságra és határozottságra van most szüksége labdarúgásunknak, hogy a jelenlegi mélypontról minél hamarabb elkerüljön."

A Népszabadság szakírója, Vető József azoknak is juttat a felelősség terhéből, akik arra emlékeztetnek, hogy más lenne a helyzet, ha itthon lennének, akik nincsenek: "Már unalmas és nagyon árt az állandó összehasonlítgatás a régi magyar válogatott csapatokkal. Csak a vak nem látja, hogy valamiféle gátlás nyomja játékosainkat, a felelősség sokszoros súllyal nehezedik rájuk... csaknem minden mérkőzésre lehangoltan, reszketve áll ki a magyar csapat. A játékosok közé is behatol az a főleg külföldön gyakori célzatos nyilatkozgatás, hogy 'Hej, amikor még ez vagy az játszott a magyar csapatban!...'". Már ekkor is az volt a baj, mint immáron hatvan éve, hogy a focink korszerűtlen, körülményes, az erőnlétünk pedig csapnivaló : "A magyar edzők szoktassák rá játékosaikat a gyors, korszerű, mindig a legkönnyebb megoldásra törekvő futballozásra. Felrótták a külföldi vélemények azt is, hogy a magyar játékosok erőnléte rossz."

De az a hullámvölgy még valóban csak völgy volt és nem a mélyföld.

1962-ben Chilében a magyar válogatott veretlenül, elsőként jutott tovább a csoportjából, és egy góllal kapott ki a negyeddöntőben a későbbi döntős Csehszlovákiától, úgy, hogy - miként 1954-ben - most is bekapott Grosics egy potyának mondható gólt, és most sem adtak meg a magyaroknak egy szabályosat. A magyar csatárok hatalmas helyzeteket hagytak ki, a cseh Schroiff kapus meg kivédte a szemüket. 

Mi voltunk a jobbak persze, csak üldözött a balszerencse (meg a szovjet bíró - tették hozzá a reakciósabb szurkolók, akik persze nem a szemüknek hittek, mert erről a VB-ről még nem volt tévé közvetítés).: "Azon a bizonyos csehszlovák-magyar mérkőzésen elég volt némi balszerencse, egyébként minden elismerést megérdemlő védelmünk pillanatnyi megingása, összjátékban és eredményességben sokat fejlődött támadóink kapu előtti bizonytalansága, a nagy helyzetek kihasználatlanul hagyása, s végeredményben azon a mérközésen hagyta el vesztesként együttesünk a pályát, amelyen talán a legjobban játszott. /.../ ...az utóbbi években hullámvölgyben lévő magyar labdarúgás élvonalát képviselő válogatottunk nemcsak becsülettel helytállt a világ legjobbjainak nagy versengésében, hanem figyelemre méltó haladásról is tanúságot tett, biztatást nyújtott a néhány hónapja még oly sivárnak tetsző jövőre." (Ardai Aladár, Népsport)

"Mindnyájan büszkék vagyunk arra, hogy válogatottunk ellenfeleink által is elismert sportszerű eszközökkel, önfeláldozóan küzdve, csoportelsőként a világ jelenleg legjobb nyolc labdarúgó-csapata közé jutott." Ezt táviratozta Kádár János a válogatottnak. (Szabad Föld)

A haza érkező Grosics elmagyarázza, hogy kapta be azt a sorsdöntő "felesleges" gólt. (Képes Sport)

Na de viszont az argentinok elleni csoportmeccsen Grosics volt a hős. Mészöllyel, Sárosival, Solymosival, Sipossal meg a többiekkel 0:0-ra lehozták a meccset, ezzel mentek tovább, az argentinok meg haza:

(Képes Sport, 1962, január 12.)

A legközelebbi (valószínűleg szabályos) világbajnoki gólunkat 1966. július 15-én nem adta meg a gonosz bíró. (Az is angol volt, mint a berni döntő ördöge.) Ennek azonban nem lettek olyan tragikus következményei, mert a magyar labdarúgó válogatott így is az Aranycsapat utáni korszak csúcspontjára ért ezen a meccsen. Az angliai világbajnokság csoportkörében a meg nem adott gól nélkül is 3:1-re legyőzte az előző két világbajnokság győztesét, a két éve veretlen Brazíliát. A liverpooli közönség tombolt, Farkas János Bene Ferenc átadásából meglőtte a világbajnokság gólját, Hoffer József pedig azzal zárta cikkét a Képes Sportban, hogy a "liverpooli mérkőzés után a világ labdarúgó közvéleménye Pelé és Eusebio neve mellé egy újat írt: Albert".  

 Alcindo azt hitte gólt lő, de Sipos Ferenc a kapu torkából kirúgja a labdát a magyar-brazilon. (Képes Sport)

Peterdi Pál így összegezte a Képes Sportban a magyar válogatott szereplését az 1966-os VB-n: "A krónikások feljegyzik majd: — A magyar csapat az 1966-os világbajnokságon káprázatos játékkal verte Brazíliát és ezzel új korszakot nyitott a labdarúgás történetében. E csapat játékát négy felsőfok jellemezte: ő hagyta ki a legtöbb gólhelyzetet, ő kapta a legtöbb potyagólt, neki jutott a legnagyobb porció balszerencse és ő aratta a legdörgőbb tapsvihart."

Már megint a turáni átok és már megint az oroszok. A negyeddöntőben a Szovjetunió verte ki Magyarország válogatottját. 2:1-re győztek. Gelei József kapus rögtön a mérkőzés elején összehozott a szovjeteknek egy gólt, a második félidőben pedig Rákosi a gólvonaltól egy lépésre lyukat rúgott. Pesten elterjedt a vicc, hogy a magyar játékosok a meccs előtt imádkoztak az öltözőben, mert hát lefekvés előtt imádkozni kell. Gelei visszaemlékezése szerint viszont éppen az ellenkezőjéről volt szó, Csanádi Árpád, a MOB főtitkára a meccs előtt dupla pénzt ígért nekik, ha győznek.

Ezen a mérkőzésen tizenkét magyar volt a pályán, mert a szovjet csapatban játszott a kárpátaljai Szabó József, aki a Népsportnak ezt nyilatkozta: "Megmondom őszintén, 2:1 után már azt hittem, hogy nem nyerjük meg ezt a mérkőzést./.../ Jöttek a magyar támadások és mi nem tudtuk a gyakran előretörő Mészölyt és Sípost megakadályozni abban, hogy sorozatosan támadásba ne dobják társaikat. Végül is azért győztünk, mert a magyar játékosok nem tudták kihasználni helyzeteiket. Rákosi olyan helyzetet hagyott ki, hogy valósággal megkövültem, amikor három lépésre Jasin kapujától, leperdült a lábáról a labda. Az a véleményem, hogy szerencsés körülmények között győztük le a magyar válogatottat." 

Mátrai Sándor a negyeddöntőben a lendülettől bezuhant a rendőrök közé. Őt sikerrel mentette Gelei kapus. (Képes Sport)

Peterdi Pál fentebb már idézett írását ezzel a sokat sejtető megállapítással zárta: "1970-ben Mexikó rendez újabb világbajnokságot. Csapatunk legjobbjai akkor érik el az ötvenes évek nagyhírű magyar válogatottjának átlagéletkorát." Azon a világbajnokságon azonban az a kiváló életkornak örvendő csapat már ott sem volt.

A címvédő angol csapat mellett nyolc európai ország juthatott ki a világbajnokságra. A nyolc selejtezőcsoport győztese. A mi négyes csoportunkban Csehszlovákiával azonos pontszámmal végeztünk az élen. Őket ugyan egyszer megvertük, egyszer döntetlent játszottunk velük, de a két gyengébb csapatot (Dániát és Írországot) ők oda-vissza megverték, nekünk pedig becsúszott egy vereség Koppenhágában. Ha számít a gólkülönbség vagy az egymás elleni eredmény, simán továbbjutunk, de nem számított egyik sem, rájátszásban dőlt el a továbbjutás. Semleges pályán, Marseilles-ben 1969. december 3-án Csehszlovákia 4:1-re győzött. A magyar csapat, amely hazai pályán ekkor már hét (hét!) éve veretlen volt, egész kivételesen rossz napot fogott ki. Először történt meg, hogy a magyar válogatott kiesett a selejtezőben. 

A Képes Sport összegezte a különböző lapvéleményeket: "'Kiütköztek technikai fogyatékosságaink: nem tudjuk alkalmazni a testtel való játékot, minden csehszlovák játékos jobban fejelt, mint a mieink.' (Esti Hírlap) 'Meg kell teremteni végre a rendet, a fegyelmet a magyar futballban, meg kell követelni a korszerű edzéseket, a sok munkát és a becsületes helytállást minden mérkőzésen ... Amiben mindenki megegyezik: a játékosok felkészültsége — enyhén szólva — legalábbis hiányosnak volt mondható.' (Magyar Nemzet)"

 A Képes Sport újságírójának, Lakatos Györgynek megvolt a saját álláspontja is: "És micsoda paradoxon: akik elrontják a labdarúgóikat, akik elnevelik őket, akik bundáznak, akik a pénzt adják, mind a Szurkoló nevében cselekszenek. /.../ A játékos, aki kiment a pályára...nem érzi, hogy elrontották, nem tudja, hogy a nagy csatákra immár alkalmatlan, következésképpen a súlyos vereségtől ugyanúgy megbénul, mint mi mindnyájan.
A játékos győzni akart. Láttam a mérkőzés előtt, a szünetben és utána is. Nyugodt szívvel egyetlenegyről sem állíthatom, hogy nem akart győzni. Csak nem tudott győzni. A lába, a szíve, a tüdeje csak annyit bír el, amennyit edzett és megszokott. A technikája csak annyira csilloghat, amennyire csiszolta. /.../ A Magyar Labdarúgók Szövetsége sokfajta tanácskozást tartott már, rendeset és rendkívülit. Most egy rendkívülire lenne szükség. Ahol végre súlya lenne a mondatoknak."

A Népszabadság legendás sportújságírója, Lukács László (a Monsieur) "Mélyek a gyökerek - Radikális változtatásokra szorul az egész magyar futball" cím alatt értékelte a helyzetet:"A magyar futball elsatnyult, nem tartott lépést a modern realista labdarúgással és a klubok, edzők nem képesek tudomásul venni, hogy — akár tetszik, akár nem — ma már csak a harcos, lendületes, a százszázalékosan kondicionált játékosok vehetik fel a versenyt Európa és a világ legjobbjaival./.../ Gyökeres, az egész vonalon radikális és most már sem eddig sem halasztható intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a magyar futball, ha nem is egyik napról a másikra, de belátható időn belül visszanyerje régi fényét és nagyságát." 
Boskovics Jenő ehhez ennyit tett hozzá a Magyar Ifjúságban: "A magyar válogatott és klubok értékét pénzzel mérő menedzserek tőzsdéjén hihetetlenül alacsonyra szállt le a magyar együttesek árfolyama. A jelenlegihez hasonló produkciókkal nem sok szurkolót lehet a pályára csalogatni. /.../ Kiábrándultság uralkodik az itthoni labdarúgó berkekben, elveszett a magyar labdarúgás varázsa külföldön. Vagyis a magyar foci ma nagyon rossz üzlet, kész ráfizetés."

Az NB1-es mérkőzések átlagos nézőszáma ekkor, 1969-ben 8335 volt. 2017-ben 2891. (L. itt.) 

A sorozat első része itt tolvasható.