"Jessye Norman éneklése-föllépése maga az atomerő békés fölhasználása." Így írt Tallián Tibor zenetörténész (Muzsika, 1984. augusztus 1.) a szeptember 30-án elhunyt nagy (afro-) amerikai énekesnőről, aki fénykorában elállította a világ lélegzetét.
Jessye Norman először és utoljára Budapesten 2006-ban. (Muzsika, 2006/6.)
Egy biztosítási ügynök és egy tanárnő öt gyermekének egyikeként már négyéves korában gospelt énekelt szülővárosa, a georgiai Augusta egyik baptista templomában. Szülei amatőr zenészek voltak, őt kiskorától taníttatták zongorázni, kilenc éves korában pedig kapott egy rádiót, amelyen elragadtatással hallgatta takarítás közben az operaközvetítéseket a Metropolitanből. Különösen a fekete primadonnák, Marian Anderson és Leontyne Price lelkesítették. Az életkorának megfelelő énekversenyeken haladt előre, kapott egyetemi ösztöndíjat, zenei mesterdiplomát szerzett, Anderson és Price énekmesteréhez járt. A friss diplomájával, mint akkortájt oly sok fiatal amerikai zenész, Európába költözött. Münchenben egy énekversenyen kirobbant a mezőnyből, szerződtette a berlini Deutsche Oper, bemutatkozott Erzsébetként a Tannhauserben, és máris azt írták róla, hogy a legnagyobb hang Lotte Lehmann óta.
Schubert: Ave Maria (videó):
A magyarországi sajtóban egy ideig csak a zenei szaklapban méltatták a zeneművészet egén feltűnt különleges ragyogású csillagot. De ott aztán nagyon: "Jessye Norman tüneményes szépségű dalestje egészen rendkívüli jelzőket érdemelne, mert a művész olyan póztalan egyszerűséggel és bensőséges lírával adta elő Schubert, Brahms, Satie és Mahler dalait, hogy külön-külön kellene elemezni érzelemkultúráját, stílusbiztonságát és hangjának árnyalatos varázsát. Aida-alakításáról, amely Abbado vezényletével világsikert hozott, már hallottunk, de mivel az operaénekesi erények nem mindig járnak együtt a daléneklés titkainak ismeretével, a fiatal néger szoprán szereplése a Prágai Tavasz egyik felfedezésszámba menő eseményévé emelkedett ." (Kerényi Mária, Muzsika, 1972/8.) "...ez a hatalmas termetű énekesnő lenyűgöző szépségű, csodálatosan képzett hang birtokosa, s adottságai hihetetlen beleérzőképességgel. ösztönös muzikalitással párosulnak. Richárd Strauss Négy utolsó dalát énekelte olyan megindító szépséggel, hogy a közönség — bár tudta, hogy betegség után lép pódiumra — kikövetelte az ismétlést. Miért, hogy e ritka tünemény az NDK-ban, sőt a szomszédos Pozsonyban is hallható, nálunk pedig a hírét se nagyon ismeri a nagyközönség?" (Feuer Mária, Muzsika, 1981/4.) "Jessye Norman, a hatalmas testű énekesnő méltóságteljes hajóként úszik be a dobogóra: látványa is természeti tüneményként hat. Hát még az éneke! Valami csodálatos fátyolosság burkolja és teszi hallatlanul puhává a hangját; ez, és a mód, ahogyan bánik vele, egyedül a néger énekesnők sajátja./.../ Érzékien szép, hatalmas ambitusú hanganyag birtokosa ő, valami fantasztikus érzékenységgel rendelkezik a színek, az árnyalatok iránt. Mintegy önmagának énekelt, gömbölyű pianói szinte a semmibe foszlanak el, kifejezőkészsége lélegzetelállító." (Feuer Mária, Muzsika, 1983/2.) "Azt az énekesnőt, aki talán a legnagyobb szabású figura volt a Metropolitan színpadán ezekben a hónapokban (a szó fizikai értelmében is), alig lehet a primadonna kategóriába sorolni. Jessye Normant, ezt a csodálatos fekete bálványt senki sem merné büntetlenül 'primadonnának' titulálni — az istennők nem primadonnák. /.../ Ez a döbbenetes orgánum, bár tulajdonosa szopránnak nevezi, voltaképp talán inkább mezzoszoprán, elemi dinamikai és kifejezésbeli erővel. Ezek azonban nagyszerűen képzett technika kordájába vannak fogva s egy kiművelt dal- és oratóriuménekes kultúrája fegyelmezi őket. Jessye Norman éneklése-föllépése maga az atomerő békés fölhasználása." (Tallián Tibor, Muzsika, 1984/8.)
The Holy City: https://www.youtube.com/watch?v=28LIXGF2d1o
A fiatal Jessye Norman. (Muzsika, 1972/8.)
A nyolcvanas évek második felében a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat már egyre több nyugati lemezfelvételt vett át. Norman spirituálé lemeze is forgalomba került Magyarországon: "Az a fekete bőrű művésznő, aki főleg Wagner-szerepekben (Tannhäuser: Erzsébet, A walkür: Sieglinde) rendített meg eddig, most azzal nyűgöz le, hogy dalokkal villantja fel annak az amerikai népcsoportnak a sorsát, amelyhez maga is tartozik. A világhírű dívának nyilván nem lehetett már része semmiféle megaláztatásban, ám a génjeiben ott hordozza őseinek megnyomorított emberségét, szomorú múltját. Ez az atavisztikus élmény csendül ki énekéből — ettől olyan hiteles és megrázó a produkciója." (Baranyi Ferenc, Népszava, 1984. május 14.)
Jessye Norman és Kathleen Battle spirituálé hangversenye a Carnegie Hall-ban (videó):
A fölöttébb előnyös külsejű Polgár Lászlót megkérdezték, mennyire segíti őt a pályáján az előnyös külső: "Erre egy példával válaszolnék. Tavaly Párizsban hallottam Jessye Norman dalestjét. Először láttam őt akkor élőben. Nos, megjelent a pódiumon — hogy is mondjam — egy nagy fekete 'kredenc' és elkezdett énekelni. Mit mondjak? Egy Pavarotti nőben. Csak úgy rengett a hája, miközben vonult. Két óra elteltével a világ legszebb asszonyát láttam benne. Amit a hangjával, a személyiségével, a muzikalitásával művelt, az maga volt a csoda. És láttam már az életben csodálatosan festő, vonzó embereket a színpadon elszürkülni. Hát ennyit a külsőről..." (Képes 7, 1988. május 21.)
A színpadi szerepekben azért a díva tömege okozott bizonyos problémákat. Dietrich Fischer-Discau is nyilatkozott erről: "- Jessye Norman társaságában lépett fel egyszer a Figaróban, de amikor a művésznő az ön ölébe ült, a közönség nevetésben tört ki. -Természetesen nem voltam különösképpen megbántva, pedig kolléganőm akkor még nem volt annyira termetes, mint amilyen mostanában. Jessye Norman csodálatosan énekelt a színpadon, de nagyon nehéz volt őt a színfalak mögé 'juttatni'. Az a jelenet, amikor szó szerint ki kellett löknöm őt a színpadról, hogy elrejtsek egy kulcsot, bizony megizzasztott." (Muzsika, 1992/4.)
Jessye Norman Samuel Ramey-vel Bartók operájában, A kékszakállú herceg várában a Metropolitanben. (Új Tükör, 1989. március 26.)
1989-ben a Metropolitan bemutatta A készakállú herceg várát a főzeneigazgató, James Levin vezényletével, Normannel Judit, Samuel Ramey-vel a Kékszakállú szerepében. Ez angol nyelvű előadás volt, mert Norman nem vállalta a magyar szöveg betanulását. Ramey-nek ez nem okozott volna gondot, mert ő már Marton Évával és Fischer Ádám vezényletével fölvette az operát magyarul. Norman csak időt nyert, de nem úszta meg a dolgot, mert 1993-ban neki is magyarul kellett énekelnie chicagoi koncerteken A Kékszakállút Polgár László partnereként. Ebből lemezfelvétel is készült. A karmester, Pierre Boulez is megemlékezett róla, mennyit szenvedett Norman a magyar szöveggel. Nem is volt elégedett a felvétellel, letiltotta a megjelentetését, de ezt csak a szerződése lejártáig tehette. 1998-ban a lemez megjelent és Grammy-díjat nyert. A Magyar Nemzet kritikusa, Bősze Ádám (1998. május 22.) visszaigazolta Norman önkritikus elégedetlenségét: "Jessye Norman minden fáradozása hiábavaló, hiszen kiejtése, hangsúlyozása, a magyar prozódiától való hallható idegenkedése egyszereplőssé teszi Bartók egyedülálló alkotását. Polgár László személyét és teljesítményét természetesen egészen más szemszögből kell tekintenünk: ő az egyetlen olyan magyar anyanyelvű férfi operaénekes ma a világon, aki méltó helyet foglalhat el olyan művészek között, mint (a minden más szerepben csodálatos) Jessye Norman."
A blogírónak sokkal jobb a véleménye Norman magyar Juditjáról. Részlet A Kékszakállú herceg várából: https://www.youtube.com/watch?v=RgkW9KcxG48
A kékszakállú herceg vára lemezborítója (Boulez, Norman, Polgár). (Muzsika, 1999/5.)
A Népszabadság kritikusa, Fáy Miklós karakterének megfelelően érdekes véleményt formál erről a felvételről: "A Kékszakállúé az első énekes megszólalás, és a hallgató nem titkolt elégedettséggel csap a térdére: ez az. Így kell. Elegánsan, komolyan. Aztán a nagy boldogságot elfújja Jessye Norman mint elementáris hangi jelenség, mert ő meg azt énekli, hogy nem úgy kell. Jessye Norman mellett az elegancia kevés, ő igazi nő ebben a szerepben, asszony, nagyasszony, ősasszony, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nehéz volna a mostani kínálatból olyan énekest mondani, aki megállhat mellette. Polgár László nem is versenyez vele, inkább mást mond. Szelíd, szomorú rezonőr, történhet akármi, őt nem érdekli. Nem jár végig semmilyen utat, nem hisz és nem remél, annyiszor énekelte már a szerepet, hogy pontosan tudja, mi lesz a történet vége. A felfogás mindenesetre értelmezhető, bár az egész opera a visszájára fordul tőle, mintha a Kékszakállú ment volna vendégségbe Judithoz. Mintha a gazdagságot, nagyságot, de még a kegyetlenséget is csak Judit képzelte volna a férfi lelkébe. Ez már nem is emancipáció, hanem a teljes nőuralom. Az első Kékszakállú, amelynek boldog a befejezése. Jobb Juditnak a hetedik ajtó mögött, mint ennek a finom és unalmas embernek az oldalán."
Fodor Géza ezt az erőeltolódást zeneileg is értelmezi és Norman rovására írja: "Jessye Norman a felvétel idején már nem volt abban a hangi állapotban, hogy fölényesen uralja vokalitását. A hang többnyire kontrollálatlanul túlteng, s fölösleges agresszivitással ruházza fel a figurát, máskor, ha erre a líraibb, visszafogottabb mozzanatok lehetőséget adnak, az énekesnő manierista finomkodással temperálja orgánumát. A szereposztás, a két énekes alkata és szerepfelfogása következtében felborul a mű viszonyrendszere, nem a Nőt megtörő Férfi, hanem a sebezhető és sebzett férfit lehengerlő asszony lesz az előadás főszereplője - a darab vége így kissé motiválatlan marad." (Muzsika, 1999/5.) Fodor Géza, a kiváló esztéta, kritikus és filozófus azon kevesek közé tartozott, akinek az ízlése berzenkedett Norman "túl nagy" hangjától. Igen rossz véleménye volt a Leonorájáról is Beethoven Fideliojában. (Muzsika, 2000/10.)
Leonora (Jessye Norman) és Florestan (Reiner Goldberg) kettőse a Fidelioból (videó):
Fried Péterrel A kékszakállú herceg vára előadása után 2006-ban, Párizsban. (Magyar Nemzet, 2006. június 26.)
Normannek mindenesetre nem ment el a kedve Bartók operájától, és még 2006-ban is elénekelte Párizsban (Polgár akadályoztatása miatt) Fried Péterrel az oldalán. A Magyar Nemzetet Párizsból tudósító Metz Katalin el volt ragadtatva: "Már a pontos-nyomatékosan kiejtett 'kékszakállú' szó elnyeri a magyar néző elismerését. Hogy aztán a fantasztikusan oszcilláló, zenei kontrasztokban bővelkedő, mértani precizitással komponált opera során a gyanakvás, a kétség, a lelki gyötrelem megannyi hangi árnyalatát, belső vívódását, egész termet beterítő, hatalmas szólóit élvezhessük véges-végig. Anélkül, hogy egyszer is megbicsaklana, kifulladna, szólamának magas regisztereiben erejéből veszítene Jessye Norman hangja. Amilyen megszenvedett, asszonyi átéléssel csapong - a lírától a szenvedélyes követelésig - a normani Judit hegyeket mozdító, elementáris alakítása -, éppolyan drámai töltettel, misztikus belső erővel szembesül vele Fried Péter kékszakállúja." (Magyar Nemzet, 2006. június 26.)
2006. május 16-án, 61 éves korában és alaposan lefogyva végre Budapestre is ellátogatott az "atomerejű szoprán". A Müpában adott dalestjéről Szász István írt a Népszavában (2006. május 20.): "Nekem senki ne jöjjön azzal, hogy a hangja nem szól már azzal a fergeteges erővel, mint harminc évvel ezelőtt az Aidában. Még akkor se, ha egyébként igaz. Merthogy Jessye Normannél még ez sem számít. Amit ugyanis a könyörtelenül múló évtizedek, a legnagyobb énekeseket is elérő 'élettani kényszerűség' a hang átütő erejéből elvett, azt Norman – aki hatvanadik életévén túl is egyike korunk legnagyobb énekművészeinek – visszaadta temperamentumban, átélésben, karakterben./.../ Szünet után egy tökéletesen más, sziporkázóan szellemes, a frivolságig vidám világba röpített az énekes. Arnold Schönberg, a modern atonális zene zord óriásának néhány ritkán hallható, könnyed kabarédala következett: Norman előadásában egyszerre ott voltunk a két világháború közti Berlin „romlott éjszakájában”, Kurt Weil, Bertold Brecht és Bob Fosse (a világsikerű Kabaré film rendezője) miliőjében. Ritkán történik meg, hogy az énekművész hangjának jellemformáló, parodizáló képességével úgy ragadja magával a közönséget, hogy egy-egy groteszk fordulatnál nevetés hullámzik a nézőtéren. A Berlioz- és a Ravel-dalokkal Norman megmutatta, hogy minden korban, minden zenei stílusban otthon van, hogy a művek leglényegét csalogatja ki, nem idegenkedik az erős hatásoktól, a csak a legnagyobbak számára megengedett 'vad' fordulatoktól sem, amelyek egy gyengébb énekesnél katasztrófát jelentenének, egy géniusznál viszont pazar élménnyel örvendeztetnek meg. A legjobb rockkoncertek tombolását idézte a siker."
Norman a budapesti fellépésén a zongorához is leült, és négykezest játszott a ráadásban a zongorakísérőjével, Mark Markhammel. (Muzsika, 2006/7.)
Csengery Kristóf a zenei szaklapban (Muzsika, 2006/7.) szigorúbb volt, s bátran feltette a kérdést: "Jobb-e későn, mint a soha? Szép számmal akadnak világsztárok, akik fénykorukban lábukat sem tették magyar pódiumra, s mikor pályájuk alkonyán mégis ellátogattak a kelet-európai végekre, talán jobb lett volna nem hallani őket./.../ Sietek jelezni: a hang állapota most is imponáló. Súlyos és erős, gazdag és telt, a mélyben ma is érzéki, bársonyos és zengő, a magasban még mindig van fénye és vivőereje. Mindez azonban csak nyersanyag - a döntő, hogyan munkálják meg. A technika Jessye Norman esetében több szempontból változatlan tökéllyel uralja a szólamot... egy területen azonban jelentős sérülést szenvedett, s ez az intonáció tisztasága./.../ Noha az intonáció rovatában tagadhatatlan a deficit, kétségtelen, hogy Jessye Norman 2006 tavaszán is varázsosan árnyalt dinamikával énekel, bravúrosan váltogatja a színeket, s mindezen eszközök birtokában a karakterek ámulatba ejtő sokaságán kalauzol végig. Akadt azonban ezen az estén dal-interpretációjának egy következetesen érvényesülő tulajdonsága, mely megnehezítette - sőt számomra idővel megakadályozta - a produkciók élvezetét. A túlrészletezésre gondolok: a szemléletre, mely nem ismeri el a művészi kifejezésben a neutrális alapközeg fontosságát, nem látja be, hogy csak abból emelkedhetnek ki a hangsúlyos mozzanatok. Jessye Normannál valamennyi hang fontos és különleges, mindnek önálló egyénisége van - ezt egy idő után nehéz elviselni. Olyan az összhatás, mintha valaki egy szövegben minden egyes szót külön-külön aláhúzna: pirossal, kékkel, zölddel, sárgával. Ez súlyos teher, manírossá lesz tőle a teljesítmény, és idézőjelbe kerülnek a tartalmak."
Jessye Norman legendásan lassú és lírai Habanerája Bizet Carmenjéből. Ezt a ráadások között Budapesten is elénekelte (videó):
Norman nemzeti és nemzetközi intézmény volt. énekelt Ronald Reagan és Bill Clinton beiktatási ceremóniáján, II. Erzsébet hatvanadik születésnapjának ünnepén; a francia forradalom 200. évfordulójára rendezett hatalmas párizsi ünnepségnek az volt a csúcspontja, amikor Norman a francia trikolor színeibe burkolva elénekelte a Marseillaise-t. Emelte az atlantai nyári olimpia megnyitó ünnepségének a fényét 1996-ban; énekelt Jacqueline Kennedy temetésén; előadta az America the Beautiful-t, amikor átadták 2002 tavaszán a két hatalmas fényoszlopot a Világkereskedelm Központ lerombolt tornyai helyén New York-ban. Benne volt a Carnegie Hall, a New York-i Közkönyvtár, a New York-i Botanikus Kert, a Harlem Tánszínház, a Nemzeti Zenei Alapítvány, az Elton John AIDS Alapítvány vezető testületeiben. A Lupus Alapítvány és a Partnerség a Hajléktalanokáért szervezet szóvivője volt, szülővárosának Operájában és egykori kollégiumában felügyelő bizottsági tagságot vállalt. És még sok egyéb hasonló tisztsége volt, persze ezek egy részéhez csak a nevét adta.
2015-ben lépett fel utoljára. Ebben az évben érte őt olyan gerinc sérülés, amelynek másodlagos következménye volt az a szeptikus sok, amely végső soron a halálához vezetett 2019. szeptember 30-án egy manhattani kórházban.
Izolda szerelmi halála Wagner Trisztán és Izoldájából: https://video.search.yahoo.com/search/video?fr=mcafee_uninternational&p=jessye+norman+liebestod+youtube#id=2&vid=fd3ee42d02f278ef0fb7ed46546551e9&action=click
