"Ez a lélek volt összeomlott világunk fölött a magyar géniusz egyik szövétneke" - így búcsúzott a 8 órai újság (1926. október 6.) Jászai Maritól. Aki ma él, csak hírből (és legfeljebb két némafilmből) ismerheti a nagyságát. De pálykezdő korában még hírből sem ismerhette senki. Nem voltak hozzá nagyon kegyesek a kritikusok. Később pedig már nem férhetett hozzá kritika. Szent nemzeti ereklye lett belőle, mire túlélte korát.
Ha Jászai Mari 170 évvel ezelőtt, 1850. február 24-én született, akkor száz évvel ezelőtt lett volna aktuális a hetvenedik születésnapja. Vélnénk. De voltak, akik másképp vélték. Kilencvenöt évvel ezelőtt kopogtatott be hozzá a Rudolf (1947 óta Jászai Mari) tér 6-ba, az ötödik emeleten lévő lakásába a Színészegyesület naptárára hivatkozva a Világ újságírója (1925. január 11.) azzal, hogy a nagyasszony nemsokára hetven éves lesz. Ezen ő elcsodálkozott, és tájékoztatta az újságírót, hogy az a hetvenedik születésnap bizony már rég elmúlt. Ám a lapok még a következő évben is, amikor elbúcsúztatták őt, 71-72 évesnek mondták. Talán valamikor régen módosíthatta az életkorát, amikor még számított, s aztán elfeledte.
Mindenesetre születése után öt évvel ő már a maga útját járta. Dickens modorában írták bele a gyerekkorát a sors könyvébe. "Nyomoréknak" született, tudniillik Krippel (vagyis kripli) volt a családneve. Anyja pici korában meghalt, apja, egy bivalyerős ács kötéllel verte nap nap után számos gyermekét, az új felesége pedig gonosz mostohának bizonyult. Mari ötéves korában kiesett (vagy kiszabadult) a családi körből, gyermekcseléd és gyermektársalkodó let belőle faluban, városban, Pesten, Győrben, Bécsben. Úri gyerekek játszótársa és cselédje volt.
Tizenhat éves korában markotányosnőként belesodródott a königgrätzi csata poklába, s a vereség után hősies önfeláldozással mentette a sebesültek életét, amiért komoly pénzjutalma is kapott, amelyet Bécsben azonnal elköltött ruhákra. Visszatért a szülői házba, de csak azért, hogy legyen honnan megszöknie színésznőnek az ablakon át, ahogy a regényekben meg van írva.
Székesfehérváron kezdte a pályáját statisztaként 16 éves korában. Egy évvel később már az akkor újra nyitott Budai Népszínházban játszik, és ekkortól szentelnek néki némi figyelmet a kritikusok.
Jászai Mari 1877-ben, Koller Károly felvétele. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A Hungaricana Képcsarnoka.)
"Jászai Mari (Isabella) néhány szóbúl álló szerepét minden elevenség s kedv nélkül mondta el." (Fővárosi Lapok, 1868. július 9.) "Jó alak, jó orgánummal, de a kifejezések titkát még nem birja, s mozdulataiban is nehézkes." (Fővárosi Lapok, 1868. július 18.) A Notre Dame-i toronyőrben (az akkori fordításban: harangozóban) ő kapta a női főszerepet. "Ha a szereposztó egy szép czigányleányt keresett nagy szemekkel, vastag hajfonattal, spanyol olajszinbőrrel, egy derék czigányleányt, akkor választásának Jászai Mari a becsületére vált. De ha Eszmeraldát vélte benne föltalálni, nagyon eltévedt. Jászai Mari egyénisége egy fiatal leányka lényét, égő szerelmét, szenvedéseit nem képes visszatükrözni. Mozdulata és szava egyaránt nehézkes ily szerepre. Ki látta arczán ama titkot rejtő bánatot? Phoebus karjai közt az első szerelem fellángolását, gyermekies ártatlan átolvadással egy szeretett lénybe? Senki. Se a szerelem, se a borzadály Claude Frollótól, az undor és részvét vegyülete Quásimódó iránt, a gyermeki öröm — nem találtak életmeleg kifejezést." (Nefelejts, 1868. július 19.) A Budapesti Közlöny is, a Fővárosi Lapok is megállapította, hogy nem való Shakespeare a Budai Népszínházba, és levágták a III. Richárdot Jászaival együtt. "Jászai Marinak nincs annyi ereje, hogy Margit királyné átkaival meginditson bennünket." (Fővárosi Lapok, 1868. november 10.) "Jászai Mari szitkozódásai nyelveléshez hasonlítottak." (Budapesti Közlöny, 1868. november 11.) "Jászai Marinak ajánljuk, hogy tanulja meg szerepét s igyekezzék azt jól adni." (Budapesti Közlöny, 1868. december 18.) Bulyovszky Gyula viszont egy nadrágszerepben is fölismerte benne a leendő nagy tragikát: "A kinek szép haladását örömmel jegyezzük föl, az a fiatal festő személyesitője, Jászai Mari —, az ifjú tűzzel szerető, deli, bátor Albert igazi ifjúban se találhatna méltóbb képviselőt. Orgánuma kiható, s ha e szép mély hang a szenvedélyek változatait teljesen fölveszi és hévben emelkedést kap — a pelyhes állú ifjúból a művészi tündérzet segélyével egykor villámokat szóró Phädra és Medea lehet." (Nefelejts, 1868. május 17.) És valóban Phaedra is, Medea is Jászai híres szerepei lettek.
Film Színház, Muzsika, 1968. szeptember 7.
A pályakezdő színésznő anyagi és egyéb helyzetéről képet kaphatunk abból, ahogy kései kollégája, Bezerédi Zoltán megemlékezik a Jászai Mari naplójában szereplő felmenőjéről: "Aztán volt egy Bezerédi János nevű vallás- és közoktatásügyi államtitkár, akit Jászai Mari is említ — B. J.-ként — a naplójában. A tizennyolc éves Jászai Mari ugyanis — ismerősei rábeszélésére — elment hozzá, hogy kérjen tőle száz pengőt. Később azt írta, hogy ha ingyen adta volna, egész életében az imáiba foglalta volna a nevét. Attól, amit tennie kellett a pénzért, csak undorodni tudott." (Színház, 2003/7.)
A Fővárosi Lapok 1869. február 23-án hírül adta, hogy Kassai Vidor „a népszínház egyik legtehetségesb tagja” Jászai kisasszonnyal "összekel". Erről a házasságról írta egy névtelen szerző fél évszázaddal később: "Szerintem Kassai Magyarország legnagyobb komikus színésze volt a maga korában. Klasszikus dráma, operett, népszínmű egyaránt a pazarabbnál pazarabb komikai alakítások mélységes kincsesbányáját nyújtották számára. És ennek a pöttöm, bagolyképü emberkének a lelkét meghasonlásba kergette az a vágy, hogy tragikus szerepeket játszhassék. Egyetlenegy szerepben — a férj szerepében ez sikerült is neki. Jászai Mari legalább is két fővel magasabb volt a férjecskéjénél." (Keleti Újság, 1919. május 9.)
A házaspár. A fotó mellett Bárdos Artúr nekrológjának részlete. (Színházi Élet, 1926/42.)
A házaspár elszerződött Kolozsvárra, és ott már a férjével együtt ő volt a város kedvence. Egyik kolozsvári jutalomjátéka, "Az orléans-i szűz" után huszonhétszer hívták ki. A kritikusok is jobb indulattal írtak róla. A Jónás néven publikáló ítész a kolozsvári Magyar Polgárban (1870. november 2.) így összegzi a róla alkotott véleményét: "Kétségen kivül Kassainé asszony nem csak tehetség, de nagyon sok kellékkel bír ahoz, hogy egykor kitűnő drámai hősnő válhassék belölle. Két évi működés alatt szinpadunkon többször bebizonyítá, hogy őt pályáján nemes szenvedély vezeti, hogy ismeri hivatása terét, hogy van teremtő ereje is, de kétségtelen hogy egész alakig még nem birt felvergödni. Az ő hibája é ez? Azt hiszem, nem egésszen. Ereje, tehetsége el van forgácsolva, mint minden vidéki színésznőnek, s ha a legjobb akarattal, s bizonyos ambitioval küzd is pályáján, hajótörést szenved buzgalma — egy csomó olyan szerep miatt, melyhez sem tehetsége, sem kedve, — de a melyeket játszania kell mégis. Miután senki a maga szerencsétlenségét ki nem kerülheti, neki is a budai népszínháznál kellett pályáját elkezdeni, a budai népszínháznál, mely mindig idétlen kinövése volt nemzeti színészetünknek. Éppen két évre volt szüksége Kassainé asszonynak, hogy lerázza magáról azt a port, mely a budai comediák és elmeszörnyekböl reá ragadt, s kell bizonyosan még egy annyi idő, mig megválik az onnét emlékűl hozott modorosságaitól is."
A kolozsvári Farkas utcai Színház, az első magyarországi kőszínház. A képet 1869-ben készítette Veress Ferenc, amikor Jászai Mari ide szerződött. (Veress Ferenc fényképalbuma, a Hungaricana Képcsarnoka.)
A házasság két évig tartott, aztán Jászai Mari elvált Kassaitól is, Kolozsvártól is. Több férje nem volt, gyermeket nem szült, a színész Jászaiak (Jolán, valamint id. és ifj. László) oldalági rokonok. Kapcsolata viszont volt sok, amint az a naplójából is kitűnik. A magyar irodalom neki köszönheti Szomory Dezsőt, mert ő találta ki ezt a nevet a nála csaknem húsz évvel fiatalabb szeretőjének.
Amikor lejött Pestről a Nemzeti Színház intendánsa, hogy megnézze a kiszemelt színésznőt Gertrudis szerepében, mielőtt szerződteti, a Magyar Polgár (1871.november 7.) kritikusa szerint: "Feltűnő elfogultság vett rajta erőt, nagyon is összeszedte magát, arczjátékával, hangjával egyaránt mesterkélt, s álpathosa dictióját is gyakran kihozta a természetesség sodrából." Az intendánst mindenesetre meggyőzte, és Jászai 1872-től élete végéig (egy év kihagyással) a fővárosi Nemzeti Színház tagja volt. Szerte az országban és az országon kívül sok-sok helyen fellépett, de a Nemzeti volt az otthona. Az Ede-korszak, amikor Szigligeti majd Paulay Ede vezette a társulatot, fénykora volt a Nemzetinek is, Jászai Marinak is.
A családból sem műveltséget, sem nyelvtudást (egyáltalán semmit) nem hozott lányból nyelveket beszélő, Ibsent fordító, könyveket író, művelt nő lett.
A régi Nemzeti Színház az Astoriánál. (Klösz György felvétele, 1880-as évek. Hungaricana. Képcsarnok.)
A Nemzetiben Jászai Mari az 1869-ben visszavonult Laborfalvy Róza (Jókainé) szerepkörét vette át. Voltak kritikusok, akik megrótták Jászai Marit, amiért - szerintük - Gertrudis szerepében Laborfalvy Rózát utánozza, de Jászai soha nem látta őt ebben a szerepben.
1890-ben bemutatják a Nemzetiben Sophoklesz Elektráját. Spectator (Arany László) a Budapesti Szemlében (1891) olyan kritikát ír róla, melynél kegyetlenebbet Jászai Mari soha életében nem kapott: "A közönség tolakodva versenyez egy-egy belépti jegyért s boldog, a ki bejuthat. Az előadáson tombol a taps és a tetszés-zaj. A közvélemény mindennapos tolmácsai az előadás magasztalásában, dicsőítésében versenyeznek egymással. A hódolók arany koszorút nyújtanak a művésznőnek. Ez valóban hallatlan esemény színművészetünk terén s méltó az elmélkedésre. Vajon — Kazinczyként — «örömünkben fölsivalkodva» kelljen-e üdvözölnünk Jászai Mari asszonyt azon új irányban, melyben Elektra alakítása által halad és a közönséget azon elragadtatásért, melylyel e művészi alkotásnak hódol ? Vajon ezt az irányt jelöljük-e ki ifjabb színművészeink előtt, melyet követni törekedjenek? Vajon ez az út vezet-e a színművészet Parnassusára? Érzésem és ízlésem egyaránt azt sugallja, hogy nem. Minél jobban tombolt fölöttem, Elektra előadásán, a karzat s minél jobban csattogtak a földszinten körültem a tapsoló tenyerek, annyival nagyobb szorongással éreztem, hogy itt a közízlés megtántorodott./.../
Előttem áll magának Jászai Marinak azon alakítása, mellyel, talán tíz esztendővel ezelőtt, Antigonét a nemzeti színpadon először bemutatta. Akkor egész alakítása a művészileg szépre törekedett. Magatartása nyugodt volt és méltóságos, szavalata mindenek fölött érthető és világos, hangja még az indulatok kitöréseiben is csengő és tiszta, mozdulatai plasztikusok, arcza egy Niobe fájdalmának méltó kifejezése. Milyen ellenkező valami ez az Elektra. Milyen kevés egyszerűség, milyen sok extravagantia. Nem örömest követem el azt a gyöngédtelenséget, hogy azon külső változásokat érintsem, melyeket e tíz évi idő a művésznő megjelenése tekintetében okozott. Bizonyára nem is követném el, ha játéka azt tanúsítaná, hogy ő maga számot vetett ezekkel. De egyenesen az ellenkezőt tanúsítja. A művésznő szántszándékkal látszik oly művészi fogásokhoz szegődni, a melyek ezt a változást minél jobban szembeszökővé tegyék./.../ Nem elég, hogy az a fekete lebernyeg, melybe magát burkolja, nem palástolhatja el a termetnek oly domborulatait, a melyeket Antigoné fehér leplének még nem kellett rejtegetnie: a művésznő, különben is túlságos számú földreomlásai közben, keresve keresi az olyan helyzetet, melyben a fej és a felső test a földre lapúl, a hátsó testrész pedig a magasba emelkedik. Az a rész, mely nála már ilyen mesterséges helyzet nélkül sem épen a legplasztikaibb. Milyen nem eszthetikai hatású idomtalan tömeg az, a mi ott a földön hentereg." Gajdó Tamás emlékezett meg a Színház című folyóiratban (2017/4.) arról az újfajta színjátszásról, amelynek Jászai Mari ezzel az előadással utat tört. Túllépett azon a hagyományon, hogy a hősnőnek a színpadon szépnek és légiesnek kell lennie: "A nemtelen támadás nyomán Rakodczay Pál Jászai Mari mint Elektra címmel tanulmányt adott közre. Az értékes, részletes mimográfiai elemzésből csak azt a gondolatot idézzük, mely a hazai színházi szakirodalomban addig nem fordult elő: 'Az embert nem annyira hangjában, hanem egész külső magatartásában képzeljük el. Az ember jelleme a test. Aki a szenvedélyeket testileg elképzelni nem tudja, vagy nem akarja, az nem színész, csak afféle muzsikus, ki minden előzmény nélkül belefűj a trombitájába, s úgy zenél. Beszél, mielőtt mozogna, illetőleg mimikái magatartást öltene.' Sajnos ezzel a tétellel hosszú ideig nem barátkozott meg a magyar színházművészet."
A századforduló környékén Jászait szinte már csak isteníteni illett, nagyjából úgy, ahogy éppen az Elektra alakítását méltatja a Hazánk 1889. február 17-én, amikor a művésznő és az ő idomai még egy évtizeddel idősebbek voltak: "E nagy általános igazságot senki oly megrázó erővel, oly fenséggel nem állítja ma szemünk elé, mint Jászai Mari asszony az ő Elektra-ábrázolásában. Ily nagy alakítást művésznőtől e században magyar színpad még sohase látott, a régi művésznők méltóságos kimértsége, mérsékelt szenvedélye és éneklő szavallata névben él csak, de ha jelen is volna, eltörpülne e csodás alakítás mellett, melynek igazsága oly megrázóan felséges."
Jászai Mari Elektra szerepében. (Színház, 2017/4.)
A század végefelé a színházi ízlésviták fő kérdései közé tartozott, hogy megengedhető-e az igazi csók a színpadon, vagy pedig azt csak markírozni szabad. Egy bécsi lap számos színésznőnek, többek között Jászai Marinak is feltette ezt a kérdést, akinek erről igen határozott véleménye volt: "A kasírozott csók csúnya affektáczió és eszébe sem jut egy igazi művésznőnek. Rendszerint csak azok finnyáskodnak, a kik a színpadon kívül óhajtanak babérokat szerezni, minthogy művészetüktől megtagadta a sors a babérokat. Elönt az epe, valahányszor hallok egy csók-konfliktusról, melyet ilyen kolleganők előidéznek. Hogy lehet erről egyáltalán beszélni is! Ha egy színésznő oly szegényes és oly mindennapi, hogy nem tud bele felejtkezni a szerepébe, akkor egyátalán nem érdemli meg, hogy művésznőnek nevezzék."
Paulay Ede 1894-ben meghalt. A Nemzeti hanyatlott, Jászai egyre rosszabbul érezte ott magát, végül 1900-ban olyannyira összekülönbözött Keglevich István gróffal, az intendánssal, hogy átszerződött a pár évvel azelőtt megnyitott, modernebb játékstílust képviselő Vígszínházhoz. A lapok szenvedélyesen és részletesen kitárgyalták a konfliktust. Közüggyé vált, hogy Jászait, akit ekkon már rég "a mi nagyasszonyunkként" emlegettek, nem tudja megtartani a Nemzeti. Jászai úgy érezte, hogy Paulay halála óta nem kap önmagához méltó feladatokat. Nem tudjuk, hogy az intendáns belebukott volna-e önmagában a Jászaival való konfliktusba, mivel sok konfliktusa volt. Mindenesetre gyorsan megbukott, és Jászai hamar visszakerült a Nemzetibe, amelynek ekkor örökös tagja lett.
Jászai Mari mint Médea. (Színházi Élet, 1916/15.)
1914-ben készült el Kertész Mihálynak az a két némafilmje, a Bánk bán és A tolonc, amelyben láthatjuk Jászai Marit Gertrudis és Ördög Sára szerepében.
Jászai egy világháborút élt meg, de azt nagyon átélte. Minden jótékonysági akcióban benne volt, rengeteget adományozott, jótékonysági árverésekre, sorsolásokra ajánlotta fel értékes ékszereit. "Jászai Mari csöndben, feltűnés, reklám és egyenruha nélkül járja a kórházakat. Úgy, ahogy hozzá illik is. Ételt, italt, ruhát, cigarettát, jó szót osztogat a sebesültek közt. Az első napon, ahogy végigment az ágyak hosszú sora előtt, az utolsó ágynál már elvesztette az önuralmát. Elfakadt sirva, mint egy gyerek. Az utolsó ágyban egy pesti baka feküdt, össze-vissza kötözött fejjel. Csöndesen odaszól Jászai Marinak: — Most visszaadjuk a nagyságának!
Odamegy hozzá, nem érti. A baka int, hogy hajoljon közelebb és egészen halkan, nagy komolyan mondja neki:
— A színházban a nagysága annyiszor megríkatott minket... hát most mink ríkatjuk meg a nagyságát." (Pesti Hírlap, 1914. aug. 30.)
Buzdító cikkeket is írt: "Kötjük a hósapkákat és ugy sietünk velük, mintha csak azt éreznénk: minél többet elkészítek, annál több lovagot avatok föl magamnak a harctéren, mert mindenikbe belekötöm a gondolatomat, mely megacélozza az én harcosom lelkét és belekötöm az imádságomat, hogy védje meg a testét. Olyan forró kívánságot kötök bele a sapkám minden szemébe, hogy ne csak meleget tartson az én katonámnak, hanem meg is védelmezze. Jól esik ezt hozzá gondolni a kezünk mozgásához. Mivel az érzéseink oly nagyra nőttek, hogy szavakba többé nem férnek, csak imádságba." Az ellenséggel a divat tekintetében is leszámol: "ugorjuk át mi ma azt a pár léha évtizedet, amit még az ostoba, de a pénzünket kicsiklandozó vérszipoly francia divatnak szenteltünk volna, magához idomítva az erkölcseinket is." (Pesti Napló, 1914. szeptember 11.)
Könyvek között. (Színház, 2013/3.)
"A színésznők és színészek lelkes készséggel sietnek szolgálni a Vörös Hadsereg ügyét" - írja Az Est 1919. április 6-án. Miként Bajor Gizi, Márkus Emilia, Beregi Oszkár, Góth Sándor, Fedák Sári, Medgyaszay Vilma, Rózsahegyi Kálmán és sokan mások, Jászai Mari is részt vett a színészek toborzó meneteiben. Fellépett a Városi Színházban a Vörös Matinén, a május elsejei ünnepségeken, felszólalt a Színészszakszervezet gyűlésén, ahol "Pajor Rudolf, a szocialista-párt titkára kifejtette, hogy a színészek eddigi szervezetlenségüknek köszönhették gazdasági elnyomatásukat. A színészetet tisztává, művészileg hozzáférhetetlenné és gazdaságilag függetlenné kell tenni. Egyesülni kell a vidéki és fővárosi színészeknek, mert ma már megszűntek az érdekellentétek. Jászai Mari a taggyűlés után meghatott szavakkal mondott Pajor Rudolfnak köszönetet." (Pesti Hírlap, 1919. április 15.)
A Tanácsköztársaság alatt publikálja Egy színésznő mint munkásasszony címmel a Színházi Életben és a kommunista Színészek Lapjában az önéletrajzi cikksorozatát. Ebben megemlékezik a "keserves inaséveiről", amikor egészen fiatalon vele játszatták "mindenki anyját és nagyanyját", aminek köszönheti, hogy ötven év múltán is eljátszhatja ugyanazokat a szerepeket; beszél a lámpalázról, arról a "leírhatatlan szivszorongásról", "melynek kegyetlenségéhez semimi más izgalom nem hasonlítható"; és a háborús évekről is: "Én ismerem a kötelességemet és boldog vagyok, hogy dicsekedhetem vele, hogy a háború alatt háromszázon felül szavaltam árvák és rokkantak javára és kórházakban beteg fiainknak; itthon és temérdek vidéki városban. Volt olyan napom a háború első éveiben, hogy napjában háromszor álltam pódiumon, színpadon és kórház padlóján." (Színházi Élet, 1919/21-27.)
Beregi Oszkár önéletírásából tudjuk, hogy a Tanácsköztársaság bukása után, amikor Beregi ellen hatalmas sajtóhadjárat folyt, és ki is üldözték őt az országból, "Jászai Mari... nehezményezve Beregi Oszkár lelkes szereplését /a Tanácsköztársaság alatt - hacsa/, rövid időre elfordult tőle". (Gajdó Tamás ismertetője, Holmi, 1998/7.)
A Jászai Mari naplójából szerkesztett Kripli Mari című monodrámát adja elő Lázár Kati. (Színház, 2018/10.)
1922-ben a Vitézi Szék Horthy Miklós tiszteletére rendezett hangversenyén szerepel a nagyasszony a Vigadóban. (A Nép, 1922. január 8.) Pár nappal később pedig az ellenforradalmi kurzus reprezentatív tömegszervezetének, a Tormay Cecile vezette Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a közgyűlésén "könnyezve hívta föl a közgyűlés tagjait az összetartásra". (Budapesti Hírlap, 1922. január 12.)
Jászai Mari volt az első színész, aki fél évszázadot eltöltött (majdnem) folyamatosan a Nemzeti Színház társulatában. Ezt a jubileumot hatalmas felhajtással szinte nemzeti ünneppé emelték. Talán nem is szinte: "Jászai Mari jubileumán a nemzet önmagát ünnepli a faj egyik legremekebb emberpéldányában. A nagyasszony el akarta magától hárítani a dicskoszorú napját; ám legyen, neki nem kell, de kell nekünk! Fájdalmunk és gyalázatunk alaktalan éjjelében magunk elé idézzük a fényalakot, aki mint a komárom megyei ácsmester, az ászári Szent József leánya mezítláb indult neki az életnek, hogy fajunk diadalát hirdesse, egyenlő magasságban a kultúra nemzetközi oromcsúcsaival. Jászai Mari a maga mesterségében ugyanaz, ami költészetünkben Arany János, festészetünkben Munkácsy Mihály és zenénkben a nép." Így emelte az ünnep fényét a 8 órai újság címlapos vezércikke (1922. március 12.), és így avatták szentté a brutális apát.
Ugyanez a lap két nappal később háromnegyed oldalon tudósít az ünnepségről: "A rivalda előtt tolongó tömegben a színpad és a testvérmüvészetek küldöttségei babéradományokkal, a nézőtéren pedig ünnepi ruhában a kormányzó, főhercegi családunk, társadalmunk szine-java. Künt pedig a városban és az országban százezer és százezer szív dobbant össze az ünneplő gyülekezettel, amelynek megadatott, hogy részese legyen Jászai Mari apoteosisának, A nagyasszony úgy fogadja az ünneplést, mint egy igazi királynő, szerényen, álmélkodva, meghatottan./.../ A magyar tragikus művészet jubilánsának ünneplése délelőtt az Akadémia dísztermében kezdődőtt a Petőfi Társaság ünnepélyes naggyűlésén Horthy Miklós kormányzó, József királyi herceg, Auguszta királyi hercegasszony, a magyar közélet egy sereg notabilitásának és a termet zsúfolásig megtöltő közönség jelenlétében. Várady Antal mélyen járó értekezésében méltatta Jászai Mari művészi pályáját, majd maga a jubiláns szavalt el három Petőfi verset a közönség szűnni nem akaró tapsa és éljenzése közben. Az ünnepélyen felolvasták a kormányzónak Jászai Marihoz intézett meleghangú üdvözlő levelét, melyet az ünnepelt meghatottan köszönt meg. /.../ Délután fél 6 órakor a Nemzeti Színház első emeleti előcsarnokában, amelyet most a színművészet múzeumává avattak, folytatták a jubileum ünnepségét. A színművészet jeleseinek szobrai között a főhelyen állították fel Stróbl Alajos bronz Jászai-szobrát, /.../ Azután megkezdődött a 'János király' előadása s a közönség elragadtatással élvezte Jászai Mari nemesveretü, igaz művészetét." (8 órai újság, 1922. március 14.)
Igazából nem új szobrot avattak a jubileumi ünnepségen, hanem ezt a harminc évvel korábbi mellszobrot vásárolták meg. (Köznevelés, 2004. május 21.)
A jubileum hangja és frázis-készlete tért vissza gyász színben négy évvel később, amikor a 76 esztendős színésznő a János Szanatóriumban belehalt súlyos cukorbetegségébe, illetve annak szövődményeibe. Több lap címlapos vezércikkben, gyászkeretes címmel búcsúztatta az ország nagyasszonyát. Ismét felbukkant több nekrológban az "ácsmester lánya" motívum. A nagy ember és a nagy ország elvesztése Jászai Mari esetében is ugyanúgy összekapcsolódott, mint hat évvel korábban Szinnyei Merse Páléban: "De most, hogy kifosztottan és árván állunk itt, éppen most jelenti a hírnök, hogy — Jászai Mari is elment. Tehát nem volt elég keserűség a kehelyben, még ezt a veszteséget is beleöntötték. Mert azt mindenki érzi, hogy Jászai Mari hozzátartozott Magyarországhoz, ennek emelkedéséliez, diadalaihoz és pompájához. /.../ a Nemzeti Színház deszkáira odavetítjük Jászai Mari királynői alakját, ez a kép csak úgy lehet teljes, ha hatvanhárom vármegye lelke hatvanhárom gyertyát gyújt meg mögötte." (Az Est, 1926. október 6.)
Ez a (gyász)himnikus hangvétel csak a Népszavát kerülte el. Ott a jeles rendező, Bánóczi László árnyaltan és szakmailag méltatta a nagy színésznőt, s a politika csak az ő születéskori osztályhelyzetével kapcsolatban szűrődött bele az írásba: "A tanulatlan proletárleányból, akiről azt mesélték, hogy cseléd volt, mielőtt színésznőnek szökött Székesfehérvárra és aki egészen bizonyosan 1866-ban résztvett a köníggratzi ütközetben mint marikotányosnő, korának egyik legműveltebb magyar asszonya lett, akiinek széleskörű érdeklődését nem töltötte be a színház. Az irodalom, az esztétika, a társadalom problémái is foglalkoztatták. /.../ Volt egy tulajdonsága, amit a mi korunk már nagyon a terhére rótt: beszédének éneklő hanglejtése. A fiatal éveinek rossz divatja volt, amelyben osztozott a berlini Ziegler Klárával és a bécsi Walter Saroltával, a németek két nagyhirű tragikájával. Ez ellen a francia eredetű beszédmodor ellen indították meg a forradalmi tevékenységüket a múlt század nyolcvanas éveiben Parisban Antoine és Berlinben Otto Brahm, a színpadi játékstílus két nagy reformátora. Ez a hősi modorosság, ha átszivárgott Jászai Mari életébe is, nem volt belső tulajdonsága, nem tartozott színészi lelkiségéhez. Ha nem ellenőrizte magát túlságosan, ki is tudott esni belőle./.../ Jászai Mari nem a mi korunké volt, de azért még sem volt a múltból itt maradt emlék. Nagy egyénisége és a lélek gyökeréig elmélyülő művészete bennünket lenyűgözött." (Népszava, 1926. október 6.)
A "madonna". A fotó mellett Bárdos Artúr nekrológjának utolsó mondatai. (Színházi Élet, 1926/42.)
