A nagy tragédiák hava volt ez az ötven évvel ezelőtti május. Az évszázad árvize sújtotta a Kárpát-medencét, tízezreket ölt meg a földrengés Dagesztánban és Peruban. Kínhalált halt az önmagát felgyújtó fiatal erdélyi költő. Sok borús, személyes történet torlódott össze abban a régi szép tavaszban.
Ez a május is május elsejével kezdődött:
A pártállamban betiltották május elsejét mint a munkások gondjairól, követeléseiről, osztályharcáról szóló ünnepet. A május elsejék a munkáltató hatalom dicsőségéről és termelési eredményeiről szóltak. 1970. május elsejéje Szolnokon, Cegléden, Miskolcon.
Hát ilyen volt.
"Május elseje volt, 1970-et írtunk... A munkásosztály ilyenkor kora reggel a Ligettel szemközti utcákban gyülekezett, de ott még nem lehetett sört kapni. Ott általában azokat a transzparensekre festett, spontán és tömör jelszavakat osztogatták, amelyeket a munkásosztálynak valahogy sohasem sikerült spontánul és tömören bemagolnia, ezért aztán táblákon cipeltették vele, és hangszórón harsogták a fülébe./.../ Ekképpen zajlottál tehát pirospozsgásan integetvén akkor is, amikor én, néhány barátommal, 1970-ben, nyakbanülős korom óta először és utoljára, részt vettem a te május elsejei felvonulhatnékodon. Ijesztően néztél ki, ezt előre kell bocsátanom. Lógott a sörhasad, és visszeres volt a lábad, az izzadtságtól szétkenődött a rúzs a szempilládon, kipukkadt jelszavakon és lufikon tapostál elnyűtt, formátlan cipőben. Mindezt azért láttam ilyen jól, mert szembejöttél az Andrássy úton, amit te egyébként akkoriban, illedelmes kisfiú módjára, Népköztársaság útjának neveztél./.../ Jöttél tehát, és ijesztő voltál tehát. És elképedt arccal néztél minket. Mi ugyanis, talán tízen, fiúk, lányok vegyesen, veled szemben vonultunk. Abba az irányba tartottunk tehát, amely irányba szerintem az Andrássy úton menni érdemes. És egyetlen transzparenst cipeltünk, némán, elszántan, riadt bátorsággal. Azon a transzparensen pedig ez volt a fölirat: 'Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.' Ott mentünk tehát az Andrássy úton, és lépésről lépésre értelmetlenebbnek éreztük ezt a mi parányi kis akciónkat. Ezt persze nehezen vallottuk be egymásnak. Dacosan néztünk előre, tömörültünk, hogy kevésbé féljünk, egymás kezéből vettük át egyszem transzparensünket, hogy ezzel is kifejezzük összetartozásunkat. Te pedig jöttél szemben, és még csak ki sem nevettél! Ha megteszed, könnyebb lett volna őriznünk a dac lendületét. És a rendőrök sem jöttek. Mintha egyszerűen nem is léteztünk volna." (Fábri Péter, Beszélő, 1994. október 13.)
A gimnazista Fábrira és társaira tehát nem figyeltek. De figyeltek helyettük azokra a "galerikre", amelyek szintén terveztek erre a május elsejére "ellenséges célzatú" demonstrációt, és ezt az állambiztonság a besúgói segítségével meg is hiúsította. (Valóság, 2014/11.) Többen jelentettek a legendás Kex együttesről és annak frontemberéről, Baksa Sós Jánosról is, aki a koncerteken nem éppen rendszerbarát szövegeket nyomott.
A Kex együttes, középen fent a karon ülő Baksa Sós János. (Kritika, 1999/4.)
Baksa Sós, aki ekkor éppen a letiltott Illés-együttes melletti szolidaritási akciókat szervezte (sikertelenül), a hivatalos kényszerünnepekre utaló szövegeivel hozta extázisba a közönségét. Ebben a hónapban is számos besúgó jelentette, miket "rögtönöz" Baksa Sós a koncertjein: „Sok-sok vidáman lengedező zászló az út szélén. Egy fiú megy nagy vidáman lengedező zászlóval egy magas hegyre és oda kitűzi. Csak egy zászló szomorú, az én zászlóm... A barátaimat mind agyonverték. Engem nem..." (Kritika, 1999/4.) Baksa Sós a következő évben Nyugat-Németországba emigrált. Ott pedig ezen a májuson alakult meg a szélsőbaloldali terrorista Baader-Meinhof csoport, miután május 14-én Ulrike Meinhof vezetésével egy kis fegyveres terrorista alakulat kiszabadította és kimenekítette az országból az áruházak felgyújtásáért elítélt Andreas Baadert. A csoport ekkor került fel a címlapokra, és 1970-71 őszén, telén öt bankrablással, egy rendőr lelövésével, halálos tűzharc kiprovokálásával vétette észre magát. A csoport névadói és vezetői 1976-77 folyamán a hivatalos vizsgálat szerint a börtönben öngyilkosságot követtek el. (168 óra, 1996. május 7. Rádió és Televízió Szemle, 1975. szeptember 15., Valóság 1976/2.
Franciaországban a vandalizmus elleni törvény megszavazása után 1970. május 27-én betiltják a Proletár Baloldal nevű maoista szervezetet. Lapjukat, a Cause du Peuple-t elkobozzák, a szervezett több vezetőjét, a lap főszerkesztőjét letartóztatják. Meg az őt követő főszerkesztőt is. Ekkor Jean-Paul Sartre szolidaritásból csatlakozik a mozgalomhoz, melynek ideológiájával egyébként nem azonosul. Elvállalja lapjaik élén a főszerkesztői posztot, és két éven át részt vesz a maoista demonstrációkon. (Valóság, 1989/1.) Eközben Mao Kínájában a "kulturális forradalom" jelszavával pusztítják az értelmiséget.
Ebben a hónapban zárták ki a Francia Kommunista Pártból Roger Garaudy filozófust, aki kijelentette: hogy „a mai szovjet mintájú kommunizmus nem felel meg sem a lenini, sem a marxi elveknek, — így tehát nem felelhet meg a más országok kommunistáinak sem.” (New York-i Magyar Élet, 1971. január 9.) Negyedszázaddal később Garaudy a holokauszttagadókhoz csatlakozott. Emiatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, ezzel kapcsolatos írásait betiltották. Az egykori kommunista filozófus az iszlám fundamentalisták hőse lett. Kilencvenkilenc évet élt.
Az Egyesült Államok ebben a hónapban terjesztette ki a vietnami hadműveleteit Kambodzsára. Az országban már a hatvanas évek közepe óta folytak a heves háborúellenes tüntetések. 1970. május 4-én az ohioi Kent állami egyetemén is tüntettek. A tüntetések során felgyújtották az egyetemhez tartozó tisztképző iskolát. A tűzoltást is akadályozták. A rendbontók ellen kivezényelt Nemzeti Gárda sortüze négy diákot megölt. Rájuk is emlékeztek május 9-én, a százezres washingtoni háborúellenes tüntetésen, amely a legnagyobb deminstráció volt a főváros addigi történetében. (Népszabadság, 1970. május 10.)
Éppen jókor mutatták be
Karikatúra az amerikai elnökről. (Ludas Matyi, 1970. május 14.)
1970. május 29-én a szovjet rendőrség betört a híres biológus, Zsoresz Medvegyev otthonába, és a tudóst a kalugai elmegyógyintézetbe hurcolták. (New York-i Magyar Élet, 1971. március 27.) Medvegyev emberjogi írásai szamizdatban terjedtek a Szovjetunióban. Elhurcolása ellen igen sok neves tudós és értelmiségi tiltakozott a Szovjetunióban és a nagyvilágban. A tiltakozások hatására 1971-ben kiengedték az elmegyógyintézetből, 1972-ben kiutazhatott az országból. Állampolgárságától megfosztották. 1989-ben visszakapta az állampolgárságát. 93 évesen halt meg Londonban 2018-ban.
Három hónap iszonyatos szenvedés után május 15-én a baróti kórházban meghalt Moyses Márton, 29 éves székelyföldi költő, aki három hónappal azelőtt Brassóban a kommunista párt székháza előtt a Ceausescu-diktatúra elleni tiltakozásul fölgyújtotta magát. Kamaszkorától ellenzéki volt. 1956-ban megpróbált átjutni a magyar határon, hogy részt vegyen a forradalomban. Besúgói jelentések, rendszerellenes tartalmú versek, levelek alapján 1960-ban börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben, szabadulása előtt cérnával részben levágta a nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Az egyetemet nem folytathatta, napszámos munkánál egyéb nem jutott neki. falusi szülőházát jelölték ki kényszerlakhelyül. Így jutot el börtönbüntetése letöltése után nyolc évvel az önkéntes tűzhalálig (Tófalvi Zoltán, Kapu, 2013/8.).
Ebben a hónapban szabadult a börtönből a 66 éves Tánczos Dezső református lelkész, akit az egymást követő felettesei, a dunántúli püspökök jelentettek fel. Tánczos egyháza opportunista vezetőinek és lelkészeinek viselt dolgairól tájékoztatta levélben a Szabad Európa Rádió munkatársát. 1966 novemberében tartóztatták le és állítoták bíróság elé izgatás és kémkedés vádjával. Zárt tárgyaláson, a védekezés érdemi lehetőségétől megfosztva ítélték el. Egyházi felettesei az őket érintő kemény kritikájából konstruáltak államellenes bűncselekményt. Ingóságait elkobozták, könyveit, naplóját, feljegyzéseit eltüntették. Bartha Tibor püspök és rendkívül termékeny besúgó megtagadta 37 évi munkaviszonyának elismerését. A lelkész mindenéből kiforgatva, a neki járó nyugdíjtól megfosztva, öregek otthonában halt meg Gödöllőn 1986-ban. (Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979. április 15.)
1970. május 28-án megjelent a Magyar Nemzetben egy cikk Tudós Takács Jánosról, a Hittudományi Akadémia doktoranduszáról, aki köziratot hamisított, egyetemi magántanárnak adta ki magát, és sikkasztott, értékes bérelt holmikat adott el a Bizományi Áruháznak. Ez a Tudós Takács volt az egyik legszorgosabb és legrosszindulatúbb besúgó Lázár fedőnéven azok közül, akik a regnumos atyák, köztük Hagemann Frigyes elleni konstrukciós perhez anyagot szolgáltattak. Hagemannt négy hónappal később letartóztatták, és 1971-ben ötévi szabadságvesztésre ítélték. Tudós Takácsot valóságos és köztörvényes bűncselekmények miatt ítélték el. Lebukása után kiderült, hogy misepénzeket is sikkasztott. Mindazonáltal Tomka Ferenc az Új Ember 2004. április 4-i számában a hitük miatt konstruált perben elítél domonkos atyák sorában említi őt. Tudós Takács szabadulása után kilépett a rendből. A rendszerváltás után, 2010-ben bekövetkezett haláláig szélsőjobboldali körökben tevékenykedett. A Pannon Front nevű nyilas lap állandó szerzője volt, a Vér és Becsület Egyesület keretében tartott előadásokat. (Ungváry Krisztián, Beszélő, 2007/2.)
Az áláldozat valódi áldozata, Hagemann Frigyes. (Beszélő, 2007/2.)
1970 májusában és júniusában az addigi legnagyobb Tisza-völgyi árvíz pusztította a Kárpát-medencét, a Tisza, a Szamos és a Túr közös, részben Magyarországhoz, részben Romániához, részben Ukrajnához tartozó térségét, de a Bánát Jugoszláviához tartozó részét is érintette a katasztrófa. Közel százezer embert kellett kimenekíteni, illetve kitelepíteni. Számos településen hetekig állt a víz, de Magyarországon csak két halálos áldozatot követelt a természeti csapás. (Az ő halálukat egy kétéltű jármű felborulása okozta). (Új Ember, 1972. december 3.) Romániában a károk összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Ott 145 ember halálát okozta az áradás. Olyan nagyobbacska városok is teljesen víz alá kerültek, mint Dés, Gyulafehérvár, Szamosújvár, Meggyes, Segesvár.
"Az 1970. év májusa és júniusa — néhány kivétellel — újra íratta a Tisza, Szamos. Kraszna, Körös és Maros folyók legnagyobb vízállásainak a jegyzékét." (Élet és tudomány, 1979. október 12.) A Tiszába rohanó "kis Túr" május 13-án 700 cm-es vízállással, 500 m3/sec vízhozammal tetőzött, és Kökényesd alatt átszakította a gátat. (Korunk, 1987/11.) A Szamos romániai szakaszán tizennégy, a magyar szakaszon 3 helyen szakadt át a gát. 57 ezer hektár került víz alá. "A védekezés hat hete alatt Szegednél a Tiszán oly tömegű víz zúdul le, mint a Balaton térfogatának hatszorosa. 40 helyen fenyegetett közvetlen töltésszakadás veszélye. A gátakat 6,1 millió homokzsákkal, 1,5 millió m2 műanyag fóliával, 62 ezer tonna terméskővel erősítették meg." (História, 2001/2.)
Elpusztult ház, romos budi az árvíz után elnéptelenedett, Szamos-menti Nagygécen. (Új Tükör, 1979. november 25.)
No, de mi volt a mi bajunk a másokéhoz képest?! 1970. május 14-én Dagesztánban hatalmas robajjal megindult a föld. "Huszonkét falu teljesen elpusztult, 260 hegyi településen emberek ezrei maradtak fedél nélkül. Heteken át temettek. A főváros földszintes házai beomlottak, a kőépületek megrepedtek. A földrengések — kisebb-nagyobb szünetekkel — egész májusban tartottak, s a helyreállítás gigászi munkáját a jókora erejű lökések még 1971 nyarán is zavarták, hátráltatták." (Benedek István Gábor, Élet és tudomány, 1973. november 2.) A főváros, Mahacskala legtöbb éplülete elpusztult.
De még Dagesztán tragédiája is eltörpült Perué mellett. 1932 óta a világon a legnagyobb földrengés rázta meg a dél-amerikai országot május utolsó napján. A tengerben volt a rengés epicentruma, ezért az hatamas árvízzel járt a kőomlások mellett. Ekkor Peruban a szocialista országok által támogatott baloldali diktátor, Juan Francisco Velasco uralkodott, és a rezsimet képviselő Jorge del Prado a Béke és szocializmus című internacionalista elméleti folyóiratban optimista prognózissal tárgyalta a katasztrófát: "1970. május 31-én Peruban az árvízzel párosult földrengés következtében 70 000 ember pusztult el. Több város teljesen romba dőlt, a nemzetgazdaság súlyos károkat szenvedett. Százezrek maradtak fedél nélkül, sebesültek és rokkantak meg. Az elemi csapás következményeinek felszámolásában segítségünkre volt minden nép, különösen a szocialista országok szolidaritása. Bőkezű segítséget nyújtott Kuba: konzervált vért, gyógyszert, orvosokat küldött. A Szovjetuniótól kórházi, óvodai felszerelést, összeszerelhető házakat, sok száz tonna gyógyszert, élelmiszert stb. kaptunk. Mintegy 200 szovjet egészségügyi dolgozó önfeláldozó munkájával nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. Ilyen a szocialista humanizmus. Tudjuk, hogy mindig számíthatunk a szocialista országok segítségére. Mindez eltölt bennünket azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy a perui forradalom ezután is sikeresen fog fejlődni." (Béke és szocializmus, 1971/1.)
"Életkép" Peruban a földrengés után. (Élet és tudomány, 1971. szeptember 17.)
1970. május 23-án bemutatták a Pesti Színházban Szakonyi Károly keserű komédiáját, az Adáshibát, amely arról szól, hogy a televízió rabságában élő kispolgári család megválthatatlan. Hiába jön el hozzájuk Emberfi néven a Megváltó, egyszerűen képtelen őket megváltani, vagy akár észrevétetni mindenható enmagát. A darab pillanatokon belül némi túlzással világsiker lett. A következő idényben kilenc vidéki színházban mutatták be. (Film, Színház, Muzsika, 1971. november 13.) Itt látható a Pesti Színház legendás előadása.
Emberfi, a tehetetlen Megváltó (Tahi Tóth László) és Vanda (Béres Ilona) az egyetlen családtag, aki tudomást vesz róla. (Film, Színház, Muzsika, 1970. május 30.)
