Mennyi minden történt akkor is, amikor nem történt semmi! Július, uborka szezon. A nagy árvíz elvonult, az újjáépítésben pedig nincs dráma, csak meló. Ez a hónap alkalmas rá, hogy érzékeltessük az unalmat az izgalmak alatt és az izgalmat az unalom alatt. Koncz Zsuzsával bólogathattunk a hatalomnak: tudjuk már: nem a zsömle kicsi, hanem a pofánk nagy.
Ennek a nyárnak a slágere volt Bródy János és Szörényi Szabolcs dala: "Én nem tudtam azt, kérem...":
Koncz Zsuzsa mint naiv kislány. (Tükör, 1968. október 22.)
Antonió Salazar, Portugália populista diktátora, a magyar keresztényszocialisták bálványa úgy halt meg 1970. július 27-én, hogy két éve nem tudta: már nem is ő a diktátor. 1968-ban agyvérzést szenvedett, és alázatos szolgája, az államelnök abban a hiszemben, hogy már úgysem nyeri vissza az eszméletét, másik kormányfőt nevezett ki a helyére. Amikor Salazar valamelyest mégis öntudatra ébredt, senki nem merte neki mondani, hogy immáron más kormányozza az országot. Bent tartották őt az elefántcsont tornyában, és eljátszották, hogy ő a főnök. "A portugálok nem tudják, hogy mit csinál mostanában Salazar. Az újságok nem írnak róla, a neve látszólag feledésbe merült. Tavaly bejárta a világsajtót az a hír, hogy a portugál kormány mindennapos komédiát játszik Salazarral és Salazarnak: miniszterei, főtisztviselői rendszeresen megjelennek nála és úgy tesznek, mintha továbbra is ő lenne a miniszterelnök. Rendelet- és törvénytervezeteket beszélnek meg vele, különböző intézkedésekhez kérik jóváhagyását." (Todero Frigyes, Magyar Hírlap, 1970. július 20.) A portugál diktatúra négy évvel élte túl diktátorát.
Így festett fénykorában a diktátor, akit bolonddá tettek vénségére. (Pesti Hírlap, 1941. március 2.)
Botrányba fulladt Berlinben a filmfesztivál, a Berlinale. Bemutatták Michael Verhoeven német filmrendező o.k. című filmjét, amely arról szól, hogy Vietnamban egy csapat amerikai katona brutálisan megerőszakol és megöl egy vietnami kislányt. A zsüri feltette a kérdést a fesztivál igazgatóságának, hogy nem kellene-e kizárni ezt a filmet a versenyből a fesztivál szabályzatának ama pontja értelmében, miszerint "a Berlinalén nem vehet részt olyan versenyfilm, amely valamely ország iránti gyűlölet felkeltésére alkalmas, vagy amely a nemzetek barátságos kapcsolatait sérti." Hatalmas botrány kerededett a kizárás kezdeményezéséből. Sorra vonták vissza a fesztiválról a filmjeiket a kizárásra javasolt mű alkotóival szolidáris kollégák. A zsüri kénytelen volt lemondani, a verseny elmaradt, díjakat nem osztottak. A Film, Színház, Muzsika tudósítója (1970. július 18.), Geszti Pál megállapította: "Nyugat-Berlin kellően demonstrálta, hogy a nagytőke, a nagy filmcégek érdekében, miként használja a tömegek 'védelmét' saját érdekei védelmezésére. "
Az amerikai katonák egyike Verhoeven filmjében. (Film, Színház, Muzsika, 1970. július 10.)
Július 18-án Tokiot fojtogatta az autók és gyárak füstjéből összeállt füstköd. Egy főiskola udvarán sportoló félszáz leányt mentőautókkal vittek kórházba. Több mint hatezren jelentkeztek orvosnál azon a napon ólommérgezés tüneteivel. (Ifjúsági Magazin, 1973/6., Élet és tudomány, 1973. augusztus 17.) Nem ez volt az első súlyos és tömeges nagyvárosi füstmérgezés, de ennek híre bejárta és megfélemlítette a világot. A Föld veszélyeztetettsége ekkoriban emelkedett a nemzetközi diskurzus élvonalbeli témái közé. Még a tokioi füstköd előtt két héttel írt erről Serény Péter a Magyarországban (1970. július 5.): "Százötven évvel az ipari forradalom után megkondultak a vészharangok. A civilizálódó emberiség — akaratlan — oly mértékben pusztítja önnön környezetét, hogy a következő nemzedékek hovatovább sivár holdtájat találnak a Földön. Üj fogalom született: az emberi környezet válsága. /.../ A transzatlanti légijáratok sugárhajtású repülőgépei 'fejenként' 35 tonna oxigént vonnak ki a levegőből — s az űrt maguk termelte mérgező anyagokkal töltik ki. /.../ A világóceánba — balesetek és tankhajóöblítés következtében — évente közel egymillió tonna olaj kerül, s pusztítja a hal-, emlős- és szárnyasállományt." Szükséges lesz, szögezi le a szerző - szükséges lenne, teszi hozzá fél évszázad múltán a blogger - a „külső gazdaságtalanság” mutatójának beiktatása a gazdasági számítások közé, mivel lehetnek olyan nyereséges tevékenységek, amelyek oly mértékben rombolják a környezetet, hogy ha az általuk okozott károkat is tekintetbe venénk és érvényesítenénk, akkor már nagyon is veszteségesek lennének, és fölhagynának velük. Ezt nevezik manapság az externáliák beszámításának. A Magyarország munkatársa ezen a területen is felismeri a szocialista rendszer előnyét: "azokban az országokban, ahol tervgazdálkodást folytatnak, ez a szemlélet — a dolog természeténél fogva — könnyebben ültethető át a gyakorlatba". Ezt a vélekedést az élet nem igazolta.
Manhattan ipari ködben. (Magyarország, 1970. július 5.)
A Magyarország című hetilap elején sűrűsödött az unalom, a lap közepén, végén már a pártállami sajtó átlagos szintjéhez képest elég érdekes cikkek is előfordultak benne, különösen az "Öt világrész száz lapjából" című tallózó rovatban. A sorozatunkat eddig megkíméltük a lap élén ásítozó szerkesztőségi vezércikkektől, de egyszer mégiscsak bele kell mártanunk az olvasót a pártállami politikai igehirdetés aurájába: "A vezető politikusok hivatalos látogatásai mögött mindig meghatározott célok, érdekek húzódnak. Nem kivétel ez alól Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének mongóliai utazása sem. A legfőbb érdek és cél, amely államférfiainkat vezérli, a két nép kapcsolatának további erősítése és szélesítése. Országaink mint a KGST tagállamai, az évek folyamán kiterjedt gazdasági és műszaki-tudományos együttműködést építettek ki, amely kölcsönös előnyökkel jár./.../ Fontos programpont a nemzetközi helyzetről alkotott nézetek egyeztetése is. Mindkét ország a szocialista világrendszer tagjaként aktívan tevékenykedik a nemzetközi küzdőtéren azonos feladatok megoldása — a béke védelme, a haladás előmozdítása — érdekében és azonos ellenséggel, az imperializmussal szemben." (Magyarország, 1970. július 5.) Nem tudtuk, volt-e valami komolyabb tétje a politikailag súlytalan államelnök látogatásának a Magyarország számára periferikus országban, csak azt tudtuk, hogy ezt nem tudhatjuk. Ez volt a felső vezércikk, a nemzetközi. Az alsó volt a belpolitikai: "Az ország jól zárta az elmúlt évet. A gazdaság gyarapodott, a gazdálkodás hatékonyabb lett, a fizetési mérleg javult. Bizonyos, hogy ezt ily módon csak az országos áttekintéssel rendelkező vezetők tudják érzékelni. A pozitív változások egyike-másika azonban sokakat érintett, végső soron valamilyen formában mindenki haszonélvezője volt annak, amit a pénzügyminiszter így fogalmazott meg: 'Az 1969. év gazdasági eredményei összességükben kedvezőek, bennük a szocialista tervgazdálkodás és a gazdasági reform módszereinek érvényesülése a meghatározó. A gazdasági fejlődés természetes ellentmondásai ellenére a fő irányzat a népgazdaságban haladó és javuló.'"
Két héttel később a Szovjetunió és Románia által megújított barátsági szerződés volt az egyik vezércikk témája:
"Moszkva és Bukarest kapcsolatát Budapesten is élénk figyelemmel kísérik. Ez természetes, hiszen Magyarország azonos, szocialista világrendszerben él a Szovjetunióval és Romániával. Szilárd szövetségese mindkettőnek. Szomszédos is velük. Közös otthonuk Európa. Még tovább is sorolhatnánk azokat a politikai, geopolitikai tényezőket, amelyek arra indítják hazánkat, hogy érdekeltként figyelje a szovjet—román viszony alakulását. S megelégedéssel vegye tudomásul azt a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amelyet a Szovjetunió és Románia a közelmúltban Bukarestben kötött. Ez a szerződés ugyanis fontos építőeleme annak a többoldalú egyezményekre — a Varsói Szerződésre és a KGST-ről szóló megállapodásokra — épülő szövetségi rendszernek, amely Magyarország számára is a szuverenitás, a dinamikus fejlődés egyik biztosítéka. Amikor tehát a legnagyobb és legerősebb szocialista ország, a Szovjetunió és a felemelkedését a szocializmusnak köszönő Románia ismételten hitet tett a közös védelmi politika és a sokrétű együttműködés mellett... s gyakorlati tevékenységében ehhez tartja magát, akkor nemcsak a két ország, hanem hazánk számára is kedvezőbbé válnak az új társadalom építésének külső feltételei. A burzsoá reakció rágalmazza ezt a szerződést, mint ahogyan rágalmaz és igyekszik megakadályozni a szocialista országok összefogását segítő minden akciót." (Magyarország, 1970. július 19.) Egy büdös szó nem esik arról, hogy miért is figyeltek oda a nagyvilágban erre az eseményre. Azt figyelték, hogy két évvel azután, hogy Romániai elítélte a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulását, rendeződik-e a szovjet-román viszony, és kötelezettséget vállal-e Románia a katonai együttműködés folytatására, mintha mi sem történt volna. Ez a vállalás volt a hír, ott, ahol létezett érdemi politikai hírszolgáltatás. Budapest "élénk figyelmének" kitüntetett tárgya pedig az lett volna, hogy van-e mondandója a Szovjetuniónak Románia magyarellenes kisebbségpolitikájáról. A vezércikkírónak kifejezetten vigyáznia kellett, hogy az erre irányuló élénk érdeklődésnek semmiféle tápot ne adjon.
Magyarország, 1970. július 19.
Az 1970. július 20-án kezdődő héten a következő szórakozási lehetőségeket biztosította főműsoridőben, egyetlen csatornán, a túlnyomó többség számára fekete-fehérben a magyar nézők számára a televízió. Hétfőn: adásszünet. Kedden: Verdi Rigolettója. Szerdán: a novellairodalom gyöngyszemei Elbert János irodalomtörténész bevezetőjével. Csütörtökön: Üdv a kapitánynak című lengyel tévéfilm. Pénteken: A kocka el van vetve... Zenélő órák, komolyzenei vetélkedő. Szombaton: Vörös macska, Lehár Ferenc operettje. Vasárnap: A hódítás iskolája avagy Don Juan bűnhődése. Összeállítás a Don Juan-ról szóló irodalmi művekből. (Film, Színház, Muzsika, 1970. július 18.) Az esték túlnyomó többsége úgy telt ekkor el, hogy a populárisabb szórakozás lehetősége a tévénéző számára nem adatott meg. A következő heti tévéműsorról is beszámolhatnánk, ugyanezt az eredményt kapnánk.
Nem csoda, hogy sokszorannyi mozijegyet adtak el, mint manapság.
Film, Színház, Muzsika, 1970.június 20.
Ebben a hónapban utazott a családjával Svédországba a legjobb alkotási lehetőségekkel rendelkező magyar filmrendezők egyike, a Párbeszéd, a Vasvirág, a Két emelet boldogság, a Szevasz, Vera című filmek alkotója, Herskó János (1926-2011), kinek N.N. a halál angyala című filmjét nem sokkal azelőtt mutatták be. Július 28-i dátummal megírja barátainak, munkatársainak küldött búcsúlevelét, amelyben megindokolja, miért nem kíván hazatérni Magyarországra: "Megpróbáltam megfogalmazni az objektív okokat. A politikaiakat: Hruscsov leváltásától Dubcek kizárásáig. A szakmában és az országban az utóbbi időben tapasztalható elkeserítő jelenségeket. Az ideológiai ellentmondásokat... De rájöttem, hogy mindez nem ide való. Nem azért jöttem el, hogy 'nyilatkozatokat' írjak vagy tegyek. Nem akarom, és nem is kelthetem azt a látszatot, mintha bármikor is el kellett volna hallgatnom ellenvéleményemet vagy a kritikából nagyobb bajom történt volna. Nem is az egyes esetekről van szó, hanem a folyamatról. A sok fölös beszédről és vitáról, aminek semmi következménye és semmi haszna nincs. A felelősségről, ami akkor is illeti az embert, ha nem ért egyet, és akár tiltakozik is, de tovább csinálja./.../ Szerettem a hasznos és jó kompromisszumokat is. De az utóbbi időben a kompromisszumok rosszá, és mindkét fél részéről hazuggá váltak./.../ Még egy fájó kérdés. Nemcsak magyar, zsidó is vagyok. Anyám ezért fekszik tömegsírban valahol Nyugat- Magyarországon. Én abban bíztam, hogy a felszabadulás után ez a kérdés lekerül a napirendről. Nem így történt. Sok oka van. Nálunk erről nem 'illik’ beszélni. És nemcsak az izraeli-arab konfliktus egyoldalú és hazug kezeléséről van szó. Az országban újra nő az antiszemitizmus. Egyesek úgy érzik, hogy a zsidóknak még mindig túl jó dolguk van. Ezért hivatalosan igyekeznek 'finoman' korlátozni a zsidók szerepét. Mindez könnyen előkészíthet egy 'lengyel' megoldást, mikor a húszmilliós Lengyelország társadalmi bajaiért a maradék huszonkétezer zsidót tették felelőssé. Azt mondják: 'nálunk ez lehetetlen'? Én nem így érzem...
...És különben sem akarok úgy járni, mint jó ismerősöm, akit negyvennégyben Auschwitzba vittek. Mikor válogatás után bekerült a lágerbe és levetkőztették, a lengyel zsidó kápó ordítva vert végig gumibotjával egészséges fiatal testén: 'Te piszkos magyar, te még kakaót és kalácsot zabáltál Pesten, mikor az én szüleim már rég a füstbe mentek!' Pedig 'kakaó és kalács' volt számomra Pesten. Megdolgoztam érte, de most már, hogy alapdolgokban nem értek egyet, szégyen volna élveznem olyan jövedelmet, amit csak addig éreztem jogosnak, amíg úgy hittem, hogy a valóságról és az igazságról beszélhetek őszintén." (Beszélő 1997/11.)
Herskó János (Kritika, 2003/6.)
Nem mindenki látta ilyen borúsnak a helyzetet. Bacsó Péter például a Filmvilág 1970. július 15-i számában így nyilatkozott: „Úgy vélem, a politikai és kulturális légkör minden lehetőséget megad arra, hogy nyíltan, őszintén és élesen felvessük a legaktuálisabb társadalmi konfliktusokat, folytassuk a magyar film legértékesebb, felelős közéleti vonulatát.” (Beszélő, 1998/1.) Bacsó bizonyára úgy gondolta, hogy nyilatkozata önbeteljesító jóslatként működik, s rendes forgalmazásban is bemutatják majd az őszinte és éles problémafelvetésben jeleskedő filmjét, a Tanut. De tévedett.
ef. Zámbó István és társai, polgárpukkasztó avantgárd művészek 1970 július 26-án heppeninget rendeztek Szentendre szabadtéri színpadán. Előadták verseiket, majd ajándékokat (rossz rádiócsövet, sezlonlábat stb.) osztogattak azoknak, akik értelmetlen kérdéseikre legalább annyira értelmetlen válaszokat adtak. Valaki szólt egy rendőrnek, hogy szakállas alakok művelnek valamit a színpadon. A rendőr igazoltatni igyekezett őket, mire az egyik vidám fiú közölte, hogy a személyi igazolványát csak átvételi elismervény ellenében adja át. Az igazoltató rendőr szerint: "A színpadról, nem mondom, lejöttek, de amíg igazoltattam őket, körbeálltak, gúnyosan nevettek, és amikor megkérdeztem azt a személyt, aki filmezett, hogy mit filmez, azt felelte: azt, hogy a rendőrök mit csinálnak." Egy járókelő betelefonált a rendőrségre, érkezett erősítés. (Magyar Ifjúság, 1971. február 26.) A rendőr, akit körülálltak, nyilván nem érezte jól magát, de senki egy újjal nem nyúlt hozzá. Ebből a semmiből csináltak szép nagy pert kilenc vádlottal. Közülük hetet 5-10 hónapi letöltendő, egy lányt 4 hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, ef. Zámbó Istvánt pedig idegorvosi kényszergyógykezelésre utalták.
ef. Zámbó egy évtizeddel később az A.E. Bizottság nevű zenekar frontembereként röhögtette ki hatalmas sikerrel a rendőrállami diktatúrát. Ma már van neki lovagkeresztes állami érdemrendje, érdemes művész címe, festményei, rajzai, szobrai magas áron kellnek el. Az ügyben szereplő rendőrök és az idegorvosi gyógykezelését előíró bíró neve a Magyar Ifjúság cikkírójáéval együtt a feledés homályába veszett.
ef. Zámbó István és "Hol a gazda?" című képe. (Új Tükör, 1982. február 28.)
1970. július 30-án írta alá a beszervezési nyilatkozatát Goják János (1930-2012) katolikus lelkész, aki a Salamon fedőnevet kapta, s akit a tartótisztje úgy jellemzett, hogy nézetei nagyon sok területen annyira marxisták, hogy sok pártembernek is becsületére válnának.” (Majsai Tamás, Beszélő, 2008/3.) Bizonyára hasznos információkkal szolgált a római Laterán Egyetemről, ahol ösztöndíjasként fejlesztette pártembereknek is becsületére váló nézeteit. 1980-tól a Magyar Kurirt főszerkesztette. A rendszerváltás után "mozdíthatatlanul konzervatív" személyiségként nyilvánult meg. Ő volt az egyház szociális tanításait gondozó Iustitia et Pax bizottság főtitkára majd két évtizeden át. A rendszerváltás után a KDNP sajtóosztályának munkatársaként is tevékenykedett (Hajdú-Bihari Napló, 1991. április 5.), mindazonáltal úgy nyilatkozott: "Azt tartom, hogy az egyház vezetése sosem köthet szövetséget a pártokkal." (Népszabadság, 2012. január 4.)
Goják János "Salamon". (Népszabadság, 2012. január 4.)
