Az Egyesült Államokban rendezett első nőnap után egy évvel, a vénasszonyok 1910-es nyarán a II. Internacionálé 8. kongresszusán Koppenhágában elhatározták, hogy nemzetközileg követni fogják a példát, és minden évben, lehetőleg egy napon, (nem rögzítették, melyiken) ahány országban csak lehet, tüntetni fognak a nők a jogaikért s az általános és különös kizsákmányolásuk ellen. Ebből a harcos és politikus, polgárjogi demonstrációból lett az a nőnap, amelyet ma ismerünk: a virágkeresedők ünnepe, a kispolgári pszeudolovagiasság turbékolós napja.
"Március hó 19-én lesz a nagy nap, amikor egész Ausztria területén megmozdulnak a női szervezetek s a maguk módja szerint követelni fogják a teljes jogegyenlőséget. Az osztrák birodalom minden részében, Bukovinától Vorarlbergig és Galíciától Dalmáciáig rendkívül élénk agitáció indult meg, hogy a manifesztáció minél impozánsabb és hatalmasabb legyen." (Pesti Hírlap, 1911. március 3.) Magyarország azonban kimaradt ebből a szép élénkülésből. A Népszava nagyon lelkesen tudósított arról, hogy az osztrák birodalomban, Németországban és Svájcban milyen sok helyen vonultak utcára a nők tízezrei, de a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem szervezett nőnapot. "Ezekben az országokban a politikai viszonyok fejlettsége aktuálissá teszi a nők szavazójogát" - írták a fent említett tudósításban, amiből arra lehetett következtetni, hogy a magyarországi politikai viszonyok még nem olyan fejlettek.
A következő évben, 1912. május 16-án ismét csak Ausztria és Németország nőnapjáról számolhatott be a szocdem napilap: "A sápadt, megviselt arc, a gyakran túlságosan karcsú termet bizonyítják, hogy milyen óriási az a munkateher, amelyet a 'gyönge' nőre rónak. De ha jogait követeli, részt akar venni a község, az állam ügyeinek vezetésében, amely neki is legszemélyesebb ügye, a polgári farizeusokban hirtelen fölébred a lovagiasság és meg akarják menteni a 'nőiességet' a 'piszkos' politikától./.../ A proletár nők napja Németországban rendkívül impozáns tüntetéssé alakult az egész birodalomban. Nem régen még kinevették volna azt, aki azt merte volna jósolni, hogy a munkásnők ezrei jönnek össze, hogy választójogot követeljenek. És vasárnap Berlinben és más városokbán a munkásnők tízezrei kiáltották oda hangos szóval az uralkodó osztályoknak, hogy nem tűrik tovább a lealacsonyító, jogtalan állapotokat és részt akarnak venni a politika intézésében. A munkásnők vásárnap megmutatták, hogy nem állnak többé közömbösen a politikai élettel szemben. A szükségszerűség őket is arra kényszeríti, hogy bajaik okát kutassák és azok megszüntetéséről gondolkozzanak." Berlinben "megvadult rendőrök rontottak a békésen fölvonuló munkásnőkre és agybafőbe verték őket, a germán férfiasság nagyobb dicsőségére. Az egész német birodalomban több száz gyűlést tartottak a nők, amelyek mindegyikén hasonló határozati javaslatot fogadtak el."
Buchingerné Ladányi Szeréna középiskolai tanárnő, a szociáldemokrata nőmozgalom motorja (Buchinger Manó felesége) 1912 végén publikált cikkében már leszögezi, hogy Magyarország sem maradhat nőnap nélkül: "A politikai öntudat ébresztésére igen alkalmas a már említett nők napja. Nagy demonstrációkat kell szerveznünk erre a napra a fővárosban és a vidéki nagyobb városokban, követelnünk kell a politikai jogokat nőknek, férfiaknak egyaránt. Be kell vinnünk a nők tudatába, hogy nekik nagyobb közük van a politikához, mint a férfiaknak, mert még elnyomottabbak. A választójogért vívott harcban állandóan hangoztatnunk kell, hogy nem egyéb ez sem osztályok harcánál, nem egyéb elnyomottak harcánál az elnyomók ellen és ennek a harcnak a fokozásába bele kell vonni a munkásnők nagy tömegének energiáját, áldozatkészségét." (Szocializmus, 1912. december 1.)
Buchingerné Ladányi Szeréna és férje. (Az Érdekes Újság, 1917. augusztus 12.)
Ám 1913-ban még mindig csak nőnapi kiadványt produkálnak a magyar szociáldemokraták, demonstrációt nem. A sok-sok európai országból érkező lelkes tudósítások mellett, csak ezt a kiadványt olvasgathatták a magyar nők:
"A magyar viszonyok teljes gyalázatosságát tárja föl, hogy a magyarországi szociáldemokrata munkásnők nem rendeztek tüntetést a nők napján. A magyar munkásnők úgy ünnepelték ezt a napot, hogy 60.000 példányban röpiratot adtak ki, amelyben szervezkedésre hívják föl a nőket. A szervezett munkásnők lapja, igen helyesen, rámutatott arra, hogy ázsiai Magyarországban a jelen körülmények között még nem érhető el a nők egyenjogúsítása, tehát a nőknek is teljes erejükkel részt kell venniök a Tisza—Lukács-banda ellen irányuló küzdelemben, mert ez közelebb vezet a nők választójogához. Ez a fölismerés különbözteti meg a szervezett munkásnők mozgalmát a hölgyek választójogáért teázó társaság szószátyárkodásától. A munkásnők figyelembe veszik az elérhető lehetőségeket és ezért egyelőre erősítik azt a mozgalmat, amely az elnyomott proletároknak nyit utat az osztályparlamentbe. Ha ez megtörtént, akkor lesz jelentőségteljes Magyarországon is a nők napja, mert ebben az esetben a parlamenten belül és az utcán is megindul a küzdelem a nőkre is kiterjedő általános, egyenlő és titkos választójogért!" (Népszava, 1913. március 12.) Ez magyarul azt jelenti, hogy egyelőre a férfiak általános választójogáért folyó harcban vegyenek részt a nők, majd aztán jönnek ők. A "hölgyek választójogáért teázó társaság" alatt a Feministák Egyesületét kell érteni, amely viszont ennek az évnek a júniusában megszervezte Budapesten a Nők Választójogi Világszervezetének VII. Kongresszusát.
1913 októberében a szociáldemokraták IV. Nőkongresszusa végre elhatározza, hogy megszervezi a nőnapot. A kongresszuson megállapítják: "A műhelyekben, gyárakban nagy tér kínálkozik az agitációra, de különösen alkalmas erre a 'nők napja'. Alkalom nyílik ennél, hogy a munkásnők figyelmét fölhívjuk arra, hogy a szociáldemokrata párton kívül nincs a világon még egy olyan párt, amely a nők jogaival törődnék.
Magyarországon választások lesznek nemsokára és addig is agitálnunk kell a párt utasítása szerint. A nők kezében hatalmas fegyver a bojkott, amellyel kényszerithetik a kereskedőket, hogy a szociáldemokrata pártra szavazzanak." A kongresszus elfogadta Goldschmied Sári indítványát: "Indítványozom, határozza el a nőkongreszszus a tavaszi vagy nyári hónapok egyik vasár- vagy ünnepnapján az agitációs célokra szolgáló 'nők napja' megtartását Ezen napra az illetékes hatóságoktól (polgármesteri hivatal) kikérendő lenne a Nőmunkás kolportázsjoga és az elvtársnők lapunkat az utcán, házakban, ajtóról-ajtóra járva árusítani és vele agitálni tartoznának. E napon a főváros egyes kerületeiben, továbbá a vidék egyes városaiban nyilvános nőgyűlések tartandók." (Népszava, 1913. október 22.)
Az utolsó békeévben végre meglett az első magyarországi nőnap. A feministák visszalőttek: "Érdekes, hogy a feministák lapja, A Nő, mai számában szemfényvesztésnek mondja a holnapi gyűlések rendezését, mert a magyar szociáldemokrata párt ellensége a nők politikai fölszabadításának. Nincs joga e pártnak a holnapi napot a nők napjának nevezni, mert a koppenhágai határozat szerint ezen a napon a nők politikai jogai mellett tüntetnek, holott a magyar szocialista pártnak az a célja, hogy éppen a holnapi gyűléseken elnémítsa a nők politikai törekvéseit, amelyektől a maga mozgalmának a sikerét félti." (Budapesti Hírlap, 1914. március 8.)
A Borsszem Jankó karikatúrája az első nőnapi tüntetésről, 1914. március 22.
A Nők napját harminc városban ünnepelték meg. Budapesten az Építőmunkások Otthonában tartották a központi ünnepséget az Aréna (ma Dózsa György) úton. A szónoklatok és az ünnepi műsor után innen vonult a menet a Thököly, a Rákóczi úton és a József körúton a Rákóczi térig. A szociáldemokraták ellenében a feministákkal szimpatizáló Budapesti Hírlap savanyú beszámolója szerint a székházban összegyűlt kb. 800 ember kétharmada férfi volt, és mire a menet a Rákóczi útra ért, már csak kétszázan maradtak. Közben ifjúmunkások is meneteltek külön. Ketten közülük megtámadták a Népszava szerkesztősége előtt posztoló rendőrt a Conti utcában, akit csak a kiérkező erősítés tudott kimenteni a kezükből. (Budapesti Hírlap, 1914. március 10.) A Népszava "hatalmas népgyűlésekről" számolt be, Budapesten és vidéken: "Megvalljuk, nem is hittük, hogy annyi erő és tartalom van már a magyarországi proletár-nőmozgalomban, mint amennyit ezen a napon tapasztaltunk. Amit eddig óhajtottunk és reméltünk — hogy végre meginduljon az erőteljes nőmozgalom —, már bekövetkezett, erről győzött meg bennünket a nők napja. A lelkes, munkára kész elvtársnők nagy sokaságát láttuk fölvonulni, tüntetni, agitálni. Ami különösen örvendetes, az a vidéki városokban tapasztalt nagy lelkesedés és föllendülés" Az Aréna úti munkásotthonban, ahol a Budapesti Hírlap tudósítója kétharmadrészt férfiakat látott, "az ülőhelyeket a munkásnők foglalták el, a székek mellett a férfiak szorongtak, majd lassankint az állóhelyet is átengedték a nőknek és kivonultak az előcsarnokba, az utcára". A főszónok természetesen Buchingerné Ladányi Szeréna volt.
Pécsett 400-500 résztvevővel tartották meg a nők napját. Itt Tímár Szeréna elvtársnő (1919-ben Kun Béla titkárnője) volt a szónok, és világosan megmondta, hogy első a férfiak választójoga: "A magyar munkásnők választójogi küzdelme most még főleg csak arra szorítkozhatik, hogy a férfimunkások jogait segítse kivívni, követelve persze egyúttal a nők jogait is. Ha a férfiak joga ki lesz harcolva, akkor a férfiak, bizonyos, hogy megtízszerezett erővel fognak harcolni a nők jogaiért is." (Munkás, 1914. március 15.) Ez az a stratégia, amelyet a feministák úgy értékeltek, hogy a szocdemek nem is akarnak választójogot a nőknek. A szocdemek viszont azzal a vádolták a feministákat, hogy csak az úrinők választójogáért harcolnak, a proletárasszonyok és -férfiak választójoga nem érdekli őket.
"Nőnapi" versike. (Kakas Márton, 1914. március 15.)
A következő nőnapon már dúlt a háború. Szigorúan korlátozták a sajtó- és a gyülekezési szabadságot. Politikai jellegű gyűléseket elvileg nem engedélyeztek. Budapesten ezért a politikai nagygyűlést - a forma kedvéért -kulturális emlékező műsornak, "Nők Napja Emlékünnepélynek" nevezték, és persze felvonulásról szó sem lehetett. Az Aréna úti munkásotthonban most is Buchingerné volt a főszónok, és versek, munkásdalok hangzottak el, többek között Várnai Zseni szavalta el néhány költeményét. "Belépődíj nem lesz. A műsor ára 30 fillér. Elvtársak! Agitáljatok, hogy minél több munkásnő vegyen részt ünnepélyünkön." (Népszava, 1915. április 4.)
1916-ban is úgy tettek a szervezők, mintha nem politikai nagygyűlésre kérnének engedélyt, a hatóságok pedig úgy tettek, mintha ezt elhinnék. Csak Temesváron és Pécsen nem tettek úgy. Ott betiltották a nők napját. A gróf Zichy Gyula, pécsi püspök befolyása alatt álló Dunántúl így üdvözölte a betiltást: "A pécsi szociáldemokraták szócsöve, a Munkás nagy hangon március 26-ának délutánjára a nagy vigadóban összejövetelt hirdetett. A háború alatt természetesen nem is kérhetik politikai jellegű népgyűlés engedélyezését, azért az ártatlan ünnepély címen akarták téves eszméiket terjeszteni. Bevettek a programjukba szavalatokat, sőt éneket is. (Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg.) Az összejövetel állítólagos fénypontjául azonban Buchingerné L. Szeréna beszédét ígérték be. (Ez a hölgy Buchinger Manónak a neje.) Ezt az ártatlanul ünnepélynek címzett összejövetelt azzal reklamírozta a Munkás, hogy a nők jogaiért most van a legjobb alkalom síkra szállani, mert a nők el vannak nyomva, nincsenek jogaik. Annyi igaz magyarral a férfi elvtársak közül is sok a harcmezőn küzd és nemcsak felejti az itthon hangoztatott kótyagos elveket, de nagyon sok végleg ki is ábrándul azokból. A fronton tehát nem lehet propagandát csinálni a szociáldemokrata eszméknek. Ezért az itthon maradt asszonyok közé kell elhinteni a konkolyt — gondolták." Hát, ez a jóslat speciel nem jött be. 1918-ban sokkal több radikális baloldali jött haza a háborúból (forradalmat csinálni), mint amennyi kiment...
Buchingerné így csak Pesten, a szokásos helyen, az Aréna úti munkásotthonban hintette a konkolyt: "Soha ennyi munkásnő az Építőmunkások dísztermében nem szorongott. Az összegyűlt munkásnők lelkes hangulatban hallgatták az előadókat, a szavalatokat, mintegy bizonyítékául annak, hogy a mai nehéz helyzet már gondolkodásra kényszeríti az asszonytömegeket. Az ünnepélyt pontban 4 órakor az erzsébetfalvai dalárda nyitotta meg: „Zúgjon dalunk, miként a fergeteg..." kezdetű lelkesítő dallal, amelynek elhangzása után Buchingerné elvtárs meleg, teljes asszonyi megértéssel és bátor szavakkal így méltatta a nők napját: Lelkünkben mélységes gyász, szívünkben keserűség, agyunk a gondoktól terhes, testünk roskadozik a sok munka alatt és egyre kérdezzük: miért és meddig? Az utolsó Nők Napja óta mennyi ember pusztult el, mennyi asszony jutott özvegységre, mennyi gyerek árvaságra. Összejöttünk, hogy egy jobb jövő előkészítéséhez, megteremtéséhez társakat, új harcosokat leljünk, hogy az ünnepély hatása alatt minden jelenlevő ügyünk agitátorává váljék." (Népszava, 1916. március 27.)
Vanczák Jánosnak, a Vasas Szakszervezet titkárának verse az 1917-es Nők Napja elé. (Népszava, 1917. április 1.)
Az 1917-es nők napját új helyen, a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utcában tartották a Régi Országgyűlés (ma Olasz Intézet) épületében. A Népszava csak a konkrétumokat közölve, tíz sorban számolt be az eseményről azzal, hogy "az ünnepség jelentőségét második cikkünkben méltatjuk". Az címlapon induló és a második oldalon folytatódó "második cikk" így nézett ki:
A cenzúra törölte az egészet, csak a címe maradt.
A Világ takarékosabban járt el:
1918-ban már nemcsak konkolyhintő, hanem a Dunántúl és a felette bábáskodó pécsi püskök kedvére való nők napját is rendeztek Pécsen: a keresztény nők napját. Farkas Edit alapítványi hölgy előadásában kifejtette: "A nőnek is állampolgárnak kell lennie. Ezt az állampolgári kötelességet azonban nem úgy ítéljük meg, amint a radikális feministák, akik a női szavazati jogért hevülnek. Pártpolitikai klubbokba, férfidivatokba belemenni nem szabad. Mi ha belemegyünk az állampolgári kötelesség gyakorlásába, csak a magyar keresztény kultúra jegyében tehetjük. Radikális cigarettázó politikától mentsen meg minket az Isten." És az alapítványi hölgynek kétségkívül igaza volt abban, hogy cigaretta nélkül politizálni egészségesebb, mint cigarettázva.
Mire beköszöntött 1919 tavasza a nőknek már volt választójoguk, mert az 1918-as első néptörvény megadta nekik. A szociáldemokraták kormányon voltak. A nők napja okafogyottnak látszott. Helyi pártszervek rendeztek olykor nőnapokat, de az nem volt más, csak tematikus pártnap.
A szociáldemokratáknak a csúfos kommünbeli szereplésük és annak nem kevésbé csúfos megtorlása idején sok tevékenységi lehetőségük nem volt. Buchingerné Ladányi Szeréna is emigrációba kényszerült.
De azért volt még nőnap az országban. Legalább a szegedi gondolat szülőhelyén:
Szegedi Napló, 1921. július 18.
