A népirtást kiirtották a magyarországi nyilvánosságból. A negyvenes években a zsidók lemészárlását a Náci Birodalom szövetségében, a hetvenes években a khmerekét a Szovjet Birodalom szövetségében. Sztálin már három éve hadban állt Hitlerrel, mire a szovjet lapok "fölfedezték" a népirtást. A hetvenes években ez azért már - a szakítás után - gyorsabban ment.
"A khmer hazafiak mostani győzelmének is az a tény a kulcsa, hogy politikai és katonai küzdelmüket a társadalmi haladásért és a nemzeti felemelkedésért, az imperializmus ellen, összehangolták Indokína többi népével./.../ Kambodzsa történelmében most új fejezet kezdődik. A nemzeti függetlenség megszilárdításának, az újjáépítésnek és egy új társadalom felépítésének a korszaka."
A "khmer hazafiak" haladéktalanul hozzáláttak az új társadalom felépítéséhez:
Az Amerikai Magyar Népszava egy hónappal a kommunista hatalomátvétel után közölte ezt a képet.
A Magyarországon kívüli magyar sajtó beszámolt arról, hogy megindult a menekültáradat a "felszabadított" Kambodzsából Thaiföldre, s tömegesen gyilkolják le a menekülőket a katonák.
Az Amerikai Magyar Népszava, a Magyarországról kipusztított szociáldemokrácia lapja augusztusban már részletesebb beszámolót közöl arról, ami Kambodzsában történik: "Tizenkét hét telt el amióta a kommunisták bevonultak Phnom Penhbe és a város lakóit rákényszeritették, hogy gyalog hagyják el a fővárost és az ország elhagyott vidékein keressenek maguknak helyet és megélhetést, ha tudnak. Még mindig teljes homály fedi a történteket és majd csak jóval ezután lehet — ha egyáltalán valaha — megtudni, hogy hányan pusztulnak éhen, haltak meg betegségben, vagy nem bírva a fizikai szenvedéseket./.../ Körülbelül kettő és három millió között volt azoknak a száma, akiket a városokból kihajtottak anélkül, hogy élelmiszert kaptak volna, vagy megfelelő orvosi, egészségügyi segédletet, öregek, fiatalok, csecsemők tízezrével haltak meg, a kolera hatalmas vámot szed az emberéletben. /.../ Ha nem érkezik külföldről segítség. akkor az éhhalál még több embert pusziit el. Amint hírlik, az új vezetők nem akarnak függni senkitől. A menekültek szavaiból összetett mozaikok azt mutatják, hogy egész Kambodzsa egy hatalmas börtön, ahol a korábbi rezsim mellett volt városi lakosságot halálra dolgoztatják minden orvosi asszisztencia nélkül. A nagy jelszavak, mint paraszt forradalom, erkölcsi tisztulási folyamat a munkán keresztül, nem mentik fel a felelősségtől a Khmer Rouge vezetőit, akik ezek szerint rosszabbak, mint a legvadabb Sztálin volt. Valaminek történni kell, ami megállítja Kambodzsa az emberi mivoltból kikelt vezetőit, hogy milliók halálát megakadályozzák. Tiltakozás nem fog segiteni, de a csönd még kevesebbet segít. És az amerikai Kongresszus tagjai, akik annak idején élesen bírálták Lon Nol antidemokratikus vezetését — ők a legcsendesebbek. Az ENSZ is néma. Ezt a halálos “CSEND-et” meg kell törni."
Koponyákból kirakott térkép a Kambodzsai Népirtás Múzeumában, melyet egy olyan iskolában rendeztek be, ahol húszezer embert kínoztak halálra 1975 és 1979 között. (Kurir, 1997. február 5.)
A következő két és fél évben a "haladás útjára lépett" három indokínai országot általában együtt emlegették a Magyarországi sajtóban. Velük igyekeztek bizonyítani, hogy az imperializmus erői visszaszorulnak, a szocializmus pedig tért hódít a nagyvilágban. Az volt a tipikus fogalmazásmód, amelyet Pethő Tibornak a moszkvai béke-világfórumról szóló vezércikkéből idézhetünk: "A három esztendőn belül a vietnami nép fiai s velük együtt Laosz és Kambodzsa függetlenségi harcosai olyan győzelmet arattak, amely megváltoztatta Délkelet- Ázsia társadalmi, politikai s nem utolsósorban katonai viszonyait." (Magyar Nemzet, 1977. január 23.)
A Magyarország szerkesztőségi cikke 1977. április 10-én ugyancsak ezt a folyamatot üdvözli: "...létrejött és szüntelenül erősödik a vietnami nép egységes és fejlődő hazája, a Vietnami Szocialista Köztársaság. Ezzel egyidejűleg Laosz népe is kivívta függetlenségét, megteremtette a néphatalmat és elindult a szocialista átalakulás útján. A kambodzsai hazafiak megdöntötték országukban az imperialista bábrendszert és független államot alapítottak. Mindez együtt pedig a haladás, a szocializmus javára változtatta meg a térség erőviszonyait, s ma megelégedéssel állapíthatjuk meg: Indokína a társadalmi haladás bázisa lett Délkelet-Ázsiában."
Egy héttel később, a vörös khmerek győzelmének második évfordulóján a Népszabadság szerkesztőségi cikkben üdvözölte a "demokratikus Kambodzsa" nemzeti ünnepét: "Az ország teljes felszabadulásával létrejöttek a feltételek az önálló és haladó Kambodzsa felépítéséhez, amely alkotmánya szerint a munkások, parasztok, minden dolgozó állama, ahol a termelőeszközök tulajdonjoga a közösséget illeti. /.../ A Magyar Népköztársaság szívesen fejleszti tovább kapcsolatait a demokratikus Kambodzsával; erejéhez, lehetőségeihez mérten kész támogatni békés építő munkáját."
Egy túlélő a vörös khmerek börtönhálózatát és haláltáborait működtető Szantebal vezetőjének, mozgalmi nevén Duchnak a fényképét közlő újsággal a kezében. Duch volt az első, akit Kambodzsában a népirtás vétkesei közül elítéltek. 19 évet kapott 2010-ben, a népirtó rezsim bukása után több mint harminc évvel. (Népszabadság, 2010, július 27.)
A Népszabadság indokínai tudósítója, Győri Sándor 1977 június 29-én beszámol a kambodzsai újjáépítés sikereiről, arról, hogy biztonságot teremtettek az országban, ahol nincs többé éhezés, és finoman megjegyzi, hogy a külügyminiszternek a kormányküldöttségek külföldi látogatásairól szóló beszédében nem hangzott el Vietnam és Laosz neve. Pedig "az előrelépés kulcsa az együttműködés, a regionális összefogás", mert "Thaiföld mindhárom ország életében igyekszik zavarokat kelteni".
Igazából soha nem volt béke a vietnami-kambodzsai határon. 1975 óta rendszeresen összetűztek a két ország csapatai. Erre vezetett a Ho Si Minh ösvény, Kambodzsából jött az utánpótlás, oda vezetett a menekülési útvonal a vietnami háború idejében. S a vietnami hadsereg később sem vonult vissza a korábbi határok mögé, ellenben településeket hozott létre a Kambodzsa által magáénak tekintett területeken. Amikor azonban Győri Sándor fenti tudósítása megjelent, már nem csupán összetűzések voltak, hanem igazi háború dúlt Vietnam és Kambodzsa között. A kambodzsai hadsereg áprilisban támadást indított Vietnam középső területei ellen, és mélyen behatolt az országba, ahová egyébként is sok menekült érkezett Kambodzsából, ahol módszeresen irtották a vietnami kisebbséget. A magyarországi sajtó azonban minderről nem írt egy árva szót sem. Thaiföld és Kambodzsa határvidékén zajló incidensekről annál többet, természetesen Thaiföldet vádolva agresszióval.
Szeptemberben a Magyar Nemzet olvasói Várkonyi Tibor cikkéből már sejthettek valamit arról, hogy Kambodzsában nincs minden rendben: "Végül Délen ott van a világtól egyelőre elzárt, Kínára tekintő, és az ottani modellt túlhajszoltan alkalmazó Kambodzsa, amelynek katonai tervei ugyancsak kifürkészhetetlenek." Ennél többet azonban a magyarországi lapok nem sejtethettek, hiszen a szovjet pártvezetők még októberben is táviratban üdvözölték a kambodzsai kommunistákat, és sikereket kívántak nekik "a szocialista Kambodzsa építésében, az ország gazdaságának megerősítésében, a nép életszínvonalának emelésében, az indokínai és a délkelet-ázsiai béke biztosításában". (Magyar Nemzet, 1977. október 7.)
A szovjet blokkban addig titkolták a háborút, ameddig csak lehetett. Amikor azonban 1977 utolsó napjaiban Kambodzsa megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Vietnammal, már nem lehetett. A Népszabadság az új esztendő első napján ismertette a vietnami álláspontot, amellyel a szovjet blokk államainak azonosulniuk kellett: "A Vietnami Szocialista Köztársaság a kambodzsai néphez fűződő barátság, harci szolidaritás, a közösen kiharcolt győzelem hagyományainak szellemében a vitás kérdéseket úgy akarta rendezni, hogy ne kerüljenek a nyilvánosság elé. Most az egyoldalú kambodzsai döntés nyomán Vietnam rákényszerült arra, hogy a maga részéről ugyancsak a közvélemény elé tárja a kérdést. A kambodzsai határon konfliktusokra került sor az elmúlt hónapokban. Vietnami részről nincs ok a kapcsolatok megrontására. /.../ Vietnam ugyanis a kambodzsai döntés ellenére sem szakította meg a kapcsolatokat Phnom Penhnel. Annak ellenére, hogy a Phnom Penh-i vietnami nagykövetséget felszólították az 1978. január 7-ig történő távozásra, Vietnam nem adott hasonló utasítást Kambodzsa hanoi nagykövetségének."
Népszabadság, 1978. február 12.
Ekkor a Népszabadság olvasói már értesülhettek arról, hogy két éve folynak azok az összecsapások, amelyekről ők nem tudhattak semmit, de a kambodzsai népirtást még mindig titkolni kellett, hátha vissza lehet rángatni Kambodzsát az indokínai szocialista szövetségbe, s ez esetben milliók kiirtása szóra sem érdemes mellékes körülmény. Februárban, amikor a megbékélés esélye már elenyészni látszott, ugyanaz a tudósító, aki pár hónappal azelőtt még oly pozitív és optimista képet adott - ugyanazokról az állapotokról, már felvillantott valamit Kambodzsa tragédiájából: "Chung Eng 23 éves tanítónő 1971-től 1975-ig Phnom Penhben élt családjával. Most így beszél: — A győzelem után valamennyiünket kizavartak a fővárosból. Férjemet, aki közkatona volt Lon Nol hadseregében, megölték. Mi, a megmaradottak, Congpongcham tartomány egyik faluközösségében, Canponban települtünk le. Háromszázan indultunk el Phnom Penhből, a fele nem érkezett meg." (Népszabadság, 1978. február 12.)
A magyarországi lapok az emigráns lapokkal és a világsajtó szabad részével ellentétben ezután sem rendelkeztek semmiféle önállósággal az indokínai állapotok bemutatásában. Azt és csak azt írhatták meg, amit a vietnami hírközlő szervek nyilvánosságra hoztak. A népirtás jellegét és méreteit pedig akkor hozták nyilvánosságra, amikor már nem a Pol Pot-rezsim pacifikálásában, hanem annak megdöntésében gondolkodtak, s szervezték azt a Kambodzsai Nemzeti Egységfrontot, amelynek felkelésére hivatkozva a vietnami csapatok lerohanták Kambodzsát 1978 végén. (Arról a lerohanásról is csak a Szabad Európából és a világsajtóból értesülhettek érdeklődő honfitársaink, a Pol Pot rezsim bukását a magyar pártsajtó - is - belső felkelés eredményének állította be.)
Amikor a vietnami televízió és a hírügynökség kambodzsai menekültek beszámolóira hivatkozva nyilvánosságra hozta, hogy Kambodzsában 1975-től kezdve mindenki jogfosztott, hogy a khmer kormány politikája "az elmúlt három évben kétmillió ember halálát okozta az országban", amikor a vietnami állampárt lapja, a Nhan Dan szerkesztőségi cikkéből idézhették, hogy „a Kambodzsában hatalmon levő fasiszta rendszer állami politikává tette a népirtást" (Népszabadság, 1978. június 28. és július 2.), akkor az olvasó végre megtudhatta az igazságon kívül azt is, hogy egy népirtó, fasiszta rezsimet pártolt és fedezett három éven át a hazáját kormányzó párt az általa birtokolt sajtótermékekkel együtt.
