"Színjátszásunk bölénye, Bessenyei Ferenc... szelíd halksággal szólal meg, annyira nem kritikai kívülállással vallja elő magából Kreont, a diktátort. Régi igazság: magyar színpadon Bessenyei beszél a legszebben halkan. Érthető a zagyvaszavúak között. Tisztán zengő a motyogók karéjában. Képviselője annak a szerepnek, amit játszik, nem kritikai kívülállású árulója." Ezt írja Molnár Gál Péter a Mozgó Világ 1990. januári számában a Nemzeti Színház 1989-es Eörsi István-féle magyar Antigonéjáról, mely "szakít a színfalrázó drámai bömböléssel", melyből rosszabb periódusaiban Bessenyei is kivette a részét.
Film, Színház, Muzsika, 1990. szeptember 22.
"- Eredetileg nem is színész, hanem énekes akartál lenni. Hódmezővásárhelyen a templomban te voltál a basszus... - Bizony isten én voltam... Valóban énekes akartam lenni, de Hódmezővásárhelyen nem nagyon lehetett énektanárt szerezni. És közben, amikor már közelebb kerültem a színházhoz, rájöttem, hogy a zene kissé megkerüli az értelmet. Azért akartam színházat csinálni, mert gondolatokat akartam közölni. Tudtam, hogy nekem ez a dolgom. - Ezt már akkor érezted, amikor Szegedre mentél statisztálni? - Hogyne, persze. Fölvettek segédszínésznek. Majd igen hamar kiemeltek, és jobbnál jobb szerepeket kaptam." Így beszélgetett a múlt századi magyar színjátszás egyik legsúlyosabb személyiségével a századváltó évben Bóta Gábor a Kritika 2000/7. számában.
Az életének kilencedik és utolsó évtizedébe lépő színész interjút ad. (Kritika, 2000/7.)
Bessenyeit a negyvenes években - húszas éveiben -, ha fel is tűnt olykor fővárosi színpadokon (rövid ideig még a Nemzetién is) is, nem ismerte még az ország és az országos sajtó. 1950-51-ben aztán a Nemzeti Színház és a nemzeti filmgyártás ifjú titánja lett, és nagyon gyorsan befészkelte magát a nézők, a kritikusok és a politikusok kegyeibe.
1951-ben mutatkozik be a filmvásznon, rögtön három filmben. A koncepciós MAORT-pert megjelenítő Gyarmat a föld alatt-ban eljátssza a gonosz, néppusztító kapitalistát, az Ütközet békében című filmben az új, népi hadsereg emelkedett szellemét megtestesítő politikai tisztet, a 2000 tonnás mozgalmat népszerűsítő Teljes gőzzel című alkotásban ő a mozdonyvezető példakép, a következő évben bemutatott Viharban pedig téeszelnök. Hasonló színvonalú és politikai célzatú filmekben szerepel a következő években is 1956-ig, amikor végre egy nagy filmben, a Hannibál tanár úrban kap szerepet: Hannibálét.
A színházban eljátssza Houston ezredest Borisz Lavrenyov Amerika hangja című színdarabjában, mely "a világ népei békemozgalmának leglényegesebb vonásait tárja fel". (Szabad Nép, 1950. október 22.) Ható Ignácot, a drámaian ingadozó középparasztot Urbán Ernő Tűzkeresztségében. Trenyov Ljubov Jarovaja című művében Svángya matrózt. A Szabad Nép kritikájából kiérezhető, hogy azért olykor ilyen szerepekben is megnyilvánulhatott színészi zsenije: "Svángya matróz örökvídám alakját Bessenyei Ferenc kelti életre — igazi eleven életre. Van benne valami a népi mesék elpusztíthatatlan hőséből, akit a tenger vize sem tud megfojtani, hegyomlás sem tud betemetni, golyó nem fogja, börtönfal nem zárja. Nagyszerűen érvényesül Bessenyei játékában Svángya észjárásának leleményessége, biztonsága és hallatlan merészsége, életereje: a szabadságát megtalált és azért tudatosan harcoló munkásosztály nagyszerű tulajdonságai."
Svángya matróz és Koskin (Kállai Ferenc). (Film, Színház, Muzsika, 1958. november 28.)
Szaval a szovjet filmhét megnyitóján, beszámol életre szóló élményeiről a Szovjetunióban járt művészküldöttség tagjaként, az 1952-es színházi konferencián "hangsúlyozta hogy a színészek nagyszerű feladata részt venni az új ember erkölcsének és művészi ízlésének kialakításában". (Szabad Nép, 1952. december 15.) "Az eddiginél is többet akarok tanulni a szovjet művészettől, az élenjáró szovjet színészektől" - nyilatkozta 1953-ban, a Kossuth-díj elnyerése alkalmából. (Magyar Nemzet, 1953. március 24.) Az első Kossuth-díjat 1955-ben követte a második.
Eközben persze Bessenyei sok nagy szerepben alkotott nagyot a színpadon. Bánk bán szerepében 1951-ben megölte Gobbi Hildát mint Gertrudist. Asztrov doktort játszotta a Ványa bácsiban. "Rendkívüli szenvedélyt, erőt, pátoszt tudott kifejezni" Börcsök szerepében Illyés Gyula drámájában, Az ozorai példában (Szabad Nép, 1952. június 5.). Ő volt Dózsa Illyés Dózsájában - a Kossuth-díjat pedig Kossuth-ért, Illyés Fáklyalángjának Kossuth-jáért kapta. "A harmadik felvonásban lenyűgözően hozta színre azt a pátriárka korú Kossuthot, akiben a gyűlölet és a szeretet tartotta az életet és tartotta frissen a lelket." (Hubay Miklós a Fáklyaláng bemutatójáról, Népszava, 1952. december 28.)
Szabad Ifjúság, 1953. január 6.
Bessenyei később eljátszotta a Fáklyaláng "ellendarabjában", Németh László Árulójában Görgey Artúr szerepét és igazságát is. "A történelmi múlt, az okok és okozatok kibogozása szent kötelessége minden művésznek. — Melyik volt a legérdekesebb? — Kossuth a Fáklyalángban és Görgey az Árulóban. Ezek voltak életem legintenzívebb élményei. A két ellenpólus világította meg nekem annak a korszaknak az igazságait és vélt igazságait." (Gách Mariann interjúja a Film, Színház, Muzsikában, 1969. június 21.) (Várkonyi Zoltán filmjében, A kőszívű ember fiaiban is ő volt Görgey.)
Történelmi jelentőségű előadás volt Az ember tragédiája 1955-ben, amelynek egyik szereposztásában ő volt Ádám, és Németh László Galileije, melyet a forradalom kitörése előtt három nappal mutattak be. "Bessenyei itt minden mozdulatával, minden szavával agg tudós, tántoríthatatlan, szenvedélyes humanista. Elgyengülései, zsörtölődése, simogató tekintete, a hangja, ahogy makacsul fogadkozik, s ahogy örülni tud az új gondolatoknak, ötleteknek, s még hiú mosolya is, ahogy Galilei magáról, mint Olaszország legnagyobb tudósáról beszél — mindez megejtően emberi, s van benne valami a gyermekességből is, az emberszerető bölcsek naivságából." (Héra Zoltán, Népszabadság, 1957. február 19.)
Major Tamással a Galileiben. (A Hét, 1957. szeptember 22.)
1956. október 23-án Bessenyei szavalta el a Bem-szobornál a Szózatot, 31-én pedig tagja lett annak a triumvirátusnak, amely Major Tamástól átvette a Nemzeti vezetését. A színész emlékezetét őrző honlapon (bessenyei.hu) azt olvassuk, hogy Bessenyei a forradalom után két évig csak a színházában tevékenykedhetett, sehol máshol. Ez az állítás némi korrekcióra szorul, mert 1957 tavaszán még leforgathatta a Láz című filmet, amelyet azután Rényi Péter nagy cikkben vágott le a Népszabadságban, Bessenyeit sem kímélve. (Egy elhibázott film tanulságaihoz, Népszabadság, 1957. október 13.)
1959-ben filmezhetett Bessenyei újra. Ekkor rendezte Fábry Zoltán a Dúvadat, melyet némi átdolgozás után 1961-ben mutathattak be. Ebben a filmben aztán Bessenyei a végletekig kiélhette a maga dúvadságát. Egy Ulveczky nevű vérbő, akarnok gazda szexuális és más jellegű indulatai feszítik szét a filmet. Az első perctől nyilvánvaló, hogy ennek nem lesz jó vége, és nem is lett. A dúvadság viszont úgy rávetült Bessenyeire, hogy a SZÚR-ról, az annak idején nyolcvanezres közönséget vonzó Színészek-Újságírók Rangadóról is így tudósított a Film, Színház, Muzsika (1961. június 23.): "A sárgamezes Major Tamás cerberusként vigyázott a kapura. Néhány perc múlva, amikor már megelégelte az ünneplést, Bessenyei Ferencnek adta át helyét, aki mint a dúvad száguldott ki a kapuból, többször vastapsra késztetve a nézősereget." (Bessenyei egyébként igazolt labdarúgó kapus volt, mielőtt színésznek állt.)
Major kilép, Bessenyei a háta mögött örül. Film, Színház, Muzsika (1961. június 23.)
Az 1919-es Vörös Hadsereg vezérkari főnökét, a Tanácsköztársaság után börtönbe került, majd a kommunista párthoz csatlakozó Stromfeld Aurélt alakítja Bessenyei 1969-ben Száraz György első színpadi művében. A Népszabadság készített vele interjút ebből az alkalomból: "Stromfeldet... a történelem szembefordítja régebbi önmagával. A hazugságtól teszi meg az igazsághoz vezető utat: a monarchia századosából lesz a Vörös Hadsereg tisztjévé....a fölismert igazság vonzása a kilátástalanságban is erősebb mindennél."
1973-ban Bessenyei átment a Nemzetiből a Madách Színházba. Rögvest megkapta Othello szerepét. Ádám Ottó rendezésében Jago (Huszti Péter) meghökkentő módon rokonszenves, szerethető figurává vált, s egészen mások voltak az erőviszonyok a színpadon, mint két évtizeddel azelőtt, amikor Gábor Miklós Jágóskodott Bessenyei mellett a Nemzetiben. Bessenyeiből még negyedszázaddal később is kitört a fájdalom, amikor Bóta Gábor rákérdezett erre: "- Állítólag nagyon elszomorodtál, amikor azt érezted, hogy Ádám Ottó Othelló rendezésében Jágó kerül előtérbe. - Hát gondolhatod. Amikor először játszottam Othellót, akkor szinte még fiatal kölyök voltam. Aztán eltelt húsz év. A Madách Színházban már meglett férfiként osztották rám a szerepet. Akkor már pontosan tudtam milyen borzasztó fájdalmat jelent kételkedni, csalódni valakiben. Azt gondoltam, hogy még jobb leszek a szerepben. De éreznem kellett, hogy - bármit is csinálok -, a szimpátia Jágó felé fordult. Azt hittem megbolondulok, hogy abba kell hagynom a pályát. Azt hittem, ekkorát nem tévedhetek. De tévedhettem. Húsz év alatt az történt, hogy már Jágók ültek a nézőtéren. Ennyit rohadt húsz év alatt /azaz az ötvenes évekhez képest - hacsa/ a közéletünk, az egymáshoz való viszonyunk. Ennyit rombolódott a férfi-nő kapcsolat, a szerelem, a tisztaság."
Film, Színház, Muzsika, 1973. szeptember 29.
1981-ben Bessenyei újra elhagyta a Nemzetit, váratlanul nyugdíjba ment, a Nemzetiben évekig nem lépett föl. A Tiszatáj hosszú interjút közölt vele, amelynek hatalmas visszhangja támadt. Halálos veszélynek érezte a magyar színházra nézve azt az új szellemet, amely 1978-ban Zsámbéki Gáborral és Székely Gáborral elérte a Nemzeti Színházat is, s amelyet aztán az önállóvá vált Katona József Színházba mentettek át.
1984-ben a Film, Színház, Muzsikában is elmondja Gách Mariannak, miként látja ő azt, ami a színház világában történik: "...naturalista vacaksággal minden illúziót kisöpörnek egyik-másik színházból, a sok ide-oda kapkodásban a szépség pornográfiába süllyed. Ez megalázza azt is, aki előadja, azt is, aki nézi. Lassan-lassan a színész csak a sátán prófétákajént arat igazán sikert. És csak elámulok azon, hogy a kollegák mekkora tisztelettel, milyen érthetőn artikulálják a förtelmes szöveget, ám ha összetett mondatba botlanak, azt tőmondattá szabdalják. A nyelvében él a nemzet — nem ostoba falvédő szöveg, hanem létezésünk, fennmaradásunk föltétele. De ha nyelvünkkel való együttélésünk így enyészik el — mert ezt szorgalmazza lázasan a színház —, akkor azt a szót, hogy édesanyám, nem halljuk többé, hiszen a vén spinkóban minden benne foglaltatik. A színész prostituálódik a színpadon harsogtatott durva, mocsok szóáradattól, olyantól, amely már-már a falusi reterátok faláról is lekerül. És teszik mindazt az embernevelés, az emberfölvilágosítás, a jövőteremtés érdekében./…/ Könyörgök, képmutassunk egy kicsit, a képmutatásban legalább él a szellem, a költészet, de a pornográfia koszában ebből semmi sincs. Azért is terelem erre a szót, mert nem értem, miképpen várjunk az emberektől részvétet az életünk, a társadalom, az erkölcs, a politika, a jövő építése iránt, ha mi taszítjuk őket cinizmusba?"
Ugyanebben az interjúban beszél arról is, mekkora örömmel készül Tevje szerepére. A következő évadban mutatták be a Hegedűs a háztetőn-t az Operettszínházban, és valóban Tevje lett Bessenyei hatalmas életművének egyik csúcspontja.
Film, Színház, Muzsika, 1985. június 8.
"- A szakma vége felé az isten valahogy bekeverte az életembe a Hegedűs a háztetőn című csodálatos musicalt. - Ez abban az időszakban volt, amikor a Nemzetiben nem halmoztak el túl sok mindennel. - Igen, de Tevje szerepe rengeteg örömet adott. Mindazok a hősök, akiket addig játszottam, benne vannak ebben a nagyszerű tejesemberben. Fantasztikus a hite, rémes a megcsalatása. Azzal ajándékozott meg a sors, hogy őt öregségemre eljátszhattam." Ezt is a már többször idézett, eredetileg a Budapest Tévében vetített interjúban mondta el a színész. (Kritika, 2000/7.)
A nyolcvanas éveiben járó művész ekkor már keveset szerepelt, és ritkán mozdult ki Lajosmizséről, ahol az otthona, a tanyája volt. Az ottani Csikó kocsmában élt társasági életet a helybéliekkel. Bóta interjúja nem sokkal azután készült, hogy 2000. március 15-én átadták az új "Nemzeti Színházat". Ezt Bessenyei - miként Sinkovits Imre - nem fogadta el Nemzetinek, számukra az addigi Nemzeti, a Hevesi Sándor téri maradt a Nemzeti: "Végtelenül el vagyok keseredve, mert a mi mesterségünk nagyon erkölcstelen lett. Ilyen alacsonyan nem szabad repülni. Kiszedtük az emberbabából a kócot. Vackot árulunk. Nincsen a lelkünknek, az erkölcsi energiánknak gazdája. Már a Nemzeti Színházat is nevetségessé tették, tán azzal a céllal, hogy így leszoknak róla. Nem szuper McDonald’s-ot kellene építeni - az isten áldja meg őket -, hanem katedrálist. /…/ Hangsúlyozom, a Nemzetiből katedrálist kell építeni, hogy oda csak lábujjhegyre állt lélekkel lehessen bemenni. Nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy kissé kiszaladt alólunk az élet. /…/ Még egy idézetet felolvasnék, ezúttal Egressy Gábortól. 'A legszentebb eszme a színház, amelyben tetterő van. Elhanyagoltatván az állam által, táp és gyógyerő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomban terjeszteni.'”
Kutyájával a lajosmizsei tanyán 2004-ben. (Népszabadság, 2007. január 19.)
