A maharadzsák virágkorának végét jelentette, amikor 1970. szeptember 7-én, India köztársasági elnöke, Varahagiri Venkata Giri rendeletet adott ki, melyben megfosztotta a maharadzsákat a kiváltságaiktól.
Furcsának tűnhet, de a mesés vagyonnal és korlátlan hatalommal rendelkező maharadzsák aranykora még csak 52 évvel ezelőtt ért véget. Megnéztük az Arcanum adatbázisában, hogy mit írtak a régi újságok a maharadzsákról, illetve hogyan számoltak be arról a fordulópontról, amikor a maharadzsák kénytelenek voltak szembenézni a trónfosztásukkal.
„A maharadzsák úgy érzik, hogy saját hazájuk egyre kevésbé barátságos irántuk, s szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a kormány csökkenti, vagy talán teljesen meg is vonja tőlük járadékaikat. A „maharadzsa” kifejezés a „nagy király” szavakból származik. Az angol gyarmati birodalom idején a maharadzsák valójában hercegek voltak. Még most is 279-en igénylik maguknak ezt a címet, vagy ennek valamilyen variánsát.
Az Indiában lezajló társadalmi átalakulás azonban egyre inkább megfosztja őket előjogaiktól. Indira Gandhi miniszterelnök asszony kijelentette, hogy szembetűnő gazdagságuk és kivételezett helyzetük nem tartható fenn a szegénység, betegség, munkanélküliség és analfabétizmus sújtotta országban. A jelenlegi maharadzsák közvetlen örökösei 562 hercegnek, akik 1947-ben, a függetlenség elérésekor, mintegy 500 000 négyzetmérföld területről mondtak le szerződésileg, ahol 100 millió alattvalójuk élt. Ez szükséges volt ahhoz, hogy India egységes ország lehessen. A hercegek „nyugdíjai” azonban most évi 48 millió rúpiába (6,4 millió dollár) kerülnek a kormányzatnak. Ezen túlmenően a maharadzsákat felmentették mindenféle adófizetés alól, nem vonatkoznak rájuk a korlátozó jellegű behozatali és kiviteli rendelkezések, és a kevesek közé tartoznak, akiknek engedélyezik, hogy külföldön bankszámlájuk legyen. Ingyen kapják a villamosenergiát és a vizet. Az állami kormányzatoknak fegyveres őröket kell biztosítaniuk rezidenciájuk védelmére, és kérésükre fegyveres kíséretükről is gondoskodniuk kell.” (Magyarország, 1970. 02. 22.)
Tolnai Világlapja, 1909. 05. 09.
A bharatpurai maharadzsa. Az óriási vagyonnal, kincsekkel rendelkező indiai fejedelem ez idő szerint még csak kilenczéves múlt. Képünkön a középen látható, egy faragványos széken ül tiszta fehér ruházatban. Mellette ül jobbra az udvari orvosa, Fischer őrnagy, balról Sutherland asszony, a maharadzsa anyjának egyik udvarhölgye. A többiek a szorosan vett indus, udvari kísérethez tartoznak. Képünk a maharadzsának kairói tartózkodása alkalmából készült. Kairóból a maharadzsa most hajózott át Francziaországba. (Tolnai Világlapja, 1909. 05. 09.)
A kapurtalai maharadzsa élvezi a „raffinált szórakozásokat”
A régi újságokban több beszámolót is találunk, amelyek azokról a maharadzsákról szólnak, akik Európában, a gazdasági elit szűk köreiben szívesen múlatták az időt. Esetleg utazásuk során útba ejtették Magyarországot, elindítva ezzel városi legendák sorát arról, milyen gazdagságban éli mindennapjait egy valódi, hindu herceg. A Tolnai Világlapjában és a Dolgozók Világlapjában is találtunk fényképes összeállítást „kortárs” maharadzsák európai utazásáról, vagy éppen indiai hétköznapjairól.
A Vasárnapi Ujság a legkorábbi említés, az 1893-ból származó egyik számban arról olvashatunk, hogy Magyarországra is ellátogatott egy indiai maharadzsa, méghozzá a kapurthalai. Tizenhét évvel később már ugyanezen maharadzsa párizsi életéről tudósít a Tolnai Világlapja, ennek alapján határozottan kijelenthetjük, hogy az uralkodó szívesen jött Európába.
„Kelet-India egyik fejedelme, a kapurthalai maharadzsa európai körútjában Budapestet meglátogatta, s pár napig itt időzött s ez alatt Ő felsége is fogadta, s udvari ebédre is hivatalos volt. A maharadzsa 21 éves fiatalember, s egyik feleségével indult el útjára, a legfiatalabbak ki 16 éves és különös kedvencze a maharadzsának. Otthon még három felesége van, kik mindnyájan 18—20 év között vannak.
A maharadzsa, kinek hivatalos czíme: Bajah i Rajgan de Kapurthala, igen rokonszenves egyéniség. Arczát sötét körszakáll köríti, arczbőre kissé barna és csak világos turbánja, melyet európai ruházatához visel, emlékeztet arra, hogy a távol keletről keresett fel bennünket. Angolul, francziául tisztán beszél és rendkívül érdeklődik minden iránt, amit lát és hall. Kedélye nagyon megnyerő, sohasem haragszik. Mohamedán vallású lévén, szakácsát mindig magával viszi, minthogy a «tisztátlan» állatok husának élvezetét vallása tiltja. Mindegyik angol lap feljegyzi róla, hogy életmódja nagyon rendszeres, reggel fél kilenczkor kel föl és éjfélkor fekszik, napközben leginkább tanulni szokott. A maharadzsa négy napig időzött Budapesten, s innen Bécsen keresztül, hol feleségével találkozott, tovább utazott hazájába.” (Vasárnapi Ujság, 1893.)
És tizenhét évvel később ugyanez a maharadzsa már a modern Bábel szórakoztató mindennapjait élvezi.
„Nem férhet szó ahhoz, hogy ma is Páris az az igazi világváros, ahová mindenki vágyik, mert igazi életet, mozgalmat csak a modern Bábelben lehet látni. Azok pedig, akik a földi lét mulandó gyönyörűségeit mindennél többre becsülik és a könnyelműség oltárán akarnak áldozni, okvetlenül felkeresik Párist, feltéve, hogy van elég vagyonuk ahhoz, hogy a modern raffinált kedvtelés borsos számláit kifizessék.” (Tolnai Világlapja, 1910. 05. 29.)
Tolnai Világlapja, 1910. 05. 29.
„Párisnak a híre természetesen az egész világon ismeretes, nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy az indiai maharadzsák, akiknek egy-egy forgó gyémántja vagy gyűrűje, kardja több értéket képvisel néhány milliónál, szívesen keresik fel Párist, ahol kedvük és mesés vagyonukhoz mérten mulathatnak. Most legutóbb a kapurtalai maharadzsa, Jagadzsit Szingh érkezett Párisba. Titkárának indiszkrécziója révén a nagyközönség annyit már is megtudott, hogy a maharadzsa kitűnően érzi magát. Egyelőre a maharadzsa nem is gondol arra, hogy elsiessen Párisból, ahol mesés vagyonából a modern Bábel minden raffinált szórakozásaiból kiveheti a maga részét.
A maharadzsa külsőleg teljesen európaiasan viselkedik, öltözete is ugyanolyan. Uralkodási gondjai nincsenek, a legfőbb gondja tehát az, hogy mikép szakíthatja le minden órának gyümölcseit. Ez pedig kétségtelenül nagy mértékben sikerül neki.” (Tolnai Világlapja, 1910. 05. 29.)
Dolgozók Világlapja, 1950. 03. 04.
Kép a maharadzsák országából. A felékszerezett dúsgazdag maharadzsák egy vallásos ünnepségen megérintik a "szent kocsi" kötelét. A szegény lakosság verejtékes munkájából telik ékszerekre és ünnepségekre.
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
Amikor a maharadzsák hatalmának véget vetettek
A Magyarország összeállításában részletes leírást találunk arról, pontosan hogyan zajlottak az 1970-es rendelet körüli események. Az is kiderül a cikkből, hogy nem az „ingyenélés”, hanem a maharadzsák politikai befolyása volt a nagyobb probléma, amiért a rendelet megszületett.
„Hosszú históriára tett pontot — valószínűleg véglegesen — Giri indiai elnök azzal a rendelettel, amelyben név szerint felsorolva, valamennyi indiai maharadzsát megfosztott — a hivatalos elismeréstől. Az indiai alkotmány szerint csak az lehet maharadzsa, akit a köztársaság elnöke annak nyilvánít, az elnök viszont a továbbiakban egyetlenegyet sem ismer el, a maharadzsa-kérdés gyakorlatilag lezárult. Elvileg még nem, hiszen kiváltságaik még ott maradtak az alkotmányban. Annak megváltoztatásához kétharmados szavazati többség kell, ezt Indira Gandhi csak az alsóházban szerezte meg. A felsőházban egy szavazat hiányzott s így az alkotmány pillanatnyilag változatlan maradt.
A maharadzsák még bizonyosan tesznek néhány kísérletet — például a bírósághoz is fordulhatnak. Ám abban az esetben is, ha találnak olyan fórumot, amely megvétózza az elnöki rendelkezést — a bíróságnak erre van joga —, Giri elnök kiadhat egy új rendeletet, amelyben ismét megfosztja elismerésétől a maharadzsákat s ez így elhúzódhat jó darabig. Nyilvánvalóan a maharadzsák fogják előbb megunni az ilyen, esetleges játékot. S az is nyilvánvaló, hogy Indira Gandhi a legközelebb adódó alkalommal ismét a parlament elé viszi javaslatát.” (Magyarország, 1970. 09. 20.)
„Aligha azért vonták meg az elismerést a maharadzsáktól, mert az indiai államnak rendkívüli megterhelést jelentett az a mintegy félszáz millió rúpia, amit a maharadzsáknak civillistaként fizetett. Ez nem volt kis összeg, de összevetve azzal, hogy a maharadzsáktól mit vett el az Indiai Köztársaság, nem rendkívüli jelentőségű. A megmaradt feudális jogok önmagukban nevetségesek, a „kiváltságok” operettbe illők. Nem erről volt szó. Hanem arról a politikai befolyásról, amellyel a maharadzsák Indiában még ma is rendelkeznek. Arról, hogy több mint húsz évvel India függetlensége, az indiai nemzeti burzsoázia hatalomra jutása után a feudális reakció eleven valóság az indiai politikai életben.” (Magyarország, 1970. 09. 20.)
A maharadzsák tényleg bármit megengedhettek maguknak
Néhány forrás részletesen leírja, hogy mit jelentett pontosan az extrém gazdagság és a mesébe illő körülmények. India különböző területein élő maharadzsákról gyűjtöttünk össze néhány érdekességet.
„Érdemes idézni, mit biztosított az indiai kormány a dzsaipuri maharadzsának, aki mellékesen az Indiai Köztársaság madridi nagykövete volt. Születésnapja Radzsasztán államban mindeddig hivatalos ünnep volt. Radzsasztán területén ingyen utazhatott a vasúton, saját szalonkocsijában. Ingyen orvosi kezelés járt neki és családjának. Ingyen áram palotáiban. Ingyen vízfogyasztás. Ingyen telefon. Ingyen abrak elefántjainak. Vámot, adót nem fizetett, rokonai és szolgálói az állam védnöksége alatt álltak, amely életfogytig gondoskodott róluk. A maharadzsa megtarthatta 38 dzsaipuri palotáját, 54 gépkocsiját, köztük 3 Rolls Royce-ot, 83 ezer acre megműveletlen földet, 1900 acre legelőt, vadászkastélyokat és vadászterületeket, póló- és lóversenypályákat, templomokat...” (Magyarország, 1970. 09. 20.)
„Milyenek voltak ezek az uralkodók? A hyderabadi nizamot a világ leggazdagabb és egyúttal legfukarabb emberének tartották. Vagyonát nem tudták felbecsülni. Egy alkalommal felkért két holland szakértőt, hogy vegyék leltárba értéktárgyait, de egyikük beleőrült a gazdagság látásába. A nizám kedvenc gyémántjait kiürült konzerves dobozokban, igazgyöngyeit Coca-Colás üvegekben tartotta, baldachinos ágya alatt, egy vaspántos ládában. Időnként kinyitotta az alkalmatosságokat és szabályosan eljátszadozott a drágakövekkel. Különvonatának mosdófülkéjében színaranyból voltak a vízvezetékcsövek. Készpénzt is tartott otthon, egyszer hárommillió dollár értékű bankjegyet rágtak össze az egerek. A maharadzsa meg sem rendült...
Tizennégyezer szolga gondoskodott a nagyúrról, házanépe összesen harmincötezer lelket számlált. A szolgáknak mindig teljes nevén kellett nevezniük az urat: Asaf Jah Mussafar Ul-Mulk, Wa-Mamlik, Nizam Um-Mulk, Nizam Ud- Daula, Nawab (magyarul: nábob) Mir Sir Osman Ali Khan Bahadur Fateh Jang, Szeretve Tisztelt őfensége, Vezérőrnagy, a Brit Korona Hű Szövetségese.” (Pajtás, 1970. 04. 23.)
„Martandsingh Bahadur, Reva maharadzsája, történelemtudós és archeológus arról is ismert, hogy birtokán igen korszerű művelési módszereket vezetett be, de ez mind semmi ahhoz képest, ami a maharadzsát már egyenesen világhírűvé és a korábbinál is sokkal gazdagabbá tette... A történet 1951-ben kezdődött, amikor a maharadzsa vadászatra indult Reva egyik óriási dzsungeljébe. Szerencse kísérte útját, lelőtt egy nősténytigrist, és annak három kölykét. A maharadzsa már korábban is sok tigrist ejtett el, de ezek a mostaniak a fehér tigrisek igen ritka fajtatájához tartoztak. A hajtók megállapították, hogy a közelben rejtőzik a negyedik fehér tigriskölyök is, és azt nagy fáradtsággal, de sikerült élve elfogni.
A maharadzsa ezután mindent megpróbált, hogy a fajtát fenntartsa, és a fehér tigrist több ízben „megházasította”. Néhány évig ez nem vezetett sikerre, mert az utódok csak közönséges tigrisek volta. 1958- ban azonban megtörtént a várva várt esemény, három nőstény és egy hím tigris látta meg a napvilágot, valamennyien fehérek voltak. Ez megvetette az alapját a további tenyésztésnek és amikor egy évvel ezelőtt Mohan, az apatigris elpusztult, már jó néhány gyönyörű fehér utódot hagyott hátra. Ezeknek az értéke szinte felbecsülhetetlen, így érthető, hogy a maharadzsa valóságos palotát építtetett számukra. Megéri, a környéken már több szállodát nyitottak meg, mert a turisták egyre özönlenek, hogy láthassák.” (Képes Újság, 1970.)
Az ingyen orvos és aranyozott rendszámtábla is együtt járt a hercegi, uralkodói címmel. Egy újabb részletes leírás szerint legalábbis ez szintén járt a nagy maharadzsának.
„A Neue Zürcher Zeitung néhány jellemző példáról ír. E szerint a mysore-i uralkodó évi 144 ezer fontnak megfelelő évjáradékot kap. Valamennyi maharadzsának az államkasszából származó „apanázsa“ pedig megközelíti az évi 4 millió fontot. A kivételes nagyságú pénzösszegek folyósításának megvonásával egyidejűig a jövőben megszűnik egy sereg kiváltság is. A maharadzsák jövedelmét eddig semmiféle adó nem terhelte, beleértve minden értékük külföldről behozott, áru vámmentességét is. Ezen felül mindent ingyen kaptak az államtól, a gyógykezeléseket, a villanyáramot, az ivóvizet. Alattvalóik („jobbágyaik”) „Fenséges úr”-nak szólítják őket, személyük érinthetetlen. Őfelsége, a maharadzsa ellen csupán külön hozzájárulással lehet polgári pert indítani. Jogukban áll családi zászlót használni, mint hajdan kontinensükön a váruraknak. Gépkocsijaikat (a legtöbbjének fekete Rolls- Royce-a van) aranyozott rendszámtábla különbözteti meg a többi halandó ökrös szekerétől.” (Háromszék, 1970. 10. 03.)
Szegény, kifosztott és szenvedő maharadzsák!
„Fiaink már alkalmazkodnak a korszerű életmódhoz” – írja egyik 1970-es novemberi számában a Magyar Szó, idézve egy jogaitól frissen megfosztott uralkodót. Kétségtelenül nehéz idők jártak akkoriban az egykor érinthetetlen maharadzsákra. Zárásként vessünk egy pillantást az éppen 52 évvel ezelőtt kiadott rendelet friss következményeire. Ne aggódjunk azért nagyon, hiszen bár nem hivatalosan, de a kasztrendszer még mindig tartja magát Indiában, és az egykori maharadzsák leszármazottainak is bőven van mit a tejbe aprítani.
„Ma már nem nagy öröm maharadzsának lenni Indiában. Elsősorban azért nem, mert Indira Gandhi kormánya megvonta tőlük az állami támogatást, ami évente 50 millió dollárra rúgott. Az intézkedés azonban még mindig nagy vitákra ad okot Indiában: a konzervatívok kétségbe vonják a kormány jogát, hogy megtagadja a támogatást a maharadzsáktól, akik 1947-ben részben önszántukból, részben pedig a kényszernek engedve, elfogadták az indiai államok Unióját. Az állam akkor szavatolta, hogy a hercegségek uralkodóinak évjáradékot folyósít.
Különben sem azok már, akik hajdan voltak: téved az, aki a maharadzsákat pazar palotákban, pompás termekben, drágakővel kirakott trónon képzeli el. Számomra is kiábrándító volt, amikor először találkoztam Udaipur maharadzsájával, aki — akárcsak a japán császár — a Naptól származtatja magát. A találkozóra sötét ünneplő ruhát öltöttem, és nagyon meglepődtem, hogy a maharadzsa könnyű sportöltözékben, sportingben és rövidnadrágban fogadott. Számára az állami támogatás megvonása nem jelent katasztrófát. Őméltósága már évek óta szállodatulajdonos, palotáit szállodákká alakította át, és kitűnő üzleti érzékkel vadászkirándulásokat rendez a tehetős amerikaiak és angolok számára. — A fiaimat a műszaki egyetemre küldtem — mondja nem kis büszkeséggel —, a mérnökség szolid pálya.
… Katodia maharadzsáját a kormány egyszer meghívta Delhibe, hogy vegyen részt a függetlenségi évforduló ünnepségein. A maharadzsa azonban nem tett eleget a meghívásnak, mert az útiköltség ötévi járadékába került volna. Panaszkodik, hogy míg a tehetősebb üzletembereknek luxuskocsira is futja, neki az is gondot okoz, hogy gumit vegyen kerékpárjára.” (Magyar Szó, 1970. 11. 15.)
Ha olvasgatnál az Arcanum adatbázisában, nézd meg az előfizetési lehetőségeket!
