Azon a húsz évvel ezelőtti őszön Tolnay Klári után pár nappal egy másik, vele nagyjából egyidős öreg színész is meghalt. Jean Marais. Jean Cocteau múzsája, élettársa, szerelmes verseinek tárgya, filmjeinek főhőse, Orpheusa. Fénykorában nem volt nála népszerűbb filmszínész. A kamaszlányok bolondultak érte. Nemcsak nálunk, ahol nem volt köztudott az ő szexuális preferenciája, de francia földön is, ahol köztudott volt.
"Fiatal, névtelen színészekkel veszem körül magam, mert teljesen új alapgondolatból indulok ki és nem sztárok lanszírozása a célom. Van egy fiatal színész, akit én fedeztem fel, akit ma még alig ismernek és akinek a jelenkor legnagyobb színészi karrierjét jósolom. A neve: Jean Marais." Ezt nyilatkozta Jean Cocteau a Film, Színház, Irodalom 1942. szeptember 25-i számában. Ekkor készítette első filmjét, a Trisztán és Izolda cocteau-i változatát, az Örök visszatérést, amelyben a vele ekkor már öt éve együtt élő, harmincéves Marais kiugrott. Az interjút ezzel a fotóval illusztrálták:
Marais-nak kissé zűrös gyermekkora volt. Éppen, hogy világra jött, amikor apját behívták az első világháborúba. Elviselhetetlen, brutális emberként tért haza, felesége a gyerekekkel el is menekült tőle. Az anyuka nem volt brutális, csak kleptomániás, folyton-folyvást bolti lopásokba keveredett, a kis Jean próbált vigyázni rá, amennyire tudott. Marais középiskolás korában olykor női ruhába bújt, és kikezdett egyik férfi tanárával. Emiatt kicsapták, és így ért véget iskolai karrierje. Családi fotókat retusált fényképészsegédként, volt gyári munkás, újságárus, golftréner, s hébe-hóba színjátszás órákra is járt. Csak apróbb szerepeket kapott, amíg nem találkozott Cocteau-val.
A magyar közönség a második világháború után ismerte meg Marais-t, amikor az Örök visszatérés eljutott Budapestre:
Hirdetés a Szabad Népben, 1947. augusztus 20.
A Kisgazdapárt rövid életű lapjában, a Politikában jelent meg az első markáns leírás a Marais-jelenségről a Párizsban élő költő és újságíró, Andersen György tollából 1947 őszén: "Vele /ti. Cocteau-val - hacsa/ volt szerelmes barátja is, Jean Marais, az a bikanyakú, szoborfejű, bárdolatlan, barnárasült, ragyogószőke fiatalember, akiből ő csinált színészt, sőt 'nagy' színészt. Ragyogó, daliás mosolygó eleganciája éles ellentétet képezett a költő elhanyagolt, torz, molett külsejével, öreges arcával, sötét szemével, amely kiégett fáklyaként még egyre világítani szeretett volna."
Sologne és Marais az Örök visszatérésben, Film, Színház, Muzsika, 1957. október 11.
A legszebb Cocteau-Marais-filmet, az 1949-es Orpheust már nem mutatták be Magyarországon. A létezéséről is csak a Szabad Nép által közölt Pravda cikkből, Olga Csecsetkinának a Velencei Filmfesztiválról küldött tudósításából értesülhetett: "Hogy mennyire bomlásnak indult és lezüllött a marshallizált országok filmművészete, azt jól láthatjuk az 'Orpheus' című francia filmben, amelyet Jean Cocteau rendezett. /.../ Nem csoda, hogy Cocteau maga is annak a csontja velejéig romlott aranyifjúságnak a 'főpapja' lett, amelyből filmje főhősét választotta." Velencében az Orpheus kapta a fődíjat.
A fajsúlyos Cocteau-filmek (az említetteken kívül a Rettenes szülők, a Szép és szörnyeteg) után Marais kosztümös közönségfilmek sorában főhősködött. 1955-ben mutatták be Magyarországon az ő főszereplésével a Monte Cristo grófját. Ez jó kritikát kapott a politikailag legszorosabban kézben tartott lapokban, a Szabad Nép-ben és a Magyar Nemzet-ben, s éppen az ekkoriban már eléggé renitens Kuczka Péter vágta le a Színház és Mozi-ban: "Nem emberek mozognak ebben a cselekményben, hanem egyarcú, fából faragott bábok./.../ Nos, ez a klasszikussá pöffeszkedett giccs nem változott meg azzal, hogy lefényképezték, hangossá tették szereplőit, megrendezték és kísérőzenét írtak hozzá./…/ Fiatalok, ne higyjetek a Monte Cristo hazug és felszínes romantikájának."
Színház és Mozi, 1955. augusztus 26.
A laphoz rengeteg levél érkezett a film védelmében, s ezekből közöltek is egy összeállítást az olvasók megbékítése végett.
A Film, Színház, Muzsika 1957 nyarán megírta, hogy "nemrég egy utcabálon fiatal nők őrjöngő lelkesedésükben szinte letépték a ruhát az 'ötvenéves csábítóról', Jean Marais-ról". Fölháborodott olvasók világosították föl a szerkesztőket, hogy Marais még csak 44 éves! Az alábbi fotót azzal a szöveggel közölte a lap, hogy "Hány lány irigyli Delia Scalat Jean Marais karjaiban!"
A Film, Színház, Muzsika pár héttel később a "Szolnoki kislányok" néven levelező olvasóit tájékoztatja, milyen címre írhatnak Jean Marais-nak, és meg is nyugtatja őket, a filmcsillag "tudtunkkal nem nős". Az egy évvel későbbi szerkesztői üzenet szerint a bálvány családi állapota még mindig változatlan: "Kétségbeesett Jean Marais 'rajongók'-nak. 'Három a kislánynak', 'Diákok'-nak. 1. Értesüléseink szerint J. M. nem lett gyilkosság áldozata.
2. Nem érte autóbaleset. 3. Nem nősült meg. 4. Nem tudunk budapesti útitervéről." 1962-ben a Péterffy Sándor utcai kórház dolgozóinak szól a szerkesztői üzenet, miszerint nem azért nem vetítenek több Marais-filmet a mozikban, mert nem szeretnék őt a Hungarofilmnél vagy az átvételi bizottságban, hanem csak azért, mert nem készült vele több film, melynek "eszmei-művészi színvonala" elérte volna a nálunk kívánatos mértéket, vagy ha készült, nem ajánlották fel őket megvételre.
Danielle Darrieux-vel, Népszava, 1958. augusztus 15.
"Jean Marais-t a szűzlányok és a melegférfiak egyformán imádják!" - ez volt Andersen György 1947-es utalása óta az első mondat, amely a magyar sajtóban a színész szexuális irányultságáról szólt. Szépirodalmi műben, Dallos Attila: Blöff c. novellájában szerepelt. Egy vidéki irodalmi folyóiratban, az Alföldben jelent meg 1963-ban, nem keltett feltűnést.
Egy figyelmes olvasó megosztotta tanácstalanságát a Film, Színház, Muzsikával: "Egyazon napon, 1966. augusztus 12-én, pénteken (még szerencse, hogy nem 13-a volt!) olvastam az Esti Hírlap tv-kritikáját s benne a következőket: 'a legjobban mégis egy rövid riportfilm ragadta magával a nézőt: Jean Marais, az elmúlt évtizedek és napjaink egyik legnépszerűbb férfisztárja mutatkozott be munka közben. Akik látták, hogy egy-egy szerep kedvéért hogyan vállalkozik veszélyes bravúrokra az az ember, aki saját bevallása szerint nem szeret sportolni, de még csak mozogni sem, minden bizonnyal megtanulták tisztelni is a színészt, akit eddig csak szerettek.'
Miután letettem a lapot, kezembe vettem az Élet és Irodalom ugyancsak 1966. augusztus 12-i számát. Benne, a 'Legenda volt.. .' című glosszában arról tájékoztatnak, hogy nem ugrik, nem lovagol, nem vezet vakmerően autót, nem zuhan le repülőgéppel, mert mindezt helyette egy bizonyos Gil Delamare végezte. Ez a Gil pedig nemrég meghalt.' Tessék mondani: ugrik vagy nem ugrik?" A szerkesztőség erre csak annyit tudott válaszolni: "Zavarban vagyunk ..."
Gil Delamare, a híres és csodált dublőr, aki egész életében "a halállal packázott), éppen Marais-t helyettesítette egy autós jelenetben, amikor halálos balesetet szenvedett. A Tükör be is számolt a haláláról, s ebből az alkalomból több képet is közölt róla. Ezen épp egy óriáskígyóval birkózik:
Gil Delamar és a kígyó.
A Tükör szerkesztői azonban nem olvasták a lapjukat, ezért másfél hónappal később simán leadták Bajomi Lázár Endre írását, mely szerint Marais "nemrég éppen a Fantomas-sorozatban bebizonyította, hogy vakmerően ugrik, lovagol, vezet autót vagy motorkerékpárt, s végzi a legakrobatikusabb mutatványokat, éspedig — ritka csillag az ilyen! — ő maga, személyesen, s nem szorul olyan segédre, akit mi rossz franciasággal dublőznek hívunk akkor is, ha hímnemű az illető".
Az igazság az, hogy Marais valóban megcsinált maga sok mindent, de korántsem mindent.
A három Fantomas filmmel (Fantomas, Fantomas visszatér, Fantomas a Scotland Yard ellen) aratta Marais élete legnagyobb sikerét. Ezekben a filmekben kettős szerepet játszott, ő volt a kétbalkezes nyomozót (Louis de Funes) "segítő" újságíró, Fandor is és az ezer alakban megjelenő, megfoghatatlan mesterbűnöző, Fantomas is.
Pongrácz Zsuzsa 1967-ben interjút készített Marais-val a Tükör számára a színész otthonában: "Jean Marais bemutatta a fiát, Serge Ayalát. Huszonnégy éves, sanzonokat énekel. A fiú éveinek számán, apja miatt, elámultam, de a művész sietett kijelenteni: ezen nincs mit csodálkozni, ő már ötvenhárom elmúlt." Az olvasónak nem árulják el, hogy adoptált fiúról van szó, aki Marais élettársaként lakott a színésszel. (Hivatalosan Cocteau is adoptálta Marais-t.) Az interjú végére sikerül Marais-t politikailag "a jó oldalra" állítani: "Azt is mondta, hogy politikával nem foglalkozik. Mégis büszkén meséli, hogy 'véletlenül' többször is politikai felvonulások élén találta magát: hol egy béketüntetésen vett részt, hol pedig béremelést követelő kommunista munkásokkal vonult fel. A náci megszállás alatt összeverekedett egy kollaboránssal. Így aztán, amikor fellépett Racine Andromaque-jában, nácik vették körül a színházat. A megszállás alatt nem is játszhatott többé. A háború végén a felszabadító hadsereg tagjaként küzdött hazája felszabadulásáért./…/ Beszélgetésünk végén aztán végképp kibújt ebből az amúgy is alig álcázott 'nem politizálok'-ból. Azt mondta: — Hát persze, hogy nem bántam meg, amiért 'véletlenül' többször is baloldali tüntetésekbe keveredtem. És ha bárhol a világon, bármikor megmozdulásokat szerveznek a békéért, számíthatnak rám. Szeretem az embereket, és szeretném, ha mindenki emberi módon élhetne."
Az Ifjúsági Magazin "előkészíti" a Fantomas bemutatását.
Az Angyal lesen után (amelybe Gil Delamare belehalt) Jean Marais, a filmsztár eltűnt. Az életéből hátralévő három évtizedben már csak három filmben bukkan fel. Viszont a filmezésen kívül addig is, azután is sok mindent csinált. Volt színházi rendező, díszlet- és jelmeztervező és persze színész, festő, szobrász, keramikus. Utoljára Bertolucci Lopott szépség című filmjében tűnt fel egy mindenből kiábrándult, cinikus műértő (kis) szerepében 1996-ban. Szívbetegségben halt meg 1998. november 8-án.
Az öreg Marais. Kurir, 1997. január 28.
